Agota Kristof és Falusi Mariann: pas de deux a körmendi kastélyban

Bár Falusi Mariannt színészként is jegyzik, elsősorban mégiscsak énekesnő, akinek a zene, a dalban való megszólalás a színpadi anyanyelve. Ennek a ténynek rögtön megnő a jelentősége, ha monodrámában lép színre – bár Az analfabéta-előadásban végig ott van mellette, igazi, figyelmes partnereként a zongoránál (vagy harmonikával) Födő Sándor „Fodo”, a zeneszerző.

Kristóf Ágota világhírű írásművészetének jellemzői

Még nagyobb jelentősége van annak, hogy Falusi Mariann elsősorban énekesnő, ha éppen Agota Kristof önéletrajzi szövegeit mondja: egyes szám első személyben. Úgy teszi a magáévá Az analfabéta töredékes, mozaikos, mégis teljes történetét, hogy mégsem állítható: az elbeszélő bőrébe bújik. A folyton érzékelhető distancia, a hasadás, a hiány, az elmozdulás, az idegenség – ezek Agota Kristof/Kristóf Ágota világhírű írásművészetének alapvető jellemzői. És az eredendően drámai jelen-idejűség: Az analfabéta megformáltságában is drámai. A Rózsavölgyi Szalon bemutatója az 1956-os forradalom évfordulójára, az 1956-os Emlékbizottság támogatásával készült (Kristóf Ágota 21 évesen a férjével, karján a kislányával hagyta el Magyarországot), de Agota Kristof különben is univerzális, a történelmi-földrajzi fogódzóktól tudatosan eloldozott, szűkszavú, puritán világa – amennyire lehetséges, eloldja minden fölösleges, részletező konkrétumtól még kifejezetten önéletrajzi írását, Az analfabétát is – minden erőlködés nélkül képes eloldódni ettől az évfordulótól; miközben persze hozzá van kötve eltéphetetlenül.

Kőszeg, a szeretett város

A világ már régen tisztában volt a svájci magyar frankofón író, Agota Kristof jelentőségével, amikor Magyarországon – és itt, Vas megyében is – még kevesen tudták, hogy a könyveiben fölbukkanó „kisváros” Kőszeg: gyerekkorának helyszíne, az a város, ahova – végakaratához híven – 2011-ben, halálában visszatért. „Tizennégy éves vagyok, amikor internátusba kerülök” – mondja Az analfabéta Versek című fejezetében. De mi már tudjuk, hogy ez az internátus Szombathelyen van. „Fél nyolckor elindulunk az iskolába, zárt rendben, forradalmi dalokat énekelve, keresztül a városon. Az úton, amerre megyünk, megállnak a fiúk, fütyülnek utánunk, elismerő vagy éppen közönséges szavakat kiáltanak oda nekünk.” (Abigél-fíling, néhány évtizeddel később.) Az iskola: a most százéves Kanizsai Dorottya Gimnázium, ahova Kristóf Ágota idejében, az 1950-es évek elején-közepén még kizárólag lányok jártak. A KDG falán már emléktábla is jelzi: anno itt érettségizett Kristóf Ágota, tablója évtizedek óta ott függ a folyosó falán. Mindezek az ismeretek adnak nekünk, és csak nekünk valami különös pluszt: mint amikor a fény felé fordított papírlapon kirajzolódik a vízjel, vagy valami vegyszer hatására előbukkan a láthatatlan titkosírás. De ezek a „vízjelek” az eredetileg is látható irodalmi szövegek minőségét természetesen érintetlenül hagyják.

Az analfabéta

Az analfabéta bizonyos értelemben A Nagy Füzet párdarabja – vagy kézikönyve; palimpszesztje. Kis füzet: alig hatvan szellős oldal, hozzá Az analfabétát franciából magyarra fordító Petőcz András tanulmánya (alapmű az Agota Kristof-recepcióban).

