Akkor kiáltsák, kérem: Éljen!

A bábszínházak gyerekközönsége jól tudja, hogy báb-előadáshoz nem kell feltétlenül paraván, és a játéktérben a színészek maguk is gyakran megjelennek. Tengely Gábor Kosztolányi-rendezése pedig sok más mellett - pl. hogy felnőtteknek szól - azért különleges, mert a bábság (élet és halál) mibenlétére, lényegére is rákérdez. Ha egyszer Kosztolányival kezdett, muszáj megtennie. Bábok a színészek (az emberek: az élők, a holtak), csak az a kérdés, ki mozgatja őket.

Függöny természetesen nincsen a koromfekete kamarateremben, és az előadás a kezdés átmeneti pillanataiban eléri azt, ami különben ritkán sikerül: a nézőt bekeríti valami várakozó izgalom. Hogy mindjárt történik valami. Teszárek Csaba valahonnan a mélyből felhangzó, morajló zenéjére a játéktér furcsa, teremtés előtti-teremtés utáni babaszobának látszik. Pazonyi Judit dramaturg a regényírónak, novellistának, költőnek, műfordítónak - és újságírónak egyaránt kiemelkedő Kosztolányi Dezső (1885- 1936) eredetileg gyorsreagálású hírlapi tárcaként megjelent írásaira támaszkodott, amikor a post mortem K. D. című tárgyszimfónia szereplőit válogatta. (A tárcák eddigi legteljesebb gyűjteménye a Noran Könyvkiadónál jelent meg - Bölcsőtől a koporsóig címmel - utoljára.) A saját bevallása szerint embergyűjtő, nem mellesleg életimádó, halálfürkésző Kosztolányi néhány flekkben plasztikus (könnyen aktualizálható) képet rajzol a Primadonnáról (lásd még! LGT és a semmi), az Úriasszonyról, a Telefonoskisasszonyról, a Kardalosnőről, a Kutyapecérről, az Ápolónőről, a Bábáról, a Modellről, a Grófnőről, az Óvónőről - hogy nagyjából azokat említsük, akik sajátos alakban a Mesebolt-előadásban is feltűnnek. Kosztolányi szövegei olyan erősek, hogy a semmiben a mindent, a mindenben a semmit megtaláló, ironikusan csillogó tekintetét a bábszínházban is magunkon érezzük, de a dramaturg és a rendező természetesen szabad kezet kapott, amikor a tárcákhoz nyúlt. Kosztolányi két különös archetípusa, a bába és a telefonoskisasszony például Császár Erika szöszmötölő, füstölgő, szép és bölcs alakjában (alakításában) összegződik: ebben a fehéren világító - földöntúli? - telefonközpontban ő az élet és halál ura. Az előadást megnyitó egyik lehetséges kulcsot (a címen kívül) rögtön az elején a kezünkbe kapjuk, a Halottak című megzenésített Kosztolányi-versben (vannak aztán még szép és fontos dalbetétek): Volt emberek. / Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva semmit, / hatnak tovább. Most éppen egy bábelőadásban. Alapötletnek jó és sokatmondó, hogy a megidézett Kosztolányi-alakok üres attribútumaikban - fityula az ápolónőnek, boa a primadonnának stb. - jelennek meg; úgy, ahogy a színészek, Németh Éva, Németh Márta, Sz. Nagy Mária mozgatják őket. Hiszen ...ábrándok ők, kiket valóra bűvül az áhitat... - és a játék. De tárgyszimfónia ide, bábszínház oda, a legfontosabb most mégis a zene, a szöveg - és a színészek, különös tekintettel a Keltike együttes hamvas-bájos és ügyes énekeslányaira. (Lánc, lánc, eszterlánc - a billentyűknél Vajda András.)

Úgyhogy amikor a végén (első befejezés, mert van aztán még egy) felhangzik, mintegy összegzésképpen, a Fejtörő felnőtteknek - Úgy hívják: élet. / Értelme nincs -, akkor a nézővel is történik valami. Talán engedelmeskedni kellene a színigazgató felszólításának; akkor is, ha őt meg A bábjátékos című rövidke színpadi játékának fináléjába írta bele a halált és életet játszó, halhatatlan Kosztolányi. Szóval: Kiáltsák, kérem: Éljen!