A szellemi harcok részese

Mindez 1956-ig nem is jelentett problémát. Ám 1956 és a rákövetkező idő, a magyar ügy az ENSZ napirendjén, majd annak szégyenletes levétele, az ország megítélése szempontjából a konszolidáció kényszerét hozta magával. Az 1962-es amnesztiarendelet s a hozzá kapcsolódó nosztalgiás politika részeként - miközben továbbra sem volt téma a határon túli magyarság ügye - megszületett az úgynevezett emigrációs politika , s ennek részeként a nyugati magyar írókkal, szellemi emberekkel való - sumák - kapcsolatfelvételi szándék.

(A belső ellentmondás: Etesd a gyereket, és csodálkozz, hogy nő. )

A magyar ügy lekerült az ENSZ napirendjéről, Magyarországon megszületik az amnesztia, a nosztalgia, a vidám barakk, a reform 1968 augusztusáig, a csehszlovák emberarcú szocializmus eltiprásáig. Mi is ott voltunk... Majd az új magyar reformok illúziója összeomlott, végképp lehetetlenné vált az eredendő hazugság elhitetése, hogy a rendszer reformálható . A hatalom önmaga foglyává vált. Nem, mert nem tudott, nem akart szembenézni a tényekkel... És nem mert, nem tudott, akart szembenézni a tényekkel 1978 után sem.

Afganisztán után sem. Miközben összeilleszthetetlenül elkülönbözött, meghasonlott önmagával. E belső, párton belül folyó harc a hetvenes évek magyar történelmének fő tartalma.

1978-80 között Afganisztán után, a lengyelországi események kiéleződése előtt született meg az Életünk nemcsak fizikailag, hanem előzményétől megkülönböztethetően az akkori szellemi harcok részeseként is.

Az Életünk programosan az egyetemes magyar irodalom lapjaként lépett fel, s mindjárt szenzációval: a nyugati, ún. emigráns irodalom alkotóinak műveit rendszeresen közölve. Hogy ezt az akkori hatalom, a kultúrpolitika eltűrte, annak egyik oka az MSZMP Politikai Bizottsága 1976. november 22-i határozata, mely szerint: A szükséges politikai, művészeti feltételek megléte esetén lehetségesnek tartja emigráns írók, művészek, tudósok mértéktartással való hazai szerepeltetését, bemutatását. A másik a személyi feltétel volt. Az új főszerkesztő terepismerete . Minisztériumi feladatai közé tartozott ugyanis egyrészt az Anyanyelvi Konferenciák, másrészt általában az emigrációs ügyek - részbeni - vitele. Már 1975-ben - elsőként a hivatalosak közül - részt vehetett a Magyar Műhely hadersdorfi irodalmi tanácskozásán, ismeretséget köthetett a nyugati írókkal, olvasta műveiket Kormos István, Parancs János, Béládi Miklós és Pomogáts Béla reprezentatív társaságában. Legálisan. Ezt követően a Művelődési Minisztérium mindig képviseltette magát a felváltva Párizsban (Marly le Roy) és Bécsben (Hadersdorf) rendezett Műhely-találkozókon, ahol egyébként Amerikától Európáig a lojálisnak mondott emigráció tagjai megjelentek.

Természetesen kockázatot is kellett vállalni, hiszen semmi garancia nem volt. Az Életünk kockáztatott és nyert: rangot, becsületet, arcot. Ennek ugyancsak két oka volt: az egyik, az új főszerkesztő, bár fölülről érkezett, nem volt párttag. A másik: sohasem egyeztetett senkivel. Úgy vélte: minden megjelent írás közölhető . Ez az intranzigencia abban is tetten érhetővé vált, hogy nem kívánt együttműködni a helyi III/III-as összekötőtiszttel . (Elődjétől eltérően.) Ezzel természetesen vállalta, hogy célszemély lesz. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy vállalt programját illetően az Életünk a rendszerváltásig és azon túl az egyetemes magyar irodalom szolgálatában működött, s működik mind a mai napig.

Nagy Pál, a Magyar Műhely egyik szerkesztője írja Journal in time című memoárjában erről az időszakról: Ami az eredeti művek közlését illeti, csak a hetvenes évek második felében törik meg a jég. A hivatalos körök ekkor dönthették el, hogy engedélyezik a Nyugaton élő magyar írók hazai közlését (már nagyon ideje volt!), s kinyitották előttük a vidéki magyar folyóiratok kapuit. ...a szombathelyi Életünk viszont ügyesen használja ki a lehetőséget: 1977 júliusától rendszeresen közli a nyugati magyar írók műveit. 1979-80-tól még vizuális műveket is.

A tények: az új státusú folyóirat már az első, azaz 1977/ 2. (március-április) számában közölte Bakucz József és Vitéz György verseit. 1977/3. számában a celldömölki születésű Kemenes Géfin Lászlót, majd 1977/4. számában ismét Bakucz Józsefet. Majd 1978-ban Dedinszky Erikát és Horváth Elemért. A kemény mag vizuális művei valóban 1979-től datálódnak. S nem véletlenül! Részint a nyugati magyar irodalmat sohasem azonosítottuk velük, másrészt taktikailag a havi folyóirattá válást nem kockáztattuk a vizuális alkotók munkáinak közreadásával. Addigra nekünk már megvolt a magunk baja. Tény az is, hogy először 1981-ben Szombathelyen szerepelhetett legálisan a Magyar Műhely, s 1989-ben a Szombathelyi Képtár és a Művelődési és Ifjúsági Központ volt a házigazdája a Székely Ákos és alkotótársai, valamint az Életünk szerkesztősége által szervezett Műhely-találkozónak. Az Életünk Könyvek adta ki először Magyarországon Csokits János, Vitéz György, Monoszlóy Dezső köteteit s még korábban Határ Győző Golgheloghi című monumentális, filozofikus játékát, melynek megjelentetése a szerző előfeltétele volt ahhoz, hogy Weöres Sándor temetésére hazajöjjön és búcsúztatót mondjon.

Ma mindez csak a régmúlt, de nem árt büszkén emlékezni: Vas megye folyóirata, az Életünk tevékeny részese volt e területen is az akkori irodalmi folyamatok alakulásának.

Harmincadik születésnapját ünnepli az Életünk folyóirat, amely a hőskorban az akkori szellemi harcok aktív részese volt