Magosi Beátának a festés segített gyógyulni több hónapig elhúzódó, makacs Covid-betegségéből

Jövőre lesz tíz éve, hogy testre festett alkotásaival, különleges és merész fantáziasminkjeivel nagyobb plénum előtt is bemutatkozott Bea. Az emberi bőr után több mint egy éve fehér papírra fest. Hibátlan arcú lányok, fiúk helyett épületek – a szombathelyi székesegyház, a víztorony, a római Colosseum, az Angyalvár, párizsi házak, egy angliai teaház – és növények (magnólia), állatok (például egy jégmadár) „álltak modellt” neki. Tavaly tavasszal, a hirtelen jött leállás utáni ajándék hónapokban örömforrás volt számára a festés, ősszel viszont már szó szerint terápia.

– Egy éve, március 15-én bezártam a kozmetika ajtaját, mert úgy éreztem, abban a járványügyi helyzetben az a felelős döntés. Aggódás persze volt bennem is, de lelkileg nem éltem meg rosszul azt az időszakot. Túlhajtottam magamat az elmúlt 15 évben, sokkal több énidőre lett volna szükségem. Tavaszra már végképp kimerültem, és nagyon vártam, hogy legyen időm festeni, ne csak modellre, hanem papírra is. Akkor születtek az első akvarellképek, gondolatban először egy római kiránduláson, aztán Prágában jártam. Az első képeket félve osztottam meg a közösségi oldalakon, de olyan sok dicséretet, biztatást kaptam, hogy ez újabb inspirációt adott. Tudtam, hogy a karanténnak egyszer vége lesz, és vissza kell térnem a munkába, úgyhogy igyekeztem minél több időt az alkotásra szánni. A nyár és az ősz munkával telt a kozmetikában, aztán novemberben beteg lettem. A Covid nem kímélt, hat hét múlva tudtam újra lábra állni, utána jöttek a súlyos szövődmények. A szív- és egyéb problémák miatt az orvos stressz és terhelés nélküli életre adott utasítást. Először fekve, aztán ülve rajzolni, festeni kezdtem. Az elején csak néhány percre tudtam tartani az ecsetet, annyira gyenge voltam, de már ez is kikapcsolt. Az egy percig sem volt kérdés, hogy lesz mivel lekötni magamat. Igazi gyógyító terápia volt a festéssel töltött minden perc, addig nem arra figyeltem, mi fáj, csak a színekre. A téma úgy alakul, hogy mindig szembejön egy fotó vagy épület, emlék, álom, virág, amire azt mondom, tökéletes lenne akvarellel – meséli.

A színek szeretete visszaköszön Bea képeiben. Nem harsányak, rikítóak, a giccs nem az ő műfaja, de „a gyönyörű-hívogató színek csak úgy kelletik magukat a palettán”. És szüksége van a töltődésre – ő maga is napsütéses ember. Korábban a fantáziasminkekben, testfestésben nem gondolkodott a realitásban. Megálmodta, mit fest meg, elrugaszkodhatott a valóságtól, aztán le kellett mosni a végeredményt. Most a színekben rugaszkodott el, a forma feszesebb, és akrilpapírra festve, üveg mögé zárva, keretbe foglalva megmarad. Szent elhatározása: folytatja a festést, és több időt szán magára. Júliusban kiállítása nyílik a sportházban.

Kiemelt képünkön: Magosi Bea régóta fest, de az akvarell új inspiráció