A ház, ahol áll az idő

Az épület 1914-ben készült el, abban az esztendőben Trieszt és Fiume még a Monarchiáé volt, és délnyugaton az osztrák-magyar határ egészen addig húzódott, ahol elhagyjuk San Donna di Piave utolsó házait, és a csatornák között, ahol nyaranként kabócák állandó ciripelése hasít a melegen vibráló melegbe, váratlanul bele nem botlunk a mélán hömpölygő Piavébe. Olaszország ebben az időben a túlsó parton kezdődött. Így aztán nem csoda, hogy a körmendi hajó építői, Krenner Jenő és Lang Ignác vállalkozók, Jablonszky Ferenc terveihez hűen (álmodjunk egy virágfüzérekkel földíszített, hófehér ruhájú, dísztéglákkal megtámasztott kecses épületet Körmend Batthyány terére) olyan mészköveket hozattak, amelyekbe dalmát vizek hófehér kagylói feledkeztek bele, távoli vidékekről álmodozva.

Szikrázott a napfény a kagylós, virágos épületen, a homlokán pedig friss, élénk színezéssel virult a koronás nemzeti címer. Aranyló csavarokkal márványtáblát szereltek a hajóbelsőbe, rajta felirat: Épült 1913-14-ben, császári és apostoli királyi felség I. Ferenc József uralkodása alatt. A Rába felől fújó langyos szél leporolta a kagylókat, a homlokzat díszes virágai szinte beleborzongtak a jó szagú délutánba.

A Járásbíróság új székhelye csak erősítette a tér harmóniáját, boldogan fogadták a szomszédos hajók is, a Leitner András által tervezett Hosszú ház, a Városháza és a Batthyány család kényelmes vezérhajója, a kastély, valamint a tér közepén magasló árboc, a Mária Immaculata szobor. Még Batthyány Fülöp emeltette, aki Széchenyi István után a második legmagasabb összeget ajánlotta föl az Akadémia megalapítására. Elégedetten mosolyoghatott az árnyékvilágból Batthyány Ádám is, aki hadaival gyakran megkergette a törököket, de a francia Gabrie-Marie Rice is elismerően mormogott, Napóleon egyik hadosztályának élelmezési felügyelője 680 katonájával masírozott ezen a téren, aztán fizetség nélkül evett és ivott a környező kimérésekben.

Jöttek bámészkodni a polgári iskolások a Szent Márton utca és a Sörház utca felől, akiket a polgáriban az életbe való kilépésre készítettek föl, slöjd, vagyis kézügyesítő tárgyakat tanultak, így aztán kicsikét már szakértő szemmel fikszírozták a virágos mintákat, a megnyugtató arányokat, a békés színeket. Erőt merítettek, ez itt éke a városunknak, díszlete az életünknek, ami majd helytállással, becsületes munkával és a tisztesség megnyugtató tudatával halad előre. Az édesapák közben már a zubbonyt simították a mellükön, a bakancsot suvickolták, és közülük 182-en a galíciai, a bukovinai frontokon, az Isonzo völgyében és a piavei csatában ontották vérüket a hazáért, a szabadságért, miközben érezték, hogy a haza és a szabadság inkább itt lehetett a virágba borult, fehér ház körül.

A hajó mindörökre zátonyra futott, s a körülötte hullámzó hol sötét, hol világos hullámverés hozta a hordalékot, s a falaknak, a díszítésül szolgáló tégláknak tapasztotta. Rajzok, feliratok kenődtek szét a téglákon, a múlt hieroglifái. Néhányuk még ma is olvasható, az átjárás megszűnt figyelmeztet valami eltűnő békességre és szabadságra egy ceruzával fölrajzolt mondat. Odébb egy dátum, 1916 augusztus 1. Vajon égette-e a járda az itt ácsorgó mezítlábas fiúk talpát? Egy másik táblán egyszerű szorzás, 77x630, valaki ideszaladhatott a Batthyány téri hetivásárról, nem volt biztos benne, hogy mindez így megéri, és dicséretet kap otthon, vagy a szokásos, idegesítő fejcsóválást. Szerencsés nap, írta valaki egy kopott téglára, vajon mitől?

Hétköznapi, szelíd, szerelmes feliratok, többnyire grafitceruzával. Egy kisváros betűkben megtestesült, békés lelke. Egy városé, ahol élni lehet, ahol másokban fölismerjük magunkat. Ahol a házaink nem búvóhelyek, hanem bejáratok a szeretethez és a megbecsüléshez. De a tengeri kagylós, virágos, hófehér közös házunk falán egyszerre otrombaságok jelentek meg. Vad, brutális vésetek, kotrások, kaparások, érzelmek és kötődések nélkül, hideg kegyetlenséggel tudatva mindenkivel, hogy ezek itt nem ábrándok, hanem tények.

Kezdődött a negyvenes években, amikor bevackolták magukat a szovjet katonák a Batthyány-kastélyba és a környező épületekbe. Keretükből kivágott festményeket használtak szőnyeg gyanánt, levéltári iratokat gyújtósnak. A hajónk viharba került, a téglákon szaporodtak az idegen föliratok. Két tégla egymás mellett, az egyiken belekezdett a kaparásba Sztyepa..., de csak a másikon tudta befejezni ...nov, hibás arányérzék, nemtörődömség, barbárság. Ptohocsinyenko 1956, és a többi ártalom, mindez cirill betűkkel, sokszor az épület olyan magasságában, ahová csak szamárlétrával, vodkagőzösen vigyorogva lehetett fölérni. Nincsenek keresztnevek, nincsenek gyengéd szálak, csak családi név, város és évszám: Kudashin, Uljanovszk, 1956-59. Tehát három évet szolgáltak itt, a mi szép, délceg hajónkba szállásolták be a tiszteket, az őrök pedig itt tipródtak, géppisztollyal a nyakukban. És közben százával vésték, kotorták, kaparták a falakat. Ha ezekre nézünk, még ma is megkarcolják a szívünket. Mert belevésődtek kegyetlenül, és itt csúfoskodnak még mindig.