A főpap varázsgömbje

- Javarészt Kovács Frigyesnek köszönhetem, hogy a pályára kerültem. Frigyes még diákszínjátszóként látott néhányunkat - Erdélyi Herminát, Kálló Bélát, engem -, és azóta rajtunk tartja a szemét. A középiskolából egyenes út vezetett a főiskolára - számunkra nem is volt kérdés, hogy hol folytassuk a tanulmányainkat.

- Újvidéken annak a Soltis Lajosnak az osztályában kezdték a színiakadémiát, aki aztán mifelénk is elvetődött.

- 91-ben nyitott osztályt Lajos a főiskolán. Fölvett minket: mint általa már ismert, istápolt személyeket. Még az első év előtt a Tanyaszínházban dolgoztunk együtt, ez aztán az életünk szerves részévé vált. A főiskola első két évében Lajos vezette az osztályt, a 3-4. osztályt Hernyák tanár úrral végeztük el. Lajos közben átjött Magyarországra.

- Azért biztos haragudtak rá emiatt.

- Ez az időszak nem volt feszültségmentes, ha finoman akarok fogalmazni. Igen, haragudtunk rá: nem is azért, hogy eljött, hanem mert szó nélkül jött el - úgy éreztük mi akkor. Mindenre fölkészített bennünket, rengeteget utaztunk vele, játszottunk vele, tudta, hogy mi történik velünk. Arra viszont nem készített föl minket, hogy elmegy. Nem volt könnyű - biztos neki sem. Aztán évek után találkoztunk, és ezt a feszültséget mi föloldottuk, habár munkakapcsolatba már nem kerültünk.

- Arról lehet beszélni, hogy mit tanultak tőle?

- Akkor érzem, hogy miket tanultam a Lajostól, amikor találkozom egy-egy problémával. Az elmúlt tizenegynéhány évben számtalanszor eszembe jutott, hogy na, ez a helyzet olyan megoldást igényel, amit ő plántált belénk. Mindenféle színházi irányzattal igyekezett bennünket megismertetni, és mindig azt mondta: Gyerekek, nem szabad középszerűnek lenni. Menni kell, dolgozni kell, csak a legjobbak maradnak meg a pályán. De ez csak egy fordulat a sok közül, ami most hirtelen visszacseng.

- És ön megy, és dolgozik, és csinálja... Ha kell, játszik, ha kell, rendez, ha kell, tanít - vagy éppen társulatot igazgat.

- Na, például akkor is sokat segített Lajos - bár nem tudott róla -, amikor Hernyák György (az esti előadás rendezője) felvett tanársegédnek az újvidéki főiskolára. Úgy egyeztünk meg Gyurival, hogy próbáljuk ki: nem tudom, alkalmas vagyok-e a feladatra, vagyok-e hozzá elég művelt, okos stb. - de majd meglátjuk. Eleinte ketten jártunk órára, aztán amikor először magamra maradtam az osztállyal, akkor kattogott az agyam hango- san, hogy most mi legyen, hogyan csináljam. És akkor valahonnan - nem is tudom, honnan, nem gondolkodtam én rajta - beugrottak Lajos alapkérdései. Ő szokta mondani, hogy ha az ember öt alapvető kérdésre - hogy hol, kinek, mikor, mit és miért csinál - tudja a kristálytiszta választ, akkor nagy baj nem lehet. Ha tisztában vagyok vele, hogy hol vagyok, mit csinálok és főleg miért csinálom, akkor nem veszhetek el. És ebben igaza volt nagyon. Én vetődtem a pályámon ide is, oda is, jártam jó színházban, kevésbé jóban; és jártam olyan helyen is, amiről mások azt mondták, hogy bolond vagy te, mit csinálsz itt. Mindig ezeket a kérdéseket tettem föl magamnak, és amikor tudtam rá válaszolni, akkor azt is tudtam, hogy bárki bármit mond, igenis jó helyen vagyok. Úgyhogy azon a bizonyos első órán azzal indítottam, hogy gyerekek, miért csináljátok ti ezt? Miért akartok ti színészek lenni? Hm, tényleg: miért? Az első óra ilyesmivel telt el - nem tudom, hogy ez bennük milyen nyomot hagyott, hagyott-e nyomot, de nekem akkor borzasztó sokat segített.

- A gyerekek azóta végzett színészek, azóta is önnel dolgoznak - és azt is kimondhatjuk, hogy együtt sikert sikerre halmoznak.

- Azóta tényleg kiderült, hogy igenis, a főiskolán együtt töltött időnek van hozadéka: ennek az időszaknak, a közös munkának, a beszélgetéseknek a gyümölcse lett az Étellift, a Záróra, a Gyilkosok éjszakája - ami nyertes darab volt Kisvárdán -, a Toll, ami szintén a jobb előadások közé tartozik mindenképpen. És hát most van két olyan alkotótársam - Szőke Attila és Pálfi Ervin -, akikkel félszavakból is értjük egymást. A Záróra például egy szál gondolatból indult el egy beszélgetés kapcsán, aztán mindenki - a társulat - hozzátette a magáét. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a két embert az utamba hozta - vagy engem vitt őfeléjük -, nagyon jó érzés velük dolgozni és alkotni. Ez nagyon jó.

