A koldusok grófnője építtette a kenyeri kálváriát

A kálvária ma is áll, igaz, már nem úgy néz ki, mint majd három évszázaddal ezelőtt. A megfeszítetteket stilizált pléhfigurák helyettesítik, a szobrok apró részletei eltűntek, az alakok már nehezen felismerhetők. A fentieket olvasva se gondoljunk arra, hogy ez egy elhanyagolt hely. Éppen ellenkezőleg. De hát a múltból ennyi maradt, ennyi látszik.

Barkóczy Borbála férje, Cziráky József a kálvária építése idején gyakran volt távol szűkebb hazájától. Katona volt, s a hivatása hol ide, hol oda szólította. Később, az osztrák örökösödési háborúban az egyik seregtest élén a poroszokkal hadakozott. Borbála az építéssel valószínűleg a Mindenható közbenjárását is kérte, hogy férje mindig épségben térjen haza.

Végül nem így történt, Cziráky József 1742-ben Prága ostrománál elesett. Az ő alakját, tetteit és halálának körülményeit titkára, a völcseji Tóth István eposzban örökítette meg.

Czirákyt Sopronban a ferencesek templomában temették el, de a kenyeri templomban is mondtak fölötte gyászbeszédet. Özvegye versben is elbúcsúzott tőle, ami Egy árva gerliczének sóhajtozó zokogási címmel nyomtatásban is megjelent. A költemény így fejeződik be: „Csak az isten jó kincs, annál semmi jobb sincs, / Azért az egy istenem lesz nékem mindenem.”

Barkóczy Borbálát hitbéli buzgóság jellemezte. Ebben közrejátszhatott az is, hogy testvérei közül Barkóczy Ferenc az ország első számú főpapja, Esztergom prímás érseke volt. Nővére, Margit pedig a klarissza apácák pesti rendházát vezette. A kegyes cselekedetekben a férje is társa volt. A feljegyzések szerint 1739-ben ők vezették az első búcsúi zarándoklatot a kiscelli Mária-kegyképhez. Férje halála után jó másfél évtizedre az egész birtok gondja Borbálára szakadt. Amikor a közben felnőtté vált Cziráky László átvehette az örökséget, ő Zsuzsanna nevű húgához (Széchenyi Antalnéhoz) költözött Nagycenkre. Élete utolsó éveit veje, Széchenyi Zsigmond soproni házában töltötte.

Legendák keringtek Barkóczy Borbála és a szegények kapcsolatáról. Kenyeriben voltak olyan ünnepek, amelyeket a grófnő szolgálói és cselédjei körében töltött. Előfordult, hogy viseltes, szakadt ruhában ő maga szolgálta föl számukra az ételt. Sopronban is rendszeresen látogatta a város szegényeit, a napi kiadásokra kapott pénzét is nemegyszer a koldusok között osztotta szét. „Szent Márton-i lelkületű” aszszony volt. Csatkai Endre művészettörténész szerint a soproniak gyakran emlegették a koldusok grófnőjeként.

1772. január 14-én halt meg. Végakaratának megfelelően koporsóját koldusok vették a vállukra és vitték a ravataltól a sírig.

Kiemelt képünkön: Kálvária Kenyeriben: egy darabka múlt