Az őrségi nemesek nyomában

Néhány nappal később Fölnagy Gyulát is felkerestünk, s azután, hogy végzett az istállóban, a konyhában ültünk le beszélgetni. Kicsit félve hoztuk szóba a dolgot, az járt az eszünkben, előfordulhat, hogy elzárkózik. Szerencsére nem így történt. Rövidesen elénk tett egy – emlékezetem szerint sárga színű – nejlontáskát, ami tele volt régi oklevelekkel. A legrégebbi közülük 1362-ben íródott…

Azok az iratok, amelyeket a Fölnagy család hat és fél évszázadon át gondosan őrzött, még abban az évben bekerültek a Vas Megyei Levéltárba. A nagyrákosi Fölnagy família egyike az Őrség legrégibb családjainak. Az Őrség lakói a XIV. századtól kezdve fokozatosan elvesztették korábbi kiváltságaikat. Jobbágyok lettek, de bizonyos – egyre fogyó – kedvezményeket még megtarthattak maguknak. Csupán néhány család volt, amelyik a korábbi „szabad állapot” megszűnte után nemesi rangot szerzett, majd azt meg is őrizte. Közéjük tartoztak a nagyrákosi Fölnagyok, Nemesek és Sáskák. Lakóhelyük, a Nemesszer szinte zárvány volt az Őrségen belül. A családok gyarapodásához kevés volt a terület, ezért le-leszakadt egy-egy ág. Így például 1690 táján a Fölnagy család több tagja Nagyrákosról Vaspörre költözött. Ők a katolikus hitet választották, és létrejött a Fölnagy nemzetség katolikus ága. Jó néhány olyan település van a Dunántúlon (Keszthely, Pápa, Nagykanizsa stb.), ahol olyan Fölnagy nevűek élnek, akiknek ősei őrségiek. Ugyanez mondható el a Sáskákra is. Közülük többen Bagladra távoztak. Ott élt a stájerországi úti beszámolóját a Társalkodó című folyóiratban közzétevő Sáska Imre és testvére, Sáska Benedek zalai táblabíró is. (A Nemes gyakori név, ezért esetükben nehéz utánajárni, hogy ki honnan származott.) A Nagyrákoson élő nemesek külön közösséget alkottak, a „nemesi communitas”-t. A nemesszerieknek külön sírkertjük volt. Ma is megvan, de már régóta nem temetnek oda.

Az őrségi falvak többségében egyetlenegy nemest sem találunk, máshol is csak egyet-kettőt. Közülük réginek tekinthető a szalafői eredetű Bekes, a senyeházi Csipán és szentpéteri Babos család – de az első két névvel ma már nem találkozunk az Őrségben. Volt néhány olyan família, amelyik a XIX. századi öszszeírások alkalmával igazolta a nemességét, de úgy, hogy a rangot megszerző elődjük még nem az Őrségben élt. Így például a Gyenesék és a Csekék úgy nyilatkoztak, hogy Szentgyörgyvölgyről származnak. Gyakorlatilag ugyanezt tette a senyeházi Zakál György is, ő nemesnépi előnévvel szerzett nemesi címet.

A cím és a rang nem jelentett eleve jólétet. A fentebb említett családok saját telkükön gazdálkodtak, és két kezük munkájával keresték a kenyerüket. Természetesen közöttük is voltak olyanok, akik eljutottak a pápai, esetleg a sárospataki iskolába, majd ügyvédek, lelkészek vagy tanárok lettek.

Az Őrségben is akadt néhány olyan nemes, aki saját tulajdonú föld híján jobbágytelekre szorult. Az őrségi öntudat, a régi, szabad lét iránti vágy azokban is megvolt, akik jobbágysorban éltek. Szép számmal találunk közöttük olyanokat, akik címeres levél nélkül is sikeresek lettek. Illő megemlíteni néhányukat. A senyeházi Imre Mihály 1780 után „mechanichusként” dolgozott Párizsban, majd Madridba hívták, ahol tíz éven át „királyi machinista” volt. A szalafői Zsoldos István könyvkötőmesterként, a hodosi születésű Könnye Nándor pedig szótárszerkesztőként és pedagógusként szerzett magának érdemeket. Közéjük sorolható Tóth József, kercai jobbágyfiú is, aki 1823-ban a bécsi egyetemen vette át az orvosi diplomáját.

Kiemelt képünkön: A nemesszeri temető