A Nigszty-sziget Szombathelyen

Nigszty József, amikor 1904-ben meghalt, a város egyik leggazdagabb polgárának számított. Bauer Jenő az Éhen Gyula és kora című 1934-ben megjelent könyvében idéz egy verset, amelyben az ő alakja is megjelenik: „Paloták és tornyok tetőzete készül, / Megkonstruálván járatos kezétül, / Tanácsai nyomán város egyre szépül, / Az embernek feje csaknem bele szédül.”

Nigszty nem csupán ács és építési vállalkozó volt, hanem ingatlankereskedelemmel, föld- és erdőterületek adásvételével is foglalkozott. Az övé volt például a mai Joskar Ola-lakótelep területén elterülő szántó nagy része. Erdőket birtokolt Sé, Ondód és Torony határában. Évtizedeken át tagja volt a város elöljáróságának is. Mindezek mellett – ahogy arra régi híradásokból következtethetünk – szerényen, az élete utolsó szakaszában pedig kifejezetten zárkózottan élt. Feleségét már korábban elveszítette. Amikor meghalt, a környezetében lévők úgy nyilatkoztak, hogy élő leszármazottakról és örökösökről nem tudnak.

A vagyon további sorsáról az előkerült végrendelet alapján döntöttek. A város az elhunyt akaratának megfelelően létrehozta a Nigszty-Nikics Árvaház Alapítványt. A hagyaték elárverezett része is ennek a tőkéjét gyarapította. Az egykori cselédek és alkalmazottak, valamint a távolabbi rokonok pénzt kaptak. Nigszty egy kisebb összeget rendelt arra, hogy neki síremléket állítsanak és azt rendszeresen gondozzák.

Az, hogy a hagyatékkal nincs minden rendben, csak a következő években derült ki. Nigszty József „elfelejtett” testvéröccse, Nigszty Antal egy budapesti ügyvédi irodán keresztül bejelentkezett az örökség rá eső részéért. Ő asztalosmesterként már évtizedek óta Bukarestben élt. Tagja volt az ottani magyarok szervezetének, kisebb közéleti feladatokat és tisztségeket is vállalt. Nem tartott rendszeres kapcsolatot a bátyjával, de alkalmanként levelet váltottak. E kapcsolatról Szombathelyen is tudtak néhányan, bár nem voltak benne biztosak, hogy a távolba szakadt testvér él-e még. Per indult a vagyonért, illetve annak eldöntéséért, hogy a végrendelet érvényesnek és hitelesnek tekinthető-e. A felperes szerint Nigszty József élete utolsó két évében már nem volt „elmebeli képességei” birtokában. Az elsőfokú ítélet a város számára volt kedvező, de a másik fél képviselője fellebbezést jelentett be. Az ügy elég sokáig húzódott, majd valamikor 1913 körül abbamaradt. A pontos körülmények tisztázatlanok. Ekkor már Nigszty Antal is idős ember volt. Leszármazottai valószínűleg nem láttak fantáziát a pereskedésben. Az örökség körüli jogi vitának vége lett.

A Nigszty-féle vállalkozás központja a Gyöngyös-hídtól keletre, a mai (volt Borostyánkő) áruház és a piaci aluljáró környékén volt. Itt működött a fűrészüzem, az ácsműhely és a lakóház is. Mivel a területet az 1800-as évek végén még egy Gyöngyös-árapasztó csatorna is körbefogta, előfordult, hogy a telepet tréfásan „Nigszty-szigetként” emlegették.

Ez a terület azóta teljesen átalakult. 1938-ban az egyik városi képviselő szóvá tette, hogy Nigsztynek, a város jótevőjének sírja rossz állapotban van. A polgármester megígérte, hogy „utánajár az ügynek”. A síremlék ma már nincs meg. Az egykori Nigszty-telepen abban az évben megnyíló új utcát viszont Nigszty Józsefről nevezték el. A rövid utca 12 évig viselte ezt a nevet. 1950-ben Vadas Mártonra változott, 1991-ben Ujváry Ede polgármester nevét vette fel.

Az árvaház nem készült el. Az alapítvány névleg a II. világháború utáni évekig létezett. Az egykor jelentős vagyonból a város többször vett kölcsön azért, hogy az adósságait törlessze. A kezdeti szándék még az volt, hogy ezeket az összegeket pótolják, de ez elmaradt. A vagyon elfogyott, Nigszty Józsefet elfelejtették.