A Jóisten igazsága

Az szinte mindenki által ismert, hogy a kis Iván otthon a hatalmas, politúrozott ágytámla előtt - de a konyhában, a fürdőszobában, sőt, az utcán is - éveken keresztül hosszú órákig táncolt rendületlenül, balettművésznek készülve. Más kérdés, hogy csak harmadszorra vették fel a balettintézetbe (akkor is protekcióval). Egy alkalommal azt nyilatkozta Gülch Csaba újságírónak: Mindannyian azonos gyökérből növekszünk: szüleinkből. Nekem édesanyám volt a meghatározó, aki kisfiú koromban semmihez sem hasonlítható szeretettel, sőt, imádattal vett körül...

Ekként fogalmaz a világ tíz legjobb férfi táncosa között számon tartott művész: Úgy öt-hat évvel ezelőtt meghívtak egy nagyon kedves barátom születésnapjára a Gellért Szálló éttermébe. Egy hölggyel mentem, de ott az volt a szokás, hogy a párokat szétültették. Egyszer csak megpillantottam egy nagyon érdekes arcú, fekete hölgyet, akit öt-hat pasi vett körül. Erősen hatott rám, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Nagyon oda kellett rá figyelni. Amikor vége volt a vacsorának, és a szétültetett emberek kezdték egymást keresni, egysze csak valahogy odaült mellém ez a hölgy, és megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy ki ő? Mondom, nem. Erre ő: Én Kecskés Kálmánnak, a te általános iskolai osztálytársadnak, akkori barátodnak vagyok a húga. El kell mondanom neked egy történetet. Volt nektek egy iskolai előadásotok, ahol egy tarantellát (hatnyolcados/háromnyolcados ütemű tüzes nápolyi tánc) táncoltál, s bár emlékszem, hogy szépen csináltad, meg helyes voltál, de megmondom őszintén, nem te maradtál meg bennem, hanem az édesanyád. Azért, mert az édesanyád olyan szeretettel vett körül, olyan csodálattal, úgy nézett rád, mint a Jóistenre. Ez annyira bennem maradt, hogy amikor megszületett a két gyermekem, akkor én mindig azt szerettem volna, hogy úgy viselkedjek velük, mint ahogyan a te édesanyád viselkedett veled. Hát, persze, kimentem a toalettre, mert eltörött valami, és ezt nem akartam mutatni. Teljesen sokkí- rozott; jó ötven év távlatából egyszer csak egy érett nő odajön eléd, s elkezd mesélni a mamádról, illetve arról, hogy ő miként viselkedett veled... Emberséget, szeretetet, szépséget, jóságot kaptam tőle; mindent, ami jó bennem. Még többet kellett volna. Vagy nekem kellett volna még gyarapítani jobban.

A születésnapja, valamint húsvét kapcsán is önkéntelenül adódik a kérdés: miután nemcsak a színpadon, de az életben is meghalt jó néhányszor, hogy vajon mi lehet a titka Markó Iván emberi és művészi feltámadásainak?

Az igazság az, hogy az a hihetetlen mennyiségű szeretet, amit én az anyukámtól kaptam, az valóban egy hadseregre elég. Ez akkora erő, ami tényleg kötelez arra, hogy akármilyen nehéz helyzetbe kerülök is az életemben - előfordult, hogy mindenemet elvesztettem, amim addig volt -, olyan muníció van a lelkemben, hogy azt továbbvigyem. És megvalósítsam, odaadjam. Ugyanakkor hiszem, hogy létezik isteni igazságszolgáltatás. Nagyon ritka persze, hogy amikor bajba kerülsz, akkor rögtön ott van a segítő kéz, de előbb-utóbb, akár tíz vagy húsz év múlva az igazságszolgáltatás megtörténik. A Jóistenre én számítok, mert rá lehet számítani. Mindenkinek bátran merem mondani, hogy számítson rá, mert előbb-utóbb ott van. Az embereknek az a bajuk, a problémájuk a Jóistennel, hogy azt gondolják, hogy olyan, mint ők. Márpedig a Jóisten nem olyan, mint az emberek. Nehezen fogjuk fel, hogy nem olyan, mint mi vagyunk. Meg kell próbálni őt megérteni, átgondolni, s hogy mi, miért van, akár hosszú távon; hogyan is működik ez az egész. De biztos vagyok benne, hogy igazságszolgáltatása van a Jóistennek.

A Duna Televízió a napokban a Szerelmes földrajz című filmmel - alcíme: Istentől kapott tánc - köszöntötte Markó Ivánt hatvanadik születésnapja alkalmából.

