Weöres Sándor-díjat kapott

2020.01.05. 11:30

Horváth János Gedi már nem néptáncol, de még mindig segít a koreográfiákban

Egy híján fél évszázadot töltött aktívan a néptáncmozgalomban Horváth János Gedi, aki Weöres Sándor-díjat kapott Szombathely városától az Ungaresca Táncegyüttes vezetőjeként végzett kimagasló művészeti tevékenységéért.

Merklin Tímea

Meglátogattuk a neves táncost, táncoktatót, koreográfust és rendezőt Gyöngyösfaluban, az 1847-ben épített tornácos parasztházban, amit 2000-ben vásároltak és újítottak fel feleségével, H. Nagy Katalinnal, a szintén Weöres Sándor-díjjal kitüntetett Mesebolt Bábszínház alapító igazgatójával. Talán nem illik az életkort firtatni, egy ilyen „nehézsúlyú” alkotó pár esetében azonban érdekesek a számok: ötvenhat éve ismerik egymást, ötvenhárom éve házasok. Most hetvenhat évesek, az utóbbi két évtizedben e maguk teremtette világban élnek, mentett kutyákkal.

A kert alatt folyik a Gyöngyös patak. Meditációra alkalmas, vonzó környezet, amiben felbukkan az a gondolat, hogy szerencsés az ember, ha legalább élete vége felére létrehozza azokat a körülményeket, amiket mindig is szeretett

volna.

Gedi aktív negyvenkilenc évet adott a néptáncmozgalomnak, és még most sem hagyta el teljesen, rendszeresen bejár tanítani a szenior csoporthoz, és szinte mindennapos szakmai konzultációkat folytat a szintén néptáncoktató gyermekeivel, Horváth Győzővel és Csollányné Horváth Krisztinával.

– Már keveset dolgozom, inkább bütykölök a ház körül, rendben tartom a kertet. Tagja vagyok a Dr. Kiss Gyula Egyesületnek, a nyugdíjas népművelők társaságának. Azt gondolom, hogy az ember ennyi idős korában már minél kevesebbet csináljon –

mondja Horváth János Gedi, akinek a saját karrierjén túl mindig is fontos volt az együttes, a közösség, a néptánc jövője.

H. Nagy Katalin és Horváth János Gedi ötvenhat éve ismerik egymást, ötvenhárom éve házasok
Fotó: Szendi Péter

– Anno kétszáz embert juttattam el oda, hogy alapfokú néptáncoktatói vizsgát tettek. A fiam, a lányom, a menyem, a vőm táncművészeti főiskolára jártak egyetemi végzettségük mellett. A két legnagyobb unokám táncoktatói OKJ-s tanfolyamot végzett – szintén az egyéb diplomájukon kívül. A múltkor számoltam össze: tizennyolc tanítványom szerzett táncoktatói képesítést a táncművészeti főiskolán. A nemrégiben elhunyt Antal László néptánc­oktató és koreográfus szintén a tanítványom volt, később alkotótársam lett… 1960-tól voltam tagja az Ungarescának, 1963-tól tanítottunk. Pesovár Ernő Kossuth-díjas koreográfus mellett voltam asszisztens 1978-ig, akkor lettem a néptáncegyüttes vezetője. 2009-ig vittem, akkor átadtam a fiamnak, Győzőnek. Ez negyvenkilenc év. A feleségemmel együtt kezdtünk, aztán megszülettek a gyerekeink. Emlékszem, még menyasszonyszerepet táncolt a színpadon, de Győző már ott volt a hasában… Kati a színház felé fordult…

A teraszon ülünk, amelynek teremtéstörténete a kemencénél kezdődik. Amikor megépítette, töltött káposztát főzött benne először. Ernyővel állt mellette, mert zuhogott az eső. Akkor elhatározta, hogy épít fölé egy lábas tetőt. Aztán talált egy anyagot, a lexánt, amit alkalmasnak látott arra, hogy falakat állítson belőlük faszerkezetbe, így ez egy jól fűthető helyiség lett, az udvari virágok télikertje, a barátok fogadására alkalmas tér. Most ment el egy tízfős társaság, akikkel együtt ünnepeltek, holnap is tízen lesznek.