- Elnézve az előadásaikat, mindegyikből a közösségi létezés magával ragadó, ritkán tapasztalt öröme árad.

- Ebben van a mi erőnk. Mert technikánk nincs: látványos gigaprodukciót nem tudunk kiállítani. Díszlet, jelmez van persze - de csikorog. Egyetlen ütőkártyánk marad: a lelke a dolognak, a közepe; az, hogy együtt gondolkodunk, egymásért vagyunk. Nem akarok itt patetikus fordulatokat használni, de másképp nem tudom megfogalmazni. Mindig minden próbaidőszak úgy kezdődik, hogy gyerekek, ez nincs - jó; az nincs - jó. Ide kéne ez - találjuk ki, hogy hogyan lehet más, mivel tudjuk helyettesíteni. Minden kompromisszumnak van hozadéka is. Ebben van a mi erőnk, nagyon fontos feladatomnak tartom, hogy ezt a gömböt, ezt az energiagombócot meg tudjam őrizni a társulattal. Akkor lehetek az igazgatói pozíciómban sikeres, ha ezt tovább tudom vinni.

- Az a hír járja, hogy Kovács Frigyest a szabadkai önkormányzat távolította el a társulat éléről - és hogy az igazgatóváltás a múlt évad végén egyáltalán nem volt viharoktól mentes.

- Az önkormányzat úgy döntött egyszer csak, hogy Kovács Frigyes fejezze be a pályafutását. Tavaly évad végén - valamelyik kedden, ha jól emlékszem - közölték, hogy a következő hétfőn már nem ő az igazgató. Az önkormányzat igazgatóvá akart tenni közülünk egy színészt a társulatból, akinek a kinevezésével viszont a társulat nem értett egyet. Komoly huzavona következett, tiltakozásokkal, nyílt levelekkel. Az önkormányzat nem akarta Frigyest, mi nem akartuk a kollégát - ezért egy ponton úgy döntöttünk, hogy akkor nevezzen meg valakit a társulat. Ez a titkos szavazás - cédula, név stb. - szinte egyhangúlag az én nevemet dobta ki. Az egész hajcihőben én lettem a kompromisszumos megoldás. Ezt sem akarta elfogadni az önkormányzat eleinte, majd végül, elég hosszú és kínos csata után belementek. Az viszont jó, hogy a társulat föl mert állni - nem magam miatt mondom -, és képes volt kijelenteni, hogy ezt márpedig nem.

- A távolból ez a politika beleszól a művészetbe történetnek látszik. Kovács Frigyes keze alatt vált sikeressé a társulat. Esetleg kellett volna valaki, aki könnyebben kezelhető?

- Pontosan így van - bár a mondat második részét nem kommentálom, és nem szeretném minősíteni.

- Magyarországon többnyire az a probléma, hogy a fiatalabb generációk nem - vagy nehezen - jutnak szóhoz, mert az idősebbek védik pozíciójukat. Másfelől meg igazgató nem nagyon akar lenni senki: az túl sok gonddal, küzdéssel jár. Nem fél, hogy igazgatóként nem lesz ideje játszani, rendezni?

- Frigyes is figyelmeztetett rá, hogy ezzel a pozícióval bizonyára sérülni fognak az egyéb ambícióim. Talán túl fiatal is vagyok. De nem tudom, valamitől bízom magamban, habár most még úgy érzem, hogy sokszor a dolgok után vagyok egy lépéssel - és nem a dolgok előtt, ahogyan azt kellene. De gondolom, hogy ez a kezdeti fázis. Adtam magamnak pár évet arra, hogy én ezt megpróbálom a lehető legjobban csinálni. Ha azt fogom látni, hogy a feladat engem túlhalad, akkor erősen el fogok gondolkodni azon, hogyan tovább. De idő kell ehhez is. Nagyon hálátlannak látom most ezt a pozíciót. Viszont: több tényező volt, amiért én ebbe belementem. Az egyik az ott kialakult helyzet, ami nem volt rózsás, a másik a társulat bizalma - ez engem földhöz vágott teljesen. Nem számítottam rá. Viszont a bizalom kötelez. A másik oldalon ott van, hogy hát azért nagy kihívás. Azért ez csikol - hogy az anyjaúristenit, könnyű beülni előadás után a tájbuszba, és azt mondani: ez se jó, az se jó; ezt másképp kellene, azt másképp kellene. És én azt mondtam, hogy hát akkor itt van, apám: csináld. Megmutathatod, hogy képes vagy rá.