A magyar lélek mulatschagai

Lajtán túl akkoriban rólunk, magyarokról Ferenc József jó édesanyja, őfelsége Zsófia főhercegnő véleménye járta. Ha szóba kerültünk a Burgban, a bugris, nyughatatlan, kiszámíthatatlan és rebellis jelzők röpködtek -, hogy csak az enyhébbeket soroljam.

Mi, magyarok, most éppen Ausztriában nézünk a tükörbe. A Duna partján lévő, jó fekvésű Kremsben, a Wachauban, ahol hál istennek nem a mai Magyarország, mondjuk a graffitis-büdös-kutyapiszkos Budapest van terítéken.

A magyar lélek címmel nyílt kiállításon bőgatyás eleink mulatoznak a kocsmában, gyönyörű népviseletekben pompáznak menyecskék, húzzák a keservest az ivóban. Parasztjelenetek, a magyar táj, cigányok a sátraikkal, dunai halászok a kunyhóikkal.

Metternich, Zsófia és Ferenc József kora.

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Mi, magyarok, most éppen Ausztriában nézünk a tükörbe. A Duna partján lévő, jó fekvésű Kremsben, a Wachauban, ahol hál istennek nem a mai Magyarország, mondjuk a graffitis-büdös-kutyapiszkos Budapest van terítéken.

A magyar lélek címmel nyílt kiállításon bőgatyás eleink mulatoznak a kocsmában, gyönyörű népviseletekben pompáznak menyecskék, húzzák a keservest az ivóban. Parasztjelenetek, a magyar táj, cigányok a sátraikkal, dunai halászok a kunyhóikkal.

Metternich, Zsófia és Ferenc József kora.

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Mi, magyarok, most éppen Ausztriában nézünk a tükörbe. A Duna partján lévő, jó fekvésű Kremsben, a Wachauban, ahol hál istennek nem a mai Magyarország, mondjuk a graffitis-büdös-kutyapiszkos Budapest van terítéken.

A magyar lélek címmel nyílt kiállításon bőgatyás eleink mulatoznak a kocsmában, gyönyörű népviseletekben pompáznak menyecskék, húzzák a keservest az ivóban. Parasztjelenetek, a magyar táj, cigányok a sátraikkal, dunai halászok a kunyhóikkal.

Metternich, Zsófia és Ferenc József kora.

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

A magyar lélek címmel nyílt kiállításon bőgatyás eleink mulatoznak a kocsmában, gyönyörű népviseletekben pompáznak menyecskék, húzzák a keservest az ivóban. Parasztjelenetek, a magyar táj, cigányok a sátraikkal, dunai halászok a kunyhóikkal.

Metternich, Zsófia és Ferenc József kora.

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

A magyar lélek címmel nyílt kiállításon bőgatyás eleink mulatoznak a kocsmában, gyönyörű népviseletekben pompáznak menyecskék, húzzák a keservest az ivóban. Parasztjelenetek, a magyar táj, cigányok a sátraikkal, dunai halászok a kunyhóikkal.

Metternich, Zsófia és Ferenc József kora.

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Metternich, Zsófia és Ferenc József kora.

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Metternich, Zsófia és Ferenc József kora.

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Csupa érzelem. Csupa klisé. És mégis olyan valóságos. Ahogyan megszoktuk a 19. századi magyar romantika és realizmus legjelentősebb művészeitől.

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

- A magyar lélek. Nem könnyen megfejthető fogalom. Az biztos, hogy egyik legfontosabb jellemzője az érzelemgazdagság - fogalmazza meg a kremsi Kunsthalle igazgatója, dr.Tayfun Belgin. -Megsejthetjük a felcsendülő tárogató hangjában, vagy belepillanthatunk a nagyszerű művészek segítségével. Azért adtuk ezt a címet a kiállításnak, mert egy kalap alá szerettük volna hozni azt a mérhetetlenül sokféle árnyalatát az érzelmeknek, amelyet többek között Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan és Szinyei Merse Pál képei sugároznak. Az érzések gazdagsága a változásokra érzékenyen reagáló magyar lélekből fakad.

