A Magyar Dal Napján, a büki színpadon újra összeállt a legendás zenekar, a Locomotiv GT.

Karácsony János, Somló Tamás, Solti János és az Abrakazabra Zenekar így is elhozta a régi tabáni koncertek hangulatát. Az idősebbek legalábbis erről beszéltek a színpad előtt. Láttam a képeket, a virágnemzedékről, magasba emelt kézzel lányok és fiúk, az apám, meg a haverjai. Emlékszem, dombra fel és hegyről le döcögtünk a Mecsekben az első Trabanttal, mert a fejébe vette, hogy az új verdával gond nélkül eljutunk Harkányig. El is jutottunk. Messze volt, mit mondjak, itt-ott megálltunk, a nagy hőségben a kazettás magnóból meg ordított a Loksi. Volt időm, így hát mire odaértünk, fejből tudtam az összes számot. A Nyugatiba persze nem mehettem vele, hátha bajom esik. Egy hét duzzogás után megfogadtam, ha valaha játszik még a zenekar – mert mások is folytatták búcsúkoncert után -, nekem ott a helyem.

Voltam is. A Szigeten többször, aztán az Arénában, a balatoni kempingben meg fűben fekvő jeggyel. Muszáj volt. Apám már nem mehet, ott kell hát lennem helyette. Már a gyereket is viszem, ha akar jönni és ki tudja, meddig mehet még ez így.

Somló Tamás néhány perccel a koncert előtt érkezett meg, nagy nyugalommal szerelte össze a szaxofont. Fotó: Ohr Tibor

A koncert reggelén Presser Gábor nagy nyugalommal mondta, nincs abban semmi különös, hogy nélküle játszik a banda. Volt már ilyen, hiszen mindnyájan fellépnek szólóban és más zenekarokkal, így van ez rendjén. Azon pedig csak nevetett, hogy bár ő gyakran elfelejti a dalok szövegét, a többiek kiválóan ismernek minden egyes mondatot, a közönségről nem is beszélve. Este, a színpad mögötti sátorban Solti János készülődött, néha előjött kicsit dedikálni.

Karácsonyi Zoltán például Győrből cipelte magával a régi bakelitek borítóját, hogy a nagy kedvencek kézjegyükkel lássák el. Karácsony János nyakában gitárral épp felügyeli a beállást. Fehér ingén hátul mozdony és a 2007-es felirat. Lejön a színpadról, gyorsan felhívja Somló Tamást, mire várhatják. Somló elveszett már Varsóban is, mondja mellettem valaki, igen a dalok nem hazudnak. Kis késéssel aztán begördül a kocsi, a zenész mellett lánya, hátul két kutya. Gyors öltözés, közben készülnek a fotók. Előkerül a fényes szaxi, garbó helyett inget húz, közben beszél, az útról, meg hogy ezekkel a kutyákkal nem kell megállni. Hihetetlen édesek.

Karácsony János közben mesélni kezd, több formációval játszik, de az LGT-dalok a szívéhez nőttek, – Ezek a dalok mind mi vagyunk. Csak a közönség teheti meg, hogy kedvencet választ közülük, én képtelen volnék erre. Solti János szerint a nótákat már rég bepróbálták az Abrakazabra zenekarral, minden rendben, a zenészek egy nyelvet beszélnek. Karácsony János hozzáfűzi, az az igazi öröm, amikor magasba lendülnek a kezek és ugrál a közönség. Jó érzés látni, hogy fiatalok és idősebbek is kívülről tudják a dalokat. Egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy sokat legyen szem előtt. Nem hajlandó netes portálokat működtetni, inkább játszik kevesebbet, nem akarja, hogy az élete haknitól hakniig tartson. Elismerte persze, hogy bírna még többet, hozzátette, simán el tudja képzelni, hogy ennek még nem jött el az ideje. Amikor a dalokról kezdünk beszélgetni, elmondom, mindenki a sajátjának érzi ezeket. talán mert úgy érezzük, mindnyájunk történetét írják újra, a miénket, meg talán az egész országét is. Nagyjából. Hellyel-közzel. Egyre többen jönnek a színpad mögé, fotóra, aláírásért. Mivel az Az utolsó szerelmes dal Karácsony János szerzeménye, nem állom meg, hogy el ne mondjam a zenésznek, milyen szép volt, ahogyan állt az Arénában talpig fehérben, egyetlen fénycsóvában. Úgy éreztem, nagy baj nem lehet, mert mindig van egy utolsó utáni esély, meg egy édes dallam, amely azt mondja, igazán, igazán, nem tehettem róla.