Apró babák, nagy küzdelmek - Közönségdíjat kapott a koraszülött intenzív osztályon forgatott film

Ma Magyarországon minden tizedik gyermek idő előtt jön világra. Az 1500 grammnál kisebb magyar koraszülöttek 30-40 százalékát a Semmelweis Egyetem három koraszülött-intenzív osztályán látják el. Olyan apró babákat is kezelnek itt, akiken egy-két évtizeddel ezelőtt még biztos, hogy nem lehetett volna segíteni. Róluk, szüleikről, orvosaikról és ápolóikról szól a Tenyérnyi gyerekek című dokumentumfilm, amelyért rendezője, Szuchy Zsuzsanna január 22-én vehette át a Családbarát Médiáért-díjat, a nézők szavazatai alapján. 

– A film ötlete még akkor született meg, amikor a munkám révén nagyon sok sajtótájékoztatón és egyéb eseményen jártam a Semmelweis Egyetemen – meséli Szuchy Zsuzsanna. – A koraszülöttekkel kapcsolatban is sok rendezvény volt, ennek köszönhetően elkezdett érdekelni a téma, utánaolvastam egyre többet és többet, beszélgettem a védőnőktől kezdve a főorvosokon át a szakmai szervezetek képviselőiig a legkülönfélébb emberekkel.

De akkor még „csak úgy” érdekelt ez az egész misztifikált környezet, amiből elsőre csak annyi látszik, hogy egy szobában ott vannak az inkubátorok, bennük a gyerekekkel. Aztán jött egy filmtámogatási pályázat, amire jelentkeztem, mert nagyon szerettem volna filmet készíteni arról, hogy mi történik ezekkel a gyerekekkel. Korábban nagyon sok olyan véleményt hallottam, hogy egy koraszülött csak kicsi, de amúgy rendben van, vagy hogy miért nem mentik meg az összeset. Én pedig meg akartam mutatni, hogy ez bonyolultabb. Ezért kezdtem el az egészet. 

– Hogy fogadták a szülők a forgatást, mennyire voltak nyitottak?

– Teljesen nyitottak voltak. Három hónapon keresztül forgattunk egy intenzív osztályon, a Semmelweis Egyetem 1. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján a Baross utcában. Azért erre esett a választás, mert ez Magyarország legnagyobb koraszülött intenzív osztálya.

Eleinte, ha ebbe a közegbe odamegy valaki egy kamerával, még ha nő is – direkt egy operatőr lánnyal, Karáth Zitával forgattunk –, azért egy kicsit tartanak tőle. Egy pár nap után azonban mindenki számára kiderült, hogy mi sokáig maradunk, hónapokat fogunk együtt tölteni. Nem azért jöttünk, hogy gyorsan körbefilmezzük az inkubátorokat és menjünk tovább, hanem minket tényleg érdekel az, hogy mi történik és mi van a háttérben. Az orvosok, akiket sikerült megnyerni ennek az ügynek, hogy az ő munkájukat is bemutassuk, sokat segítettek abban, hogy a szülőkkel megtaláljuk a kapcsolatot. Nagyon sok szülővel még azelőtt találkoztunk, hogy megszületett volna a gyerkőc. Együtt izgultunk sokakkal, hogy ne legyenek szereplői a filmnek, hiszen a gyermeknek az a legjobb, ha nem kell erre az osztályra kerülnie. Akik mégis szereplők lettek, velük addigra már kialakult egy olyan kapcsolat, hogy odaengedték a kamerát, noha válságos és kemény pillanatok voltak.

Szuchy Zsuzsanna (középen) a Média a Családért Alapítvány január 22-ei díjátadóján. Mellette a két különdíjas, Bencze Áron és Szemere Katalin
MTI Fotó: Soós Lajos

– A hivatalos egészségügy felől milyen visszajelzések érkeztek? A filmben a sok jó mellett negatívumok is elhangzanak, arról is esik szó például, hogy az elavult gépek cseréjére 2012-ben több mint 800 millió forint pályázati támogatást nyert az egyetem, de a gépeket 2013 végéig még nem kapták meg.

– Azóta már megkapták, és megérkeztek ezek a bizonyos új gépek. A hivatalos egészségügy részéről egyébként nem nagyon érkezett reakció.