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Igen, ezek az alkotók még megőrizték az identitásukat. A magyar föld, nép, táj és történelem iránti szeretetüket, függetlenül attól, hogy Európa mely részén tanultak. Ezért sem váltak az európai festők epigonjaivá.

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

Vajon még milyennek látnak bennünket az osztrákok?

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl minden magyar hazaszerető, jó az üzleti érzékünk, meg furfangosak is vagyunk. Néhányan azt tartják: a magyarok lopnak. - Ez az előítélet bizonyosan rossz tapasztalatokon alapul, de azok, akik ezt állítják, mindenkit elítélnek, aki nem német anyanyelvű - fűzi hozzá jóindulatúan.

A Kurier újságírója, Caro Wiesauer tudja: ha az ember meg akar ismerni egy népet, meg akarja tudni, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, a művészetén, különösen a képzőművészetén keresztül tudja megtenni, mert az univerzális nyelven szól mindenkinek. Őt a magyar romantikából áradó dráma rendíti meg. Például a Dobozy Mihály és felesége című Székely Bertalan-festmény. Mert az nem a törökök elől való menekülés kedvelt motívumát láttatja, hanem egy férfit, aki a kilátástalan helyzetben asszonyát a törököktől féltve, inkább megöli. Megemlíti az 1860-as párizsi szalon legsikeresebb képei közé választott Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képét is. Ott a legendára figyelt fel: a kivégzettet csak a negyedik csapással sikerült lefejezni.

A kiállítás különleges. Kontrasztokra és párhuzamokra épít. Külön falmélyedést rendeztek be Jendrassik Jenő és Borsos József özvegyábrázolásainak. A szomorúságot Ferenczy Károly Orpheusa oldja, s elvezet minket a társasági sarokba, ahol Margitay Tihamér parki féltékenységjelenetébe, meg Halmi Artúr kávéházába csöppenhetünk.

Az utolsó teremben a látogató a 19-20. század fekete-fehér fotóival a romantikából a realizmusba zökken át. Már készen arra, hogy kilépjen a mába, a 21. századba, s elgondolkozzon azon: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Kossuthnak van igaza, aki örökletes adottságainknak tartotta a hiúságot, önáltatást, közrestséget, irigységet? Vagy Herman Ottónak, aki szerint a magyar nekifohászkodik ugyan, és ekkor nagyot végez, de ezután nagyokat pihen és álmodozik? Vagy ahogyan mostanában sokan tartják: önsorsrontók lennénk, mert kihalt belőlünk a védelmi célokat szolgáló agresszivitás?

Bécstől negyven kilométerre, Kremsben töpreng a magyar, aki belenéz az osztrákok által állított tükörbe.

(A Kunsthalléban február 11-éig tekinthető meg a tárlat.)

- Ausztriában klisék élnek a magyarokról - állítja Konrad Kaufmann, a kiállítást megtekintő, több honfitársunkat ismerő bécsi egyetemista. - A magyarok minden érzésükben nagyon szenvedélyesek. Szenvedélyesek a szerelemben, és szenvedélyesen szenvednek: melankolikusak, depresszívek, hajlamosak az önsajnálatra. Azt hiszem, ez a vélemény az operetteken alapul. Az idősebb emberek ismerik és kedvelik az operetteket, a fiatalabbak pedig az ugyanebből a forrásból táplálkozó média közvetítésével ismerték meg ilyennek a magyarokat. Leginkább a sötét hajú, kihívó, szép (cigány) nő, és a rámenős, lobbanékony, heves vérmérsékletű (huszár) férfi képe él a tudatunkban. Azt is tudjuk, hogy a magyarok vendégszeretőek, szeretnek enni-inni. Bécsben a mai napig mulatschag-nak hívják az olyan zenés partikat, összejöveteleket, bulikat, ahol mindenki leissza magát.

Konrad szerint még ezen túl m