Aztán megjött a hangom is

z nagyon nagy dicséret, mondja a budapesti Új Színház színésznője - új vendég a Karneválszínház társulatában -, mert folyamatosan az alkatomból adódó skatulyák ellen küzdök. Ránézésre tényleg inkább a törékeny madárka-szerepek illenek hozzám - játszottam is ilyeneket -, de hál istennek volt, van mindenféle más is. Örülök, ha ez látszik.

- Amikor Tercsi cseléd szerepében megszólaltál a karneválszínházi próbán, arra gondoltam, hogy téged az isten is színésznek teremtett. Számodra is mindig egyértelmű volt, hogy annak kell lenned?

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Amikor Tercsi cseléd szerepében megszólaltál a karneválszínházi próbán, arra gondoltam, hogy téged az isten is színésznek teremtett. Számodra is mindig egyértelmű volt, hogy annak kell lenned?

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Amikor Tercsi cseléd szerepében megszólaltál a karneválszínházi próbán, arra gondoltam, hogy téged az isten is színésznek teremtett. Számodra is mindig egyértelmű volt, hogy annak kell lenned?

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Amikor Tercsi cseléd szerepében megszólaltál a karneválszínházi próbán, arra gondoltam, hogy téged az isten is színésznek teremtett. Számodra is mindig egyértelmű volt, hogy annak kell lenned?

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Amikor Tercsi cseléd szerepében megszólaltál a karneválszínházi próbán, arra gondoltam, hogy téged az isten is színésznek teremtett. Számodra is mindig egyértelmű volt, hogy annak kell lenned?

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újuljon stb.

- Sokkal összetettebb ma ez a kérdés, mint volt régebben. A világ nem arra alakul a színházban, hogy az ember gondol egyet és vált. Egyébként is azt hiszem, hogy nem mástól - vagy az épülettől, vagy a helyzetektől - kell várni a megújulást, hanem saját magunktól. Ne más teremtsen nekem helyzetet, hanem én teremtsek magamnak. A zenélés is ilyen út. És nagyon örülök a lehetőségnek most itt Szombathelyen: nekem nagyon sokat ad ez a faladat. Dolgoztunk tavaly egy másik nyári színházban, más kollégákkal - úgyhogy amint lehetőség adódik, én is megpróbálom a saját megismert határaimat tovább tolni, magamat is kicsit újraszervezni.

- Nemcsak a karneválszínházi előadásban, hanem az évi rendes Atlantisz-bemutatón is szerepelsz. Biztos tudod, hogy amióta megjelent itt, micsoda rajongótábora van a társulatnak.

- Igen, hallottam az óriási sikerről, és most halálfélelemben vagyok, hogy nehogy rontsak rajta... Nagyon izgulok. Érdekes, mókás darabot írt Greifenstein János, azt meg kell tanulni, bepróbálni a következő napokban, ha a Karneválszínházban meglesz a nagyja. Nagyon várom a bemutatót, mