Láthatóvá válik a Schrammel-hagyaték – A megnyitó előtt a művésszel beszélgettünk – fotók

Schrammel Imre művei a világgal való természetes találkozások tükröződései, az anyag megismerésének és az ember intellektuális játékosságának mélységeibe vezetnek. Az alkotónak szombathelyi emlékei nincsenek gyerekkorából, mert kétéves korában elköltöztek innen, de Vas megyéhez erősen kötődik, ikervári feleségével, Tábori Gabriellával járt ide haza.

– Minden nyáron itt voltunk, a fiam itt nőtt fel. Sokat voltunk Zsennyében, ahol szobrászokkal, festőkkel találkoztunk; karácsonykor együtt ünnepeltünk velük, az alkotóház dolgozói szinte családtagnak számítottak. Szerettem a nagy fákat rajzolgatni, az arborétumban volt egy öreg hársfa érdekes elágazásokkal, az sok művészt megfogott. A Rábához Ikervárnál jártunk le. Volt ott egy zsilip, hosszú csatornán vezetik a vizet az erőműhöz. A folyó régi medrében hol sok, hol kevés víz van, attól függően, hogy a zsilipet felhúzták vagy leengedték. A Rába vad víz, ha Ausztriában sok eső esett, megáradt, és ez számomra aranybányát jelentett. Az agyagot a víz feloldja, viszi, leteszi valahol. Ikervárnál tiszta agyagot tett le, és számtalan uszadékot, hordalékot hozott, amelyekből halmazok keletkeztek, és azok nagyon izgalmasak voltak, volt bennük hal, ablakráma, kidőlt fatörzsek…

A híres madárlenyomatok is kötődnek a Rába-parthoz, igaz, áttételesen, egy kecskeméti nemzetközi szimpóziumon keresztül, amelyre norvég, német, görög, finn művészek is érkeztek. Tudta, hogy van Bugacpusztán egy sekély szódás tó, amely a melegben összezsugorodik, és az iszap ott marad a parton. Elvitte a külföldieket oda, hogy lássanak valami különlegest: a megszáradt iszapban a növényeket és sirálytetemeket találtak. Az iszap a napmelegtől megrepedezik, és lapokat képez, és könnyen felszedhető, mert alatta homokréteg van.

– Egy iszaprögöt, amely nem más, mint egy agyagkeverék, körbevájtam kézzel, felemeltem, és elvittem a kemencésekhez, hogy égessék ki. Ugyanolyan lett, mintha gyárilag előkészített agyagból csináltam volna, és benne maradt a madárcsontváz, a szárnyak nyoma. Ez egy világot nyitott ki számomra. Begyűjtöttem egy elütött madarat, és ráhelyeztem arra az öntvényre, amelyet a Rába-partról készítettem, hogy megszemléljem a hatást. Nagyon messzire vezetett ez a lenyomat. Mi is lenyomatot hagyunk hátra. Kondor Béla a művészetet mint „nyomhagyást” próbálta definiálni. Ha nem csinálok semmit, akkor is ugyanez a végeredmény. Gondoltam arra is, hogy ha Amerikában élnék, hatalmas reklámvilágot lehetne ebből teremteni, lehetne beleégetni az agyagba akár lelőtt oroszlántetemet is. De Magyarország akkori helyzete nem volt olyan, hogy ilyesmire gondolhassak. Kerülő úton jutottam el oda, ami az emberi elmúlás maga: „porból lettél, porrá leszel”. Mi is visszamegyünk a földbe. Ebből is csináltam sorozatot. Az agyag megmutatja azt a valóságot, ami tényleg megtörténik…

Schrammel Imre nem mindig agyaggal foglalkozott, volt a Hollóházi Porcelángyár és a Herendi Porcelánmanufaktúra művészeti tanácsadója is. A szombathelyi tárlaton a kerámiái mellett sok szép porcelánja is látható. – Az iparművészeti főiskolán porcelán szakos voltam, üzemgyakorlatra a pécsi Zsolnay-gyárba mentem, ahol akkor még mindenféle kerámiát gyártottak. Mikor megkaptam a diplomámat, Hollóházára küldtek, akkor alakult át fajanszüzemből porcelángyárrá. „Szellemi megváltást” vártak tőlem, és én tele voltam mindenféle vad ötlettel. Megpróbáltam edényeket készíteni, a Távol-Keleten hagyományos kék-fehér porcelán felé mentem, de ez Európában nem volt népszerű. Nem értették, mit akarok, úgyhogy 2-3 év múlva eljöttem, de a szakmát megtanultam.