A tiszteletadás, az emlékezés és a megidézés gesztusa alapozza meg a Rózsavölgyi Szalon előadását. A semmibe vetve a nagy, szinte üres, puritán színpadi térben (díszlet és jelmez: Varsányi Anna) lenn Falusi Mariann, kékben-ezüstben; fönn, a háta mögött óriási méretű fotó: a szép, komoly, fiatal, elgondolkodva cigarettázó Kristóf Ágota. Vagy már Agota Kristof? Ott a két évszám is: 1935–2011. Ez így együtt: a többszörös, vállalt és fölmutatott distancia. Az íróportrét aztán fölváltják a betűk, a falon is. A színen jobbra asztal, székek; balra zongora. Könyvek. „Olvasok.” Ez Az analfabéta (a kötet) „kristófágotás” nyitómondata (és a távolban fölbukkan Ulickaja hősnője, Szonyecska; aki szintén a hátán cipeli, zsigereiben hordja a 20. századot – és sok-sok irodalmat).

Galgóczy Judit rendező azonban más hangütéssel indít: a kötet ötödik, Anyanyelv, ellenséges nyelvek című fejezetével. „Kezdetben csak egyetlen nyelv volt. (…) Nem tudtam elképzelni, hogy másik nyelv is lehetséges, hogy emberi lény kimondhatna olyan szót, amit én ne érthetnék meg.” Ebből az ártatlan, paradicsomi (Bábel előtti) pozícióból történik meg Kristóf Ágota életében a váltás: a magyar közegből, kultúrából kilépve, kikényszerülve megkezdődik örökös küzdelme a francia nyelvvel – amelyet ellenséges nyelvnek tekint: „Ez a nyelv az, amely folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

Falusi Mariann előadásában

Falusi Mariann ezzel a nyitánnyal mintegy saját helyét, helyzetét is meghatározza a történetben: küzdelmét a nem ellenséges, de gyémántkemény Agota Kristof-szöveggel, amelynek kifeszített szövetén ebben a küzdelemben erősen átüt az érzelem. A fájdalom. A Nagy Füzetből megismert, Az analfabétában a regénybeli jeleneteknek mintegy forrásaként, előképeként föltűnő „nem fáj”-gyakorlat most nem működik – mert fáj nagyon –, de kiderül például, hogy Agota Kristofnak és nyilván Falusi Mariann-nak milyen mélyről jön a humora.

A prózát Falusi Mariann jó ütemben dalokkal oldja (zenei tanácsadó: Fáy Miklós): ezek a nyugalom, az oldódás, a tökéletes önazonosság pillanatai. Kapcsolatot tart a közönséggel. Megénekelteti. Zeng a kórus: „A párttal, a néppel…” Ez a mi 20. századi szocializációnk. A búcsúzó Szása viszont ezúttal nem dalban, hanem méla, önironikus versbetétben elbeszélve tér vissza. Tényleg: Padödö – az duett, az tánc: „Pas de deux.” Ők. Vagy mi. Mint A Nagy Füzet többes szám első személyben létező ikerhősei. Mint Agota Kristof és Falusi Mariann.

„Franciául írni: erre vagyok kényszerítve. Mindez Kihívás. Egy analfabéta számára.” Ezek Az analfabéta – a könyv – utolsó mondatai. Az előadás azonban nem így ér véget. Hanem úgy, hogy elkészül a regény, A Nagy Füzet. Ez a Hogyan válhatunk íróvá? című fejezet, amelyben az író lánya a hír hallatán megkérdezi: „És azt hiszed, hogy valaki majd kiadja?” A színpadi válasz a kötetbeli „igen, biztosan”-nál is határozottabb: „Tudom.”

Mintha minden azért történt volna, hogy A Nagy Füzetben érje el célját. De a legnagyobb fájdalom az összepréselt, mégis szellős szavak között van, az elmondhatatlanban. Talán ezért ül némán, ezért nem mozdul a körmendi közönség az előadás után, pedig már üres a színpad.