Az egykori Újperint

A szerző, aki Szombathely főmérnöke és a népi építészet kutatója volt, 1939-ben még úgy látta, hogy a falu az ország egyik legszebb települése, ahol minden második portán található valamilyen szépség. Dicsérte az egységes és harmonikus faluképet, amely kisebb módosításokkal, változtatásokkal a 18. század végétől az 1930-as évekig fennmaradt. Írásának azt a címet adta: Egy szép falu építéstörténete.

Újperint históriája jól végigkövethető. A települést 240 évvel ezelőtt Szily János alapította. Az 1779 januárjában a Szombathelyen támadt tűzvész átterjedt a mai Óperint utcára is, amely akkor még különálló jobbágyfalu volt. Az ott lakók házai a tűz martalékává váltak. Szily úgy döntött, hogy a fedél nélkül maradtak számára a várostól délre a püspöki birtokon új falut építtet. Így jött létre Újperint, amelyik a kezdeti időben 36 portából állt. Ez a régi falu a mai viszonyokra átvetítve az Erkel Ferenc utca Temesvár utca és Termelők útja közötti szakaszának felel meg.

A falu lélekszáma folyamatosan emelkedett, de új utcák csak az 1800-as évek utolsó harmadában nyíltak. Mérnökileg tervezett község volt, ahol a lakóházak az utcára merőlegesen álltak. Sem a tervező, sem az építést irányító pallér nevét nem ismerjük. Mindegyik telek egyforma nagyságú volt, mindegyikhez ugyanakkora földterület tartozott. Arra is ügyeltek, hogy tűz esetén a lángok ne terjedjenek át az egyik oldalról a másikra. Széles utcát alakítottak ki, mellette járdával és fasorral. Az utca mindkét végén volt egy kis mesterséges „vízállás”, ami szintén azt a célt szolgálta, hogy könnyebben hozzájussanak az oltáshoz szükséges vízhez. Mindezek ellenére 1886-ban és 1934-ben is olyan tűz támadt a faluban, amelynek során tucatnyi ház le­égett. Újperint 1950-ig volt önálló település, akkor Szombathelyhez csatolták.

Lehet, van, aki azt gondolja, hogy az eredeti falukép meglehetősen egyhangú lehetett. Tóth János sem csupán a kezdetekre gondol, amikor azt írja, hogy „a formák, arányok szépsége és jósága benne él a legegyszerűbb gazdasági épületben is”. Amint lehetett, az egyes portákat maguk a tulajdonosok kezdték el szebbé, kényelmesebbé tenni. Ezzel együtt a településkép nagyon hosszú ideig egységes maradt. Újperint hajdan a lakói által vált szép faluvá.

A lakóépületek „ternáca” kezdetben még nem volt alátámasztva. Úgy nézett ki, mintha az ereszalja ugrott volna előre. Aztán az 1800-as évek közepétől a házakat már úgy alakították, bővítették, hogy igazi, oszlopos tornácuk legyen. Tóth István ezeknek a tornácos folyosóknak a „hihetetlen változatosságát” csodálta leginkább.

Volt, aki a Vasi Szemlében nyolcvan évvel ezelőtt megjelent tanulmány fotóit látva így sóhajtott fel: „Ez lehetett volna a mi Hollókőnk.” Ez azért így persze túlzás, a két település nehezen összehasonlítható. Ezzel együtt érthető a megfogalmazott vélemény, jó lett volna, ha a régi Újperintből megmarad valami.

Ha ma kimegyünk az Erkel utca végére és körülnézünk, az „első véleményünk”, lehet, az lesz, itt semmi sem maradt meg a régiből. Aztán csak-csak felfedezünk egy-két olyan dolgot, amiről Tóth János ír. Megmaradt az utca két oldala közötti meglehetősen nagy távolság, a járdák mentén most is akácok sorakoznak. Ezek talán nem tartoztak hozzá az eredeti, 18. század végi faluképhez, de az 1800-as évek végén már itt álltak. Faoromzatú ház már egyetlenegy sincs, de ilyen már 1939-ben is kevés akadt. A homlokzatokat is átalakították, de ha jól megnézzük, mégiscsak akad öt-hat olyan ház, amelyik a régi időkből maradt meg.

A legrégibb talán az Erkel u. 44. szám alatti épület. Ez ma már palával fedett ugyan és az utca felőli oldalon is redőnyös ablakokat látunk, de a Tóth János által leírt ismérvek alapján mégis a „Szily korából való” házak közé tartozik. Rábukkanhatunk pár tornácos házra is, többet közülük példamutatóan felújítottak.