Sovány kenyér az Őrségben

Lehet, van, aki azt gondolja, ez aztán igazi kuriózum, őrségi specialitás, s talán még hungarikum is lehetne belőle. Hát, ez bizony nem így van. Abban az időszakban ínséges idők jártak a világra. A „szükségkenyérre” nem csak az Őrségben szorultak rá az emberek, hanem még nagyon sok helyen Európában. Voltak vidékek, ahol a liszthez nemcsak pelyvát, lenbugát, zabot kevertek, hanem megőrölt makkot, szalmát, sőt alkalmanként még fakérget is. Németországban az így készült kenyeret Hungerbrotnak (éhségkenyérnek) nevezték.

Nem az emberiség „új találmányáról” volt szó, korábban is ismerték, és előfordult, hogy a későbbi időszakban is készítettek ilyent. 1815 után azonban megszaporodnak a hozzá kapcsolódó adatok, híradások. Az időjárás akkor hidegebbre fordult, több egymást követő nyáron alig sütött ki a nap. A korábban megszokottnál jóval kevesebb gabona termett, nem érett meg a szőlő sem. A sovány földön gazdálkodók helyzete különösen nehézzé vált.

Ma globális klímaválságnak mondanánk azt, ami akkor történt. Szerencsére csak néhány évig tartott. Az áldozatok számát – attól függően, hogy beleszámítják-e a járulékos betegségekben meghaltakat is, ötvenezer és kétszázezer közöttire becsülik. Mi történt akkor? 1815 áprilisában kitört, felrobbant az indonéziai Tambora vulkán. Százhatvan köbkilométernyi vulkáni hamu került a légkörbe. A természeti katasztrófa híre gyorsan eljutott Európába, de azt, hogy a vulkánkitörés és az időjárás-változás között szoros összefüggés van, csak jóval később vált egyértelművé. Az utóbbi évtizedek vizsgálódásai pedig már arra irányulnak, hogy miként hatott ez az időszak az európai emberek életére.

Magyarországon az éhínség 1817-ben érte el csúcspontját. A legsúlyosabb helyzet Erdélyben és Felvidéken alakult ki. A felsőbb hatóságok próbálták mérsékelni a nehézségeket. Megtiltották a gabonából való pálinkafőzést, voltak városok, ahol ínségkonyhákat állítottak fel. Több helyen összeírták az éhezőket, de a helyzet drámaiságát jelzi, hogy a listát Zemplénben rövidíteni kellett. A másodikra már csak azok kerülhettek fel, akiket közvetlen éhhalál fenyegetett.

Az őrségieket ért megpróbáltatásokról is vannak adataink. A környéken élő gerencsérek már korábban is eljártak Dél-Zalába, Somogyba, hogy fazekaikat búzára vagy más gabonára cseréljék. Valószínűleg az ő kapcsolataikat kihasználva ezekben az években már mások is útnak indultak, hogy az ottani uradalmakba a nyári és őszi betakarítás idején munkát vállaljanak, s cserébe eleséget vigyenek haza. Nem bizakodtak az otthoni föld termésében.

Egy későbbi visszaemlékezés szerint voltak családok, ahol alig várták, hogy a szilva vagy más gyümölcs érni kezdjen, mert azután a gyerekek már elvoltak azon. A vadalmát és vadkörtét is elfogyasztották. A keserűgombáról még jóval később is azt tartották, hogy nem ízletes, azt az Őrségben csak az éhínség idején ették meg.

1818–1819 után már javulni kezdett a helyzet, ismét többet sütött a nap. A szőlő és kenyér nálunk a jólétet és az optimizmust jelképezi.

Juhász Gyula ezt 1924-ben így fogalmazta meg a Mit akartam? című versében: „Magyar szegénység: véget ér a tél, / Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér”.

Kiemelt képünkön: Voltak idők, amikor a tölgyek alatt összegyűjtött makkot a liszt készítésénél használták fel