A stábot először elvittem a Dessewffy utcai imaházba, ahol egész kisgyerek koromban kezdődött a történet. Utána elmentünk a Teréz- templomba, ahová én mindig iskola után - a sekrestyén keresztül - bementem, és megálltam az utolsó sorban. Elmondtam, hogy egész gyerekkoromban láttam egy keresztre feszített embert, akihez, úgy éreztem, közöm van, érzem és értem őt. Aztán jóval később, harmincnyolc éves voltam akkor, amikor koreográfiát készítettem Liszt Ferenc Krisztus oratóriumára, amit a Budapest Sportcsarnokban mutattunk be, s amiből gyönyörű film is készült. (Amerikában a mai napig kapható videotékákban. Itthon nem, mert Magyarországon elfelejtették kifizetni a zenei jogdíjat. Odakint kifizették...) A lényege, hogy tulajdonképpen Jézus tanításáról készült a darab, kicsit cselekményes volt, de nem annyira, hanem inkább azt az érzületet, érzelmi, szellemi világot próbáltam a tánc nyelvére lefordítani, ami Jézus történetéből, személyiségéből sugárzik. S a próbák alatt éreztem, hogy minden rendben van, csak velem nincs valami rendben. Miközben úgy éreztem, hogy mindent megteszek, jó is, amit csinálok, de valami lényeges hiányzik. Nagyon szenvedtem emiatt. Múltak a hetek, és még mindig nem jöttem rá, nem éreztem meg, mi az, ami nincs, de meg kéne lennie. S akkor az egyik próbán, amikor éppen a nyolc boldogságtételt próbáltuk, akkor - a zene, a szöveg, a gondolat hihetetlen szépségű volt - egyszer csak megéreztem, hogy mi az, ami eddig nem volt, s mi az az út, amin mostantól el kell indulni. Ez tulajdonképpen az alázat. Megéreztem ott, a próbán, hogy - nem tudom, jól fogalmazok-e - mindenki alá kell tennem a tenyeremet, mindenkit tartanom kell. A személyiségemet a többiek létezése alá kell hogy rendeljem. Ahogy ment a próba, már éreztem, már tudtam, hogy miről van szó, már csináltam; tánc közben elkezdett folyni a könny a szememből. Mert éreztem, hogy miről van szó. Ez úgy megmaradt bennem, nagy útravaló a számomra mind a mai napig, hogy itt nem rólam van szó igazán - bár én vagyok én, és ez fontos -, hanem teljesítenem kell a feladatot. És ez az elsődleges. A feladatnak meg kell felelni.

Minden erős művészetnek az a lényege, hogy az embert fejezze ki, az emberért van; az Istent fejezze ki, azt a szeretetet, azt az erőt, amit az Istentől kaphat az ember, hogyha elmélyül, megérzi, gondolkodik, megérti, ami persze nem megy egyik pillanatról a másikra. De a művészet számomra legalábbis, meggyőződésem, hogy ezt tudja tolmácsolni.

A színház az egy létező fajtája a templomnak. Amit én csinálok, de túl csúnya ez a szó... Ez a jó kifejezés: úgy gyakorlom, mint hogyha imádkoznék. S akikkel együtt dolgozom, azoktól ezt elvárom. Segítem őket abban, hogy ezt meg tudják valósítani, ők is gyakorolják azt, amit gyakorolni kell egy művésznek, aki kiáll a színpadra, az emberek elé. Akik megtisztelik őt, fölöltöznek, megveszik a jegyet, figyelnek. Ez egy akkora tisztesség az ember számára, hogy ezért mindent meg kell tenni.

Egyszer a József és testvérei előadást készítettem, ami az Ótestamentumnak az egyik legérdekesebb története. Gyerekkorom óta izgatott. Hatéves korom óta, amikor a nagymamám mesélte, fantáziáltam róla. Szerettem volna eltáncolni Józsefet, mert nagyon közel éreztem magamhoz. Valahogy soha nem valósult meg. Múltak az évtizedek, már Józsefet nem tudtam eltáncolni, csak Jákobot, az apját. Amikor nyolc évvel ezelőtt elkezdtem koreografálni, a próbák alatt állandóan hangokat hallottam. Olyan volt, mintha a nagymamám, nagypapám, anyukám, apukám, nagynéném, nagybátyám mind ott lett volna körülöttem, és mintha ők csinálták volna a koreográfiát. Állandóan halottam ezeket a hangokat, de nem értettem tisztán az általuk suttogott szavak értelmét, inkább olyan kivehetetlen volt az egész. De mégis volt értelme. Amikor kész volt a darab, fölkerült a Thalia Színház színpadára a József, akkor egyszer csak eltűntek a hangok. És az volt az érzésem, amikor néztem, hogy ezt nem én csináltam. Ezt ők csinálták.