Hétvége

2007.07.07. 02:25

A változatosság kincse

Testvér, nyelv s kultúra csupán művelve marad fenn. /Általa lészel erős, s megmaradsz tenmagad is. Janus Desertus Adott helyzetben valamennyien v ...

Németh Zoltán

Testvér, nyelv s kultúra csupán művelve marad fenn. /Általa lészel erős, s megmaradsz tenmagad is.

Janus Desertus

Adott helyzetben valamennyien valamely kisebbséghez tartozunk.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Janus Desertus

Adott helyzetben valamennyien valamely kisebbséghez tartozunk.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Janus Desertus

Adott helyzetben valamennyien valamely kisebbséghez tartozunk.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Adott helyzetben valamennyien valamely kisebbséghez tartozunk.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Adott helyzetben valamennyien valamely kisebbséghez tartozunk.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Adott helyzetben valamennyien valamely kisebbséghez tartozunk.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Néhány éve egy Vas megyei nemzetiségi faluban töltöttem néhány napot. Reggel mentem lefelé a boltba s útközben találkoztam két asszonnyal, akik egymás közt horvátul beszélgettek. Horvátul, sajnos, nem tudván, magyarul köszöntöttem rájuk, ők meg, természetesen, magyarul válaszoltak vissza. Amikor jöttem visszafelé, még mindig ott álltak, de már hárman, s németül beszéltek, nyilván a harmadik asszony miatt tértek át a német nyelvre.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Szentháromság vasárnapján kimentem Horvátzsidányban a Peruska Mária zarándokhelyre. Az erdőben felállított szép kápolna, a kereszt és a harangláb előtt félkörben évről évre gyarapodó szoborpark. A szentmisét, s benne a prédikációt hagyományosan három nyelven tartották. A goszpodin horvátul és magyarul, a verbita vendég németül és magyarul celebrált meg prédikált. A hívek és vendégek között az autók rendszáma alapján ítélve - a magyarokon kívül - a határ mindkét oldaláról számos horvát és osztrák akadt. Indokolt volt tehát a háromnyelvűség.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Ha fenn vagyok külföldi és hazai vendégeimmel a felsőcsatári hegyen, mindig megmutatom a páratlan kilátást, de felhívom a figyelmet arra az etnikai, nyelvi és kulturális változatosságra is, amit a határmente nyújt nekünk. Egymást váltják a német és horvát nyelvű falvak.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

Nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó emberként nagy élmény ez nekem. Nyelveket beszélőként nem tudok irigység nélkül gondolni azokra a honfitársaimra, akiknek megadatik, hogy születésüktől fogva két vagy netán három nyelven nőnek fel. Szülő ennél nagyobb ajándékot nem adhat gyermekének. Az anyatejjel együtt magába szívni egyszerre több nyelvet, csecsemő kortól megmerítkezni több nép kultúrájában - egész életre kiható élmény és páratlan lehetőség. A születéstől tanult két nyelv mellett majd egy harmadikat, negyediket is megtanulni, szinte gyerekjáték.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, németek és szlovénok lakják, s ahol legalább két nép szorosan egymás mellett él, minden feltétele adott a nyelvek, kultúrák kölcsönös elsajátításának. Nem is értem, hogy nemzetiségi falvaink iskoláiban miért nem tanulják a magyar gyerekek a kisebbség nyelvét? Persze, nyelvekkel és kisebbségekkel foglalkozó kutatóként azt is látom, hogy a globalizáció megteszi a magáét. Ahogy maga a globalizáció szó is jelzi - világméretekben. Évről évre több tucat nyelv tűnik el a Föld felszínéről, s lép a helyükbe valamely világnyelv, vagy valamely regionálisan fontosabb, nagyobb nyelv. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a világ mintegy 6-7000 nyelvének zöme úgynevezett kis nyelv, azaz csak kevesen - néhány ezren, tízezren beszélnek rajtuk. A folyamat nem állítható le, csak - bár nehezen, de - lassítható. Például azzal, hogy ösztönözzük a nemzetiségeket, hogy őrizzék meg nyelvüket, használják minden körülmények között, adják tovább gyermekeiknek. A gyakori vegyes házasságokban pedig uralkodjon a kétnyelvűség. Mindehhez az államnak kedvező feltételeket kell teremtenie. Nem szabad engedni, hogy csekély létszámra hivatkozva bezárjanak nemzetiségi iskolákat (magyarokat sem szabadna a kis falvakban, mert azzal a falu halálos ítéletét írják alá). Rosszul érzem magamat, amikor nemzetközi politikai fórumokon más országokban tapasztalható erőszakos asszimilációról beszélek, s magamban tudom, hogy nálunk meg a politikai nemtörődömség következtében olvadnak fel a magyarságban a nemzeti kisebbségek.

Olyan helyzetet kell teremteni, hogy ki-ki vállalja és gyakorolja szülei, ősei nyelvét, kultúráját. A nemzetiségek körében a kulturális hagyományok - tapasztalatom szerint - jobban élnek, mint a nyelv, hiszen néha még felöltik a népviseletet, vannak népi zenekaraik, vannak táncegyütteseik, vannak anyanyelvükön játszó műkedvelő színtársulataik, amelyekben viszonylag gyenge nyelvtudással is lehet sikeresen szerepelni. Ám ha mindez nem párosul biztos anyanyelvi tudással, előbb-utóbb a kulturális hagyományok is el fognak halni. Nem szabadna hagyni, hogy a nemzetiségi lét folklorizálódjon.

A nemzeti kisebbségek helyzete az Európai Unióban is fontos kérdés. Európának szinte valamennyi országában élnek nemzeti kisebbségek, lévén, hogy a politikai és az etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Magyarország, s azon belül a mi megyénk is soknemzetiségű. Ezt a sokszínű gazdagságot meg kell őrizni, az ebből fakadó előnyöket ki kell használni. Ehhez képzett szakemberekre van szükség az önkormányzatokban, a politikai életben, de mindenekelőtt jóakaratra. Az alapvető emberi, nyelvi jogok közé tartozik az anyanyelv használatának lehetősége, az anyanyelvű iskoláztatás. Ez a szemlélet nem jótékonykodás, hanem - adott helyzetben valamennyien kisebbségek vagyunk - kötelesség. Kötelesség, amelyből kézzelfogható haszon is származik. Ne feledjük, hogy Nobel-díjasaink - saját bevallásuk szerint - nagy mértékben annak köszönhetik teljesítményüket, hogy annak idején Magyarországon többnyelvű és több kultúrkörhöz tartozó közegben nőttek fel.

A mi vasi vidékünk ezt a páratlan lehetőséget nyújtja. Magyarok mellett horvátok, néme

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!