tízparancsolat erdőjáróknak

2021.09.18. 07:00

A hegyekből a rengetegbe, avagy „túratörténet”– történelmi háttér előtt

„Szeresd a természetet és áhítattal lépj a szentélyébe!” – kezdődik a turisták 1918-ban megfogalmazott tízparancsolata.

Orbán Róbert

„Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!” – szól az Erdő fohásza első sora: Hannes Tuch német erdész-költő Bitte des Waldes című verse 1927-ben jelent meg. A magyar változatai közül a Fekete István által fordított lett a legismertebb, legnépszerűbb. Mindkét felhívás az erdőt járókhoz szól, számukra fogalmaz meg magatartási szabályokat. Nem véletlen, hogy ugyanabban a korban születtek meg.

A természetjáró turizmus célpontja az induláskor, vagyis az ezernyolcszázas évek közepén, második felében még a hegyvidék volt. A hegyek kultusza a XX. század elején nálunk kicsit háttérbe szorult, felváltotta az erdők kultusza. Az okok nyilvánvalóak. A természetjárás egyre népszerűbb lett, s akik hódoltak a szenvedélynek, egyre gyakrabban akarták azt művelni. A Tátrába, a Fátrába vagy az Alpokba elutazni egy hétvégi program kedvéért nem volt kifizetődő, ezért közelebbi célpontokat kellett keresni. Nálunk, Magyarországon ez a folyamat még jobban felerősödött akkor, amikor a korábbi nagy túracélpontok zöme Trianon után a határon kívülre került. A turizmusban nagyobb szerep jutott az erdők borította középhegységeknek, ahová már a szerényebb jövedelműek is el tudtak jutni. Ez a változás több helyen találkozott a helyiek törekvéseivel, akik saját településük környékét szerették volna népszerűsíteni.

A középhegységeket bemutató kalauzokban pedig már nagyobb felület jutott egy-egy település bemutatásának. Így például az e tájakat népszerűsítő Thirring Gusztávnak köszönhetően a természetjárás és a műemléki turizmus összekapcsolódott. A hegyet, az erdőt a turista számára is elérhetővé, vonzóvá kellett tenni. Meg kellett határozni azokat a pontokat, amelyeket a túrázóknak érdemes felkeresniük.

A Kőszegi-hegységben például a legfontosabb látnivalókat, az Írott-kőt, a Hörmann-forrást, az Óházat és a Hétforrást összekötő utat már az 1800-as évek végén kijelölték. Talán véletlen, de ennek az útnak egy részét már akkor kék színnel jelölték, s jóval később ez lett az Országos Kéktúra kezdőszakasza. A források jó részét az erdőn dolgozók is ismerték, s közülük többhöz (pl. Hörmann-forrás, Hétforrás) valamilyen legenda is kapcsolódott. Azokat a forrásokat, amelyekből korábban csak korsóval lehet meríteni, most csorgóval vagy kifolyóval látták el. A közelükben padokat, asztalokat helyeztek el, egyik-másik helyen még védkunyhót is építettek. Az ezerkilencszázas évek elején turisztikai szempontból számontartott források majd mindegyike a hegy területén, esetleg a hegy alján volt, az egyetlen kivétel az Alsó-erdőben lévő Őz-kút (Rehbründl) volt.

Az ólmodi határ közelében lévő forrást a XIX. század eleji térképek is jelölik. A múlt század elején már jelzett út vezetett hozzá, majd később a cserkészek nyári táborainak egyik helyszíne lett. A dombvidéki tájak bevonása a turisztikai útvonalak hálózatába már a harmincas években elkezdődött. Ez akkor még kevés sikerrel járt, a gyalogos vándorok inkább a hegyeket választották. A második világháború után a vasi túrázók a Kőszegi-hegység Magyarországon maradt területéről is hosszú időre kiszorultak. A hatvanas-hetvenes években felfestett új útvonalak legfeljebb a hegy Kőszeghez és a hegyaljai falvakhoz közeli „peremén” vezethettek. Újabb célpontokat kellett találni, s nem nagyon volt más lehetőség, mint a dombvidékeken és a sík területeken kijelölni újabb utakat. A természetjárók ezt a feladatot is megoldották. Ebben az időszakban készült el a Kőszegről Csepreg felé vezető piros jelzésű út. Az 1978-ban kialakított szarvaskúti pihenő pedig így vált egy időre kedvelt célponttá.

Kiemelt képen: A Szarvaskút Kőszegfalva közelében

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!