Aranyketrec - Itt nem betegek, hanem emberek vannak...

Parancsoljon - mondja Csaba, és már nyitja is előttem a kastély ajtaját.

- Intaháza fantasztikus hely - kezdi a beszélgetést, már odakinn a padon, a ragyogó napsütésben.

Csaba harmincegy éves, okleveles villamosmérnökként végzett a Műszaki Egyetemen, a doktori iskolán is túl van, már csak a disszertáció lenne hátra, a téma is megvan: az elektrokémiai migráció.

- Az egy hibajelenség - teszi hozzá, látva kerekedő szemeimet. Ami azt illeti, Csaba karrierjébe is becsúszott egy kis hiba: a tehetséges és rendkívül intelligens fiatalember ugyanis skizofréniában szenved. Ahogy ő mondja, az egyszerűbb fajtájában.

- Befelé fordulás, lehangoltság, örömre való képtelenség, szorongás, társaságkerülés, alvászavar - sorolja betegsége tüneteit, mintha vizsgázna. Hozzáteszi: szerencsére nem hallucinál.

Csaba a diploma megszerzése után fejlesztőmérnökként dolgozott, most a Kemenesaljai Egyesített Kórházhoz tartozó intaházi pszichiátriai rehabilitációs osztály kiscsoportjában visszabontott pulóverek fonalaiból lábtörlőket fon. És néha sóskát pucol, vagy a kertészetben dolgozik. Rajong a huszadik századi drámákért - kedvence Dürrenmatt -, imádja Mendelssohn muzsikáját.

- A gimnázium utolsó évében jelentkezett a betegségem. Sokat tanultam, ráadásként pedig jött egy szerelmi csalódás, amit a mai napig nem hevertem ki. Rosszkedvű, zárkózott lettem. Gyógyszeres kezeléssel szerencsére stabilizálni lehet az állapotomat - meséli. És hogy miért mondja el mindezt? Mert szeretné, ha az emberek másképp gondolkodnának a pszichiátriai betegekről. És persze az intézetről, ami hetven ember otthona.

- Mert ez a legfontosabb. Hogy itt nem betegek, hanem emberek vannak - teszi hozzá. És hogy miként képzeli az életet tíz év múlva?

- Otthon, feleség, gyerekek - sorolja, mire is vágyik. Amikor meg arról faggatom, mit gondol erről a világról, gondolkodás nélkül rávágja: nem nekem való . Így aztán az is elképzelhető, hogy fiókba kerül a mérnöki diplomája.

- Talán kertészkedni fogok. Teremteni, életet adni, akárcsak egy növénynek, nagyszerű dolog - jegyzi meg bölcsen. Készülődik, mondja, angolórára megy. Az órát az osztály egyik betege tartja...

Aranyketrec. Benedek István, az 1952-től működő intaházi elmeosztály egykori főorvosa - számos könyv szerzője - ezt a címet adta az intaházi kezdetekről szóló könyvének. A cím azonban - és ez a könyvből is kiderül - nem tőle származik. Helga, az intézet egykori skizofrén lakója írta le ezt a szót először egyik versében. Benedek István aztán kifejtette, mit is jelent az aranyketrec. "Kettős ketrecben élnek az elmebetegek: egyiket ők építik a lelkük köré, a másikba a társadalom zárja a testüket. A maguk csinálta ketrec rácsait nehezebb lebontani, sokszor megoldhatatlan, a társadalom emelte falat lebontani sem éppen könnyű, de legalább nem reménytelen. S ha ledönteni nem is, de megaranyozni a ketrecet! Ez is valami."

Az "aranyozást" Benedek István későbbi követői is folytatták. Már a portán, ahol az egyik lakó teljesít szolgálatot, megcsillan a ketrec. Ragyog a nap, az egykori Batthyány kastély parkjának bokrai alól mesekönyvekbe illő, kövér macskák bújnak elő, és szalad felénk Dixi, a keverék kutya, akiről később még mesélek, hiszen az ő története is sokat elárul az aranyketrec titkáról.