– Az idő elment – mondja Gedi az asztalnál, amire boros- és szódásüveg kerül. – Ma úgy tudok részt venni a mozgalomban, hogy „belebeszélek”. Ha elfogadják, jó, ha nem, nem. Átéltem a magyar néptáncmozgalom kialakulását, megadtuk az alapokat. De nem biztos, hogy azt egy az egyben kell továbbvinni. Már nem tudom, mik a követelmények, lehet, hogy amit mondok, azon túl kell lépni. Mindig van egy új, mindig jön valami más, ami hozzárakódik az előző korszakhoz, ez visz előre.

– Ma nem úgy készítenek koreográfiát, mint korábban. A show-világ ide is beszűrődött, ehhez valamilyen szinten alkalmazkodni kell. Az az ügyes, aki a régit úgy tudja használni, hogy meg tudjon felelni a mai trendeknek – fűzi bele Kati.

Bejárjuk a szobákat, ez a település legrégebbi háza, a falu bírájáé volt. A láthatóan gondosan kezelt gerendák fölött negyven centiméter sárból a födém. Enteriőröket keresünk a fotózáshoz, még itt vannak világítások a karácsonyi hangulathoz. A felmenők százéves bútorai, a nagypapa még régebbi festményei jól megférnek a neves mai képzőművészek (Szendiszűcs, Geszler Mari, Várnai Vali és mások) alkotásaival. A ház legbelső szobájában egy kutya ül hatalmas nyugalomban, méltóságteljes fejtartással, őt még nem láttuk, mert ki sem szaladt a vendégek elé, mint a másik kettő.

Gedi az utóbbi évek fontos elismeréseivel: a Batthyány Lajos nevét
viselő Vas megyéért életműdíjjal és a friss Weöres Sándor-díjjal
Fotó: Szendi Péter

 

Sok álmélkodás után ismét a teraszon kötünk ki, ahol Kati a finom sütemények között saját kezű mokkaszeletet szervíroz tálcán.

– 1990-ben én találtam ki a szenior csoportot, hogy akik kiöregedtek a mozgalomból, akik már nem tudják a mindennapjaikat erre szánni, a teljes embert odaadni, azoknak is legyen hol táncolni, alkalmazva a húszéves táncképzettséget. Ennek nyomán alakultak meg aztán országszerte a szenior csoportok. A szombathelyi már a harmincadik évét éri meg. Kihalásos alapon cserélődnek a tagok. Szinte szó szerint az utolsó leheletig táncolnak. Van, aki akkor sem lép ki, ha már komoly fizikai akadálya van a táncnak, akkor is ott marad a háttérben. Két hetven, több hatvan feletti tagunk van, de harminc-negyvenesek is jönnek. A lányok két-háromgyerekes asszonyként térnek vissza hozzánk – meséli Gedi a süti mellett.

– Már nem tudom megmutatni a lépéseket, csak mesélek, magyarázok. Igor Mojszejev százévesen még mindig tanított, de már ő is csak magyarázott. Általában örömmel megyek be próbákra, de bánt, hogy többet követelnék magamtól, mint amennyit meg tudok csinálni. Már a tanítványaim tanítanak, és én abba „beszélek bele”. Nem veszik zokon. Még izgat a szakmai munka. 1965-ben készítettem az első koreográfiámat. A szenioroknak még most is csinálok. Ha nincs kedvem bemenni próbára, keresnek, rám szólnak, hívnak: „Gyere, ha nem csinálsz semmit, az is jó.” És akkor bemegyek. Ha kikérik a véleményemet, elmondom. De nem biztos, hogy igazam van… Sokakat túlélek, sorra mennek el, akikkel együtt dolgoztam… Tudomásul vettem, hogy lezárult egy folyamat. Nem tudom, ez meddig tart. Nehéz dolog.

Gedi bólogat, ha megkérdezzük, elégedett és boldog-e. Az. Megtette, amit meg tudott tenni. Gondoskodott az utánpótlásról, szakmai elégedettsége és személyes boldogsága átszövik egymást, így kerek az egész.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!