A sorok mentén járunk – Márton József sorkitótfalui tanító története

Alkotómunkára, kutatásra néhány éve volt csupán. ­Tótfalu néprajzáról írt értekezését az Etnographia című folyóirat 1891-ben két folytatásban közölte. Részletesen ismertette az akkori szokásokat, köztük olyanokat is, amelyek ma már nincsenek divatban. Közéjük tartozik például a kézfogó előtti háztájjárás. Ez gyakorlatilag a háztűznézővel volt rokon.

A menyasszony családtagjai még az eljegyzés előtt „felmérték”, milyen anyagiakkal rendelkezik a vőlegény, rendet tart-e a portáján, nem iszákos-e. Márton leírja a viseletet is. A férfiak hétköznap akkor még otthon szőtt gatyában jártak, s munka közben kötényt viseltek.

A néptanító a falu lakóit a hagyományokhoz ragaszkodó, becsületes, nyíltszívű és segítőkész embereknek látta. „Azt a vidéki embert, ki esetleg későn vagy rossz időben a faluba téved, ha koldus is, élelemmel és szállással a legszívesebben látják el” – írja.

Márton József tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak, 1891 és ’95 között minden évben publikált valamit az Etnographiában, hol a babonákról, hol a szólásokról, hol a népi növénynevekről. Ezek az írásai már nem egyetlen településsel foglalkoztak, hanem inkább a Nyugat-Dunántúllal, de a hangsúly mindig a Sorok-­mentére esett.

Nemcsak a néprajz érdekelte, hanem a növényvilág is. Herbáriumát özvegyétől a Nemzeti Múzeum vásárolta meg. Önálló történeti és néprajzi tájegységnek tekinthető-e a Sorok-mente? Márton József használta a kifejezést, ezért feltételezhetjük, hogy a válasza is az igen lett volna.

A táji lehatárolás – ahogy máshol – itt is problémákat okozhat. A magot a Sorok-patak menti aprófalvak alkotják. Több községet összevontak, de ha a régi településneveket soroljuk – Polány, Sorokújfalu, Sorkikápolna, Sorkitótfalu, Dömötöri, Kisfalud, Taródháza, Szentléránt, Geregye, Gyanó, Nemeskolta –, akkor érzékeljük igazán, hogy törpefalvas vidéken járunk. Amit mindjárt az elején meg kell állapítanunk, ezek a községek teljes egészében magyar lakosságúak.

A felekezeti hovatartozást nézve már nem ilyen egyöntetű a kép. A XVI. század végén az itteniek közül is nagyon sokan a protestantizmust választották. Voltak, akik megmaradtak katolikusnak – és hát itt is voltak olyanok, akik vagy önként, vagy a fenyegetettség hatására „visszatértek”. A protestánsok nagyobb fele később lutheránus lett, a kisebbik pedig kálvinista. A felekezeti viszonyok az 1700-as évek elejére kialakultak. Sorok-mente olyan tájegységgé vált, ahol evangélikusok, reformátusok és katolikusok élnek együtt.

A legnehezebb helyzetbe a reformátusok kerültek. Miután Polány 1718-ban visszakerült a katolikusokhoz, a két megmaradt filia, Sorkikápolna és Tótfalu már nem volt olyan erős, hogy önálló egyházközséggé szerveződjön, kénytelenek voltak Egyházasrádóchoz csatlakozni. Ennek ellenére a Sorok-melléki kis református közösség már négy évszázada őrzi hitét. A nehéz idők ellenére időközben gyarapodtak is. 1884-ben Sorkitótfaluban, 1914-ben Sorkikápolnán építettek tégla haranglábat, 1978-ban pedig elkészült az imaházuk is.

Az evangélikusok anyagilag és számbelileg is kicsit erősebbek voltak, mint a reformátusok. Az itteni központjuk már a XVII. század elején is Nemeskolta volt. Bár a középkori eredetű régi templomot tőlük is elvették, mindvégig megtartották hitüket. A türelmi rendelet után hamarosan felépítették ma is álló templomukat.

A Sorok-mente több falujában – így Nemeskoltán, Dömötöriben – egytelkes nemesek laktak. Bár ritkán éltek jobban, mint a szomszédos falvakban élők, a kúria és a nemesi cím öntudatot és rangot jelentett. A vidék kisnemeseinek jelentős része az evangélikus egyház híve volt. Bár a reformáció a környék mindegyik települését érintette, az 1700-as évek közepén már voltak olyan falvak, amelyek népessége szinte teljes egészében újra katolikussá vált. Közülük ki kell emelni a két templomos helyet, Szentlérántot és Sorokpolányt.