- A világ nem romlik el - mondja dr. Nagy László pszichiáter, pszichoterapeuta, az osztály vezetésével megbízott főorvos, amikor arról faggatom, hogy vajon az aranyketrec jelenlegi lakóinak sorsa, betegsége mennyire tükrözi a mai társadalom gondjait, problémáit. Hamar kiderül, hogy rossz a kérdés. Mert beszélhetünk ugyan a média által már-már divatbetegséggé, celebkórrá avanzsált depresszióról és pánikbetegségről, a skizofrénia különböző válfajairól, a szenvedélybetegekről, de az aranyketrec titkát nem a főorvos dolgozószobájában kell keresni. Sokkal inkább odakinn. Ahol legelőször az tűnik fel, hogy ennek a ketrecnek nincsenek rácsai. Van viszont hatalmas parkja, ahol szabadon járnak-kelnek a betegek, és van sok apró műhelye, üvegháza, szabadföldi veteményese, ahol a betegek megtapasztalhatják a teremtő, alkotó munka gyógyító erejét. A munkaterápia, mint fogalom, Intaházán nyert igazán értelmet az 1950-es évek elején. Alapos hiba volna azt hinni, hogy dolgoztatni a betegeket, ez a munkaterápia. A munka sokat ér, a munka csodát művelhet. De kapálástól és favágástól még nem gyógyult meg senki. El kell érni azt, hogy a betegnek kedve legyen kapálni, és értelmet találjon a favágásban. Ha szívesen végzi a munkáját, ez már fél gyógyulás. Benedek István írta e sorokat az Aranyketrecben. Dr. Nagy László pedig büszkén mutatja az örökséget : a mosodát, a konyhát, a nyomdát, a könyvkötészetet, a kézműves műhelyeket és a palántákkal teli kertészetet, ahol a betegek dolgoznak. A fák alatt egy kőépület, amelyben bolt működik, és kiderül az is, hogy a tornateremben régen mozivetítéseket tartottak. Igen, ez is a titok része. Hogy a társadalomból kirekesztett ember itt egy új társadalom, egy új közösség tagja lehet. Egy olyan közösségé, amelynek ugyanúgy megvan a maga ritmusa, ahol ugyanúgy állítottak májusfát, és ahol ugyanolyan izgatottan várták a hercegi esküvő televíziós közvetítését, mint odakinn .

Ígértem egy történetet Dixiről, az aranyketrec kutyájáról. Gondoltam, befejezésnek pont jó lesz. Mondják, hogy amikor Dixi, a kicsapott eb betévedt a kastélyba, a teste hátsó fele béna volt, szegény alig húzta magát. Aztán az osztály betegei annyit simogatták, szeretgették, hogy végül meggyógyult. Belegondolni is rossz, hogy odakinn , az aranyketrecen kívül hogyan végezte volna...

 
Tényleg: ki a normális? (jegyzet)

 
Tényleg: ki a normális? (jegyzet)

´„Látogatók jönnek majd, akik így szólnak: Istenem, milyen jól érzi itt magát mindenki! De hiszen itt nyugalmasabb az élet, mint kinn, a nagyvilágban! Én is eljönnék betegnek ide! Ezt persze csak tréfából fogják mondani, ám amikor a látogatók közül bárki először elsüti ezt a tréfát, akkor elmondhatjuk, hogy megnyertük a csatát.” Benedek István mondta ezt az 1950-es évek közepén intaházi kollégáinak. Fogalmam sincs, hogy mikor, hány hónap vagy év múlva sütötték el először ezt a tréfát, abban viszont biztos vagyok, hogy az „aranyketrec” csapata megnyerte a csatát. És hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? Elmesélem. Amikor Csabával, a skizofrén fiatalemberrel beszélgettem, egy padon ültünk. A nap sugarai, mint egy figyelmes szerető, szelíden cirógatták a hátamat. Csicseregtek a madarak, a lábaimhoz kövér macskák dörgölőztek. Csaba az üvegházas élményeiről, a teremtés öröméről beszélt. Hallgattam volna estig is, de indulnom kellett. Már „odakinn” voltam, amikor eszembe jutott a mondat, amit egyszer, régen hallottam egy pszichiátertől. Véletlenül csúszott ki a száján, és arra kért, felejtsem is el rögtön. Senki sem normális. Ezt mondta. Tûnődtem volna tovább a mondaton, de nem tudtam. Utat aszfaltoztak, feltorlódott a kocsisor. Türelmetlenül araszoló autósok, később, már a szerkesztőségben, ideges kollégák, lapzárta előtti kapkodás, még később, a boltban, tülekedő vevők és morcos pénztárosok. Este aztán az én számon is kicsúszott egy mondat. Nem az a „bolondok háza”, ahol ma jártam, hanem az, amiben mi élünk. Ezt mondtam. És így is gondoltam.