Schrammel Imre a Magyar Iparművészeti Főiskola elvégzése után ott maradt tanítani, egyre magasabb tudományos fokozatokat szerzett, 1993–99 között rektor is volt. Alapító tagja és professzora is volt a pécsi egyetem Képzőművészeti Mesterképző Intézetének. Mivel porcelánt akkoriban csak gyárakban lehetett csinálni, kerámiával foglalkozott. Az építészek sokat rendeltek a keramikusoktól, de a szabadban tönkrementek, lefagytak a művek. Schrammel Imre is készített építészeti munkákat, Budapesten, Pécsen, Keszthelyen és Vácon. –

Előfordult, hogy nemtetszést vívtam ki, de maradtam a saját elképzelésem mellett. Hatvan évet töltöttem az alkotói pályán, és sosem voltam elégedett magammal, mindig próbáltam az addig elért eredményekből továbblépni. A saját magam taposta úton jártam. Jó érzés itt, Szombathelyen a munkáimat együtt látni, végignézni, úgy érezhetem, hogy nem dolgoztam hiába, sikerült egykét olyan dolgot csinálni, amit előttem senki – fogalmazza meg Schrammel Imre.

Ilyenek például a meglőtt agyagok. Amint mondja, a természet nem viseli el a geometrikus formákat, előbb-utóbb visszaalakulnak organikus formákká, csak idő kérdése. Kíváncsi volt, mi van, ha a geometrikus forma felrobban. Az élek nyílnak ki, olyan élesen, amit semmilyen eszközzel nem lehet létrehozni. Azt mondja, lehet, hogy az élet is így kezdődött, hogy egy kozmikus sugár a nyugalomban lévő fehérjét átlőtte. Egy barátjának volt légpuskája, eleinte azzal kísérletezett: el akarta rontani a geometrikus formát. Az ütés nem volt elég dinamikus, a lövés eredménye viszont teljesen meglepte. Aztán sportlövészeket kért meg egy újpesti egyletnél, hogy különböző kaliberű fegyverekkel lőjenek bele a formákba, így is keletkeztek érdekes képződmények. Nagy sikerük volt külföldön, mindenki ilyet akart, sok meghívást kapott galériáktól, aztán mégis abbahagyta, mert úgy érezte, az üzleti világ még zártabb és rosszabb, mint amit a zsűriző világ jelentett.

A szombathelyi tárlat egy fontos része a görög mitológiai eredetű, félig ember, félig bika, labirintusba rejtett Minótaurosz alakját idézi. Eredetileg egy pécsi építészeti megrendeléshez született az elképzelés, a színházra jellemző történeteket jelenített volna meg egy bonviván típusú figura, amelyet körbevesznek a nők, szubrettek, dívák és más karakterek. Amint meséli, kültérre nem lehetett megcsinálni, mert lefagyott volna, de az ötletet megtartotta, eljátszott vele, és a nyomában szobrok születtek. A bikaság fogalma nemcsak a mitológiában, hanem a falusi hagyományban is megvan („falu bikája”), a férfierőt szimbolizálták vele. Schrammel Imre szerint olyan jószág, amely úgy viselkedik, mint egy színész, és így sok mindent el tud mondani…

A szombathelyi bemutató izgalmas, szép lenyomata az életműnek, olyan, mint egy utazás: állomásokon különböző témák integetnek hívogatón: gondolkodjunk együtt az élet nagy dolgairól, szerelemről, halálról. A művek látvánnyá emelt intellektuális gesztusok, amelyeket ha le lehetne írni, nem kellett volna létrehozni, ezekben a formákban nyerhettek értelmes megnyilvánulást. – Hálás vagyok, hogy itt van Szombathelyen ez a gyűjtemény, nem is lehetne máshol, csak a szülővárosomban, mert én itt érzem jól magam – mondta Schrammel Imre.

– Köszönet Czenki Zsuzsannának a rendezésért, amire ő felkészült, én meg csak bólogattam. Az, amit elképzeltem, logikus rendben itt található, ha valaki megnézi a kiállítást, és megpróbálja megérteni, rá fog jönni, hogyan következik egyikből a másik. Külföldön jó múzeumok, neves gyűjtők vették az alkotásaimat, de nem értik. Az ő szemüvegükön keresztül úgy látszom, mint egy volt szocialista országból odaszabadult művész, aki érdekes dolgokat csinál. Egy genfi kurátor például azt mondta, hogy Kelet-Európa frusztrált világát lehet látni az én munkáimon keresztül.

A NÉGY ELEM

„A négy arisztotelészi elem: a levegő, a víz, a föld és a tűz újragondolása kínálhat valamit a művészet számára. Az agyaggal babrálás minden formája a négy elemmel való valamilyen találkozást feltételez. Úgy gondolom, az agyag az az összefoglaló közös nevező, mely minden anyag végső állapotát jelenti, és amelyhez minden törekszik…” (Schrammel Imre)

Kiemelt képen: Schrammel Imre hálás, hogy gyűjteményét Szombathely befogadta, és az Éva-malomban állandó tárlatként lesz látogatható. A megnyitó előtti napokban kérdeztük