Háy come beck – amikor a vers és a zene egyesül

A jövő héten esedékes ünnepi könyvhét előzöngéjeként értelmezhető Háy János író, költő, és Beck Zoli énekes-gitáros zenés irodalmi estje, a Háy come Beck, ami már a címében is egy szójáték, és amit csütörtökön a Berzsenyi könyvtárban tartottak. Amikor odaértem, pontosan az a látvány fogadott, amire számítottam: több mint százan zsúfolódtak össze a tetőtérben. A tömeggel nehezen birkózott a klíma, de szerencsére ugyanez az előadókról már nem mondható el. Zoli miközben gitárjával végigment a széksorok között, meg-megállt, volt, akit a felvételijéről kérdezett, volt, akivel kezet fogott, megint másnak egy vállsimogatás járt. Aztán egyszer csak belecsapott gitárjába: „szeret, ki téged megszeret, mert az vagy, aki lenni voltál…”.

Az előadás próza és dalok váltakozása, egy sima egy fordított. Sorrendjük azonban nem véletlenszerű. Ahogyan Háy János elmondta: íve van az előadásnak, a viccestől haladunk a szomorú, érzelmes felé.

Háy humorának egyik forrása éppen az állandósuló önreflektív magatartás, ami képtelenül viccessé teszi a leghétköznapibb szituációt is. Az irányt többnyire a prózai részek jelölik ki, aztán a dalok ehhez igazodnak. Egyszerű a képlet. Könnyű dolguk van, a 30Y dalai és a Háy-novellák remekül rímelnek egymásra, aztán van, hogy Háy szövegeit halljuk megzenésítve, máskor minden, ami szól, Háy műve, és akad olyan is, amikor Zoli, mintegy zenei aláfestésként fütyüli a Gyöngyhajú lányt, amikor Az óceán című novellában éppen arról van szó.

A valamivel több mint egyórás előadás leghosszabb etapja éppen ennek a novellának a felolvasása volt. „Néztük a fateromat, akinek az arcán látszott, hogy ő most készül valamire. Hogy az egész életének ez a szakasza csak egy készülés valami nagy dologra. Ahogy általában minden apa olyan, hogy soha nem él éppen, hanem valami későbbi időben, amikor majd becsapja a könyvet, bevágja a sarokba, és azt mondja a családjának, hogy ujjé! Persze, hogy ez mikor történik meg, azt előre nem lehetett tudni, legtöbbször úgy tűnt, hogy soha, hogy a faterom, mint minden apa a világon, egy tragikus hős, aki úgy fogja bevégezni az életét, hogy soha nem következik be az, amire készül.”

Hogy János és Zoli nem ilyen apák, az egészen biztos, nekik láthatóan bekövetkezett, amire készültek, akik ott voltak a könyvtárban, erről maguk is meggyőződhettek.

Valószínűleg a sikerhez elég lenne az is, hogy jók a szövegek és jók a dalok, csakhogy az előadás ennél sokkal több. János és Zoli nagyon összeszokott páros, ez azonnal látszik, és miután mindez humorral és profizmussal párosul, nagyon jó az össz­hatás, így nem csoda, hogy folyton változó műsorukkal már kilenc éve járják az országot.

A repertoár ugyanis mindig kicsit más, bekerülnek új szövegek, kikerülnek régebbiek, mások pedig új értelmet nyernek. Így került az eredetinél is még szomorúbb megvilágításba Háy János egy hónappal ezelőtt írt verse. A költő arra kérte közönségét, miközben olvas, gondoljunk a hétfőn elhunyt Térey Jánosra. „…csak az sír, aki utolsónak marad, hagyja, hogy elhagyja utolsó társa a remény, mert mind, aki neki az életet jelentették, már nem él, nem él, nem él.”