Új könyvet írt Kósa Csaba Apáim címmel

Az Apáim című új kötet szerzője, az andrásfai származású író, Kósa Csaba sem gondolt ifjan a múlttal. Aztán egy vizitúrán valami történt. Akkori szerelmét elkápráztatandó, magával vitte azt az Omega aranyórát, amelyet édesapja vett 1942-ben saját esküvőjére. A lány nem sok ügyet vetett a szerkezetre, nem találta elég modernek. Az igazi baj akkor jött el, amikor a kajak felborult és az óra a Dunába veszett. Az író ekkor döbbent rá arra a fájdalmas hiányra, amely egy bizonyos kor után mindenkit megérint: bár már a mi időnk is közeleg, de még semmit sem tudunk, tudtunk meg eleinkről... Lelkiismeretfurdalásom évtizedekig nem enyhült. Mintha merényletet követtem volna el apám ellen, aki abban a finom, hangtalan, másodpercnyi pontossággal járó szerkezetben élt. Tovább élt benne a számomra... Olyan volt az az Omega, amilyennek őt képzeltem. Finom, halk, pontos .

Kósa Csaba író (Fotó: Mészáros József)

Aztán a hosszú bűntudatból feloldozást nyert az író, amidőn rálelt egy kartondobozra. Abban pedig, mint mesebeli ajándékot, kiemelhette a régi, apai papírokat, az időrendbe állított családi dokumentumokat, közte az 1812-ig visszavezető születési anyakönyvi papírokat. És innét indulhat el az a családregény, amelyben nem csak a szülőföld, a vasi táj, Andrásfa, Vasvár, Szombathely villan fel, hanem még sok más település, történet. Minden egyes, papírosba öltött időfoszlány megelevenedik, életre kell az író által. Túl a személyes kötéseken, a történet koherens láncolata valamennyiünkhöz szól, mindenkit megérint. Sokan tudjuk még, hogy milyen izgalmas volt gyümölcsöt lopni a csoportkertből, vagy kerekezni a fülledt nyári melegben a Mukucs patak hűsítő forrásaihoz. Sokan, bár egyre fogyóbban tudjuk hát hozzá tenni saját élményeinket, hiányainkat ahhoz, amiről az Apáim kötet mesél nekünk.

Kósa Csaba azon utolsó reneszánsz magyar írók egyike, aki tökéletesen birtokolja anyanyelvét, ismeri finom rezdüléseit, nyelvtanát, hatásosan él kibomló sokszínűségével. Az általa leírt sorok önmagukban is örömet okoznak annak, akinek még fontos az anyanyelv, ennek minősége. Az író nem elégszik meg az alaki helyességgel, beránt minket egy sajátos és fájdalmas időutazásba is.

Az író most megjelent új könyvének címlapja

"Bejcgyertyános és Nyőgér, Nyőgér és Sótony közötti sík terepre, hosszabb, egyenes szakaszokra szelídül az út. Útszéli Krisztus fehér kőfeje billen felém, aztán kétfelöl mindenütt keresztre feszített Krisztusok... Harminchat Krisztus, megszámoltam. Édesapám harminchat éves korában gyalogolt végig ezen az úton. Nyőgért elhagyva, az egyik corpus alatt nyúlánk, fiatal férfit pillantok meg. Fékezek.  - Elvinne egy darabon? ... - Találkoztunk már? - kérdem tőle... Nem válaszol. Felém fordul, megmutatja az arcát. Ugyanaz az orrnyereg, ugyanaz a bajusz, ugyanaz a szemöldök, ugyanazok a vonások. Ugyanaz az ember, aki én voltam harminchat éves koromban...

- Köszönöm, hogy felvettél, fiam... -Fiam? Én hatvannyolc éves vagyok, ő harminchat. - Édesapám! - kiáltok utána. Odafönn, a dombtetőn apám megáll egy pillanatra, meglengeti felém a zöldpántos kalapját, aztán felissza alakját az erdő ."