Szűk negyed évszázada a szombathelyi börtönben telnek a mindennapjai, pedig nem követett el semmit

Legtöbbünknek a börtön abban az értelemben is zárt világot jelent, hogy az ott folyó életről csak filmekből szerzett tapasztalataink vannak. Arról pedig még homályosabbak az elképzeléseink, milyen lehet dolgozni az elítéltek között. Különösen nőként. Dömötörné Öts Szilviának azonban nem kell bemutatni ezt a világot. Nem is olyan rég volt, amikor dr. Pintér Sándor belügyminiszter a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományában eltöltött húsz szolgálati éve után szolgálati jelet adományozott neki, idén pedig már jogosult lesz a huszonöt év után járó jubileumi jutalomra is.

1997-ben persze még új volt minden neki is, akkoriban ráadásul sokkal zártabb, ismeretlenebb területnek, valódi misztikus helynek számítottak a büntetés-végrehajtási intézetek. Pénzügyi végzettséggel, friss anyakönyvi szakvizsgával éppen munkát keresett, amikor az álláshirdetéseket böngészve a Vas Népében rábukkant az akkori Vas Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet hirdetésére. Szülei támogatták abban, hogy jelentkezzen, igaz, hozzá hasonlóan akkor még ők sem tudtak sok mindent a börtönökről.

– A felvételikor, ha jól emlékszem, a negyvenedik jelentkező környékén bezárták az ajtót, én a harmadik helyen voltam, és végül engem vettek fel, közalkalmazottként kezdtem mint anyagkönyvelő.

Négy évvel később aztán megkérdezték tőle, tetszik-e neki a szürke egyenruha. Szilvia igent mondott. Mivel a középfokú büntetés-végrehajtási képzést ekkor már elvégezte, a hivatásos pályafutását zászlósi rendfokozatban kezdte meg. Továbbra is a gazdasági osztály munkatársaként dolgozott, de az olyan napi tevékenységek végrehajtásában is részt kellett vennie, mint amilyen a fogvatartottak előállítása tárgyalásra vagy a körleten a női fogvatartottak körüli teendők. 2005-ben jelentkezett a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Kossuth Lajos Hadtudományi Kara büntetés-végrehajtási nevelő szakára, amelyet három évvel később kitűnő minősítéssel, főhadnagyi rendfokozattal fejezett be. Szerencséje volt, hiszen a börtön éppen ekkor, 2008-ban költözött a belvárosból a jelenlegi helyére. A honvédségi laktanyából átalakított vadonatúj intézet a méretei miatt szakmailag igen komoly kihívást jelentett. A fogvatartotti létszám a néhány tucatról nagyon gyorsan több száz főre bővült, miközben a gazdasági osztály is óriási változásokon ment keresztül, Szilvia azonban maradt, sőt idővel ő lett a letéti csoportvezető. Jelenleg is ebben a munkakörben dolgozik, őrnagyi rendfokozatban.

Kollégáival a fogvatartottak letétbe helyezett tárgyait, értékeit, okmányait kezelik, és intézik pénzügyeiket. A rabok számára rendkívül fontos, hogy folyamatosan fenn tudják tartani a kapcsolatot a külvilággal, telefonálhassanak, küldhessenek és kaphassanak pénzt, csomagot, vásárolhassanak az intézet boltjában. A rabok szállítása és szabadulása esetén is sok feladat hárul rájuk, ilyenkor elő kell keresniük és át kell adniuk az akár évtizedekkel korábban átvett civil élet megőrzött darabkáit. Szilvia napjait ezeknek a tevékenységeknek a koordinálása és persze az ezekben való aktív részvétel tölti ki.

A Szombathelyi Országos Büntetés-végrehajtási Intézet jelenleg az ország legnagyobb létszámú börtöne, ahol fegyház, börtön, fogház fokozatú rabok és letartóztatottak is vannak. Az, hogy időnként egy-egy híresebb rab tűnik fel az intézetben, az itt dolgozóknak semmit nem számít, ez legfeljebb odakintről lehet érdekes. A másik visszatérő kérdés pedig, hogy félnek-e időnként odabent.

– Azt nem lehet állítani, hogy egy börtönben mindig feszültségmentes és oldott hangulatban folyik a munka – főleg, ha közvetlen kapcsolat van a fogvatartottakkal –, de én személy szerint olyan félelmet, ami a testi épségem veszélyeztetettségéből adódott volna, soha nem éreztem. A rácsok látványát persze meg kell szokni, de a félelemérzet hosszú távon nem kezelhető, ezért azok a kollégák, akik régóta ezt a hivatást űzik, és folyamatosan a fogvatartottak közelében vannak, kizárt, hogy félelemben teljesítsék feladataikat – mesélte Szilvia.

Az pedig, hogy valaki nőként börtönben dolgozik, ma már nem számít különlegesnek, Szilvia közvetlen kollégáinak többsége is nő; de vannak nők a felügyelőktől a reintegrációs tisztekig minden szakterületen. Korábban azonban sokakban fel sem merült, hogy nőként nem csak rabként lehet a börtön területén tartózkodni.

– Még az első években a munkahelyemmel kapcsolatban megkérdezték édesanyámat, hogy hol van a lánya. Édesanyám azt mondta, hogy a börtönben, mire azt a választ kapta, hogy egy lányod van, de azt sem tudtad megnevelni. Az új kollégák, amikor először lépik át az intézet kapuját, hozzám hasonlóan egy ismeretlen és idegen világba csöppennek, ez azonban gyorsan megváltozik, hiszen a büntetés-végrehajtás a rendvédelmen belül is egy zárt, összetartó közösség. A járványhelyzet miatt érezhetően megváltozott a fontossági sorrend, a fiatalok is kiszámítható és biztos állást szeretnének, a büntetés-végrehajtás pedig kiszámítható pályaképet és biztos egzisztenciát nyújt. Ha valaki valóban kiszámíthatóságra és biztonságra vágyik, akkor azt csak biztatni tudom: vágjon bele!

Kiemelt képünkön: Dömötörné Öts Szilvia megszokta a rácsok mögötti világot