– Amikor a tévében vetítették a filmet, elsősorban azok reagáltak, akik szintén érintettek voltak, tehát akiknek koraszülött babájuk volt, vagy az osztályokon dolgozók, akik természetesen a hivatalos egészségügyhöz tartoznak, de nem a döntéshozói körhöz. Nekik nagyon tetszett. Nagyon „magasról” nem kaptunk visszajelzést, de nem is azért készült a film. A díjat sem a magaménak érzem, hanem a gyerekeké, a családjaiké, az orvosoké és ápolóké, akik küzdenek értük, emberfeletti munkát végezve anyagi megbecsüléstől, előmeneteltől függetlenül. És amiért nekem ez különlegesen fontos, az az, hogy ez egy közönségdíj. Nem szakmai zsűri vagy „hozzáértő emberek”, hanem egyszerűen „az emberek” szavaztak arra, hogy erről a filmről még legyen szó, hogy ez a téma kicsit még napirenden lehessen. 

– Essen pár szó rólad, a rendezőről is. Nagyon fiatalon elkerültél Szombathelyről, miután érettségiztél az Orlayban. Hol folytattad?

– Budapesten, ahol ma is élek. Azóta a szüleim is elköltöztek a megyeszékhelyről Nagysimonyiba, így ma már oda járunk „haza”. A Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós rendező szakán végeztem, majd dolgoztam a TV2-nél több műsorban is, utána pedig elkezdtem a dokumentumfilmezés felé fordulni. Közben született két gyermekem, a nagyobbik hét éves, a kisebbik egy múlt, mindketten fiúk. Épp mikor jött a hír, hogy megnyertük a pályázatot, akkor tudtam meg azt is, hogy érkezik a kistesó.

– Mennyire lehetett ezzel összeegyeztetni a forgatást?

– A forgatás idejével összeegyeztetni, talán ez volt a legkevesebb: ahogy a pályázatot megnyertük, onnantól kezdve egy egész évünk volt, hogy a kész filmet letegyük az asztalra. Ez tehát nem volt gond, inkább lelkileg megterhelő, hogy egy babával a hasadban elmész forgatni koraszülöttekről, azaz beteg gyerekekről, akik között vannak akkorák, mint amekkorát te hordasz a hasadban. Csak ők már kint vannak. Ez sokszor megviselt.

A történet vége pedig az, hogy a kisebbik fiam végül koraszülöttként jött a világra. Ugyanott feküdt, ugyanazon az osztályon, két hónappal azután, hogy befejeztük a forgatást. Szerencsére ő már nagyon picit volt csak korababa, három kilós nagyfiú volt. Csak két héttel született a koraszülöttség határán belül, amely a 37. héten van. Ő ott már kifejezetten nagynak számított. Furcsa volt visszamenni, és várni, hogy nyíljon az ajtó, és mehessek látogatóba a saját fiamhoz. Ugyanaz az ajtó, ami a forgatás alatt nekünk nyitva állt. Én már nem izgultam úgy, mint a többi anyuka, én addigra már annyi mindent láttam... Nagyon megnyugtató volt, hogy azok vigyáznak rá, akik harmad, sőt ötöd akkora gyermekeket mentenek. Tudtam azt, hogy az én kisfiammal, bár ott fekszik, sokkal kevesebb baj van, mint azokkal a nagyon picikkel, akiknek a történetét feldolgoztuk. 

– Tervezel most új filmet?

– Igen, de még nem szabad róla beszélni, babonából (nevet). De ez már egészen más téma lesz, a múlttal kapcsolatos. Remélem, sikerül rá támogatást kapni.

Mi kis költségvetésű dokumentumfilmeket készítünk, nem nagy helyszíneken, nagy világítással vagy egyebekkel. A koraszülöttek esetében is úgy kell ezt elképzelni, hogy van egy nagyobb szoba, ahol van harminc inkubátor, dolgoznak az orvosok, sürögnek-forognak az ápolók. Világítani eleve nem lehet, egy gyereknek nem világíthatsz bele a szemébe. Akció során, amikor egy gyereket mentenek, akkor az az elsődleges. Azt, hogy a stáb hol áll és mit csinálhat éppen, meg kell oldani, de nem szabad az előtérbe menni. Nem szabad bármi mást elébe helyezni annak, hogy a babának minél jobb legyen.