Szentmárton községet 1885-ben csatolták Szombathelyhez, egy ház lebontásával az utolsó darabja is eltűnik

A Szent Márton-templomot és a domonkos kolostort nem számítva, ennek az háznak az udvari szárnya az utolsó olyan épület, amelyik valószínűleg még akkor épült, amikor Szentmárton önálló település volt. A városhoz csatolt falvak közül Herényben, Zanaton, Szőllősben és máshol a helyi lokálpatrióták által alakított egyesületek és klubok igyekeznek feltárni a településrész történetét és szeretnének valamit megőrizni a múltból és a hagyományokból. Szentmártonban ilyenre ne számítsunk, de ezért ne az ott lakókat okoljuk. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen lehetett a régi falu, de az már nagyon rég eltűnt. Az idősebb korosztály még emlékszik a magasházak helyén állt régi épületekre, de 50–80 évvel ezelőtt már azokban is városiak éltek, többnyire munkásemberek.

Szentmárton községet 1885- ben csatolták Szombathelyhez, ugyanabban az évben lett a város része Óperint is. Addig mindkét községnek külön elöljárósága volt, élén a bíróval és az esküdtekkel. Ennek ellenére a város és a falu már régóta szimbiózisban élt egymással. A Szent Márton-templom, bár Szentmárton község területén állt, mégis a város egyik temploma volt. Sem a helybeliek, sem a máshonnan érkezők nem foglalkoztak azzal, hogy ha átmennek a Gyöngyös hídján, akkor már egy másik településen járnak. Az 1885-ös egyesítés nem volt sokkal több egy adminisztratív aktusnál, gyakorlatilag a város fejlődésének a tudomásulvételét jelentette.

A XIX. század első feléig a két település népessége között volt egy fontos különbség. Szombathelyen zömmel iparosok éltek, a Szentmártonban lakók pedig földművelő jobbágyok voltak. Az utóbbiról a Mária Terézia uralkodása idején készült urbáriumból kaphatunk viszonylag pontos képet. 1767- ben a községnek két tulajdonosa volt. Az északi oldalon lévő 37 jobbágytelek a győri püspöké volt, a déli oldal 15 telke pedig a domonkos rendhez tartozott. A népesség összetétele a történelem folyamán többször is változott, módosult. Az 1710–11- es nagy pestisjárványnak itt is sok áldozata volt. Szombathely fejlődése egyre több embert vonzott, de ezzel együtt nőtt a lakásínség is. Az újonnan érkezők közül sokan Szentmártonban teremtettek maguknak valamilyen lakhatási lehetőséget. Az 1800-as évek közepétől az eredetileg meglehetősen tágas udvarokon is lakások épültek. Erre az időszakra jellemzőek a telekhatárra támaszkodó félnyeregtetős házak. Előfordul, hogy a korábban gazdasági célra használt gazdasági épületeket is lakássá alakítják át. A lakosság közben fokozatosan kicserélődik, csupán néhány olyan család van, amelynek folyamatos jelenlétét az 1700-as évek végétől az 1900-as évek elejéig ki lehet mutatni. Ilyenek például a Kaibinger és a Vinkovics famíliák.

1865-ben, amikor megépült a vasút, már a szentmártoniak sem nagyon tudták megmondani, hol húzódnak pontosan a településük határai.

Az alábbi leírás 1919-ben a Vasi Vörös Hírlapban jelent meg. (Az újságcímen ne ütközzünk meg, akkor éppen így hívták a megye napilapját.)

„Ahogy Szombathelyről kijut az ember s elhagyja az Erzsébet királyné utca utolsó házát, azon szent pillanatban szeme elé tárul a falu kellemes panorámája: a nagy széles utca, a szerénykésen meghúzódó házak, a szél lengette cégér alatt megbúvó kiskocsma, s a széles utca véges-végén a fénylő bádogú templom. A legnyugalmasabb falu képe ez, a boldog szentmártoniak egész más levegőt szívnak, mint mi szegény városiak.” A név nélkül megjelent írás szerzője valószínűleg a lap főszerkesztője, Fehér Károly. A név nem ismeretlen a várostörténettel foglalkozók számára. Ő írta, szerkesztette az 1927-ben, a Szombathelyi Egyházmegye megalakulásának 150. évfordulójára kiadott Jubiláris emlékalbumot. A nagyon sok adatot és érdekességet tartalmazó könyv a rendszerváltás után reprintben megjelent.

Kiemelt képünkön: Az utolsó földszintes lakóház Szentmártonban – időközben le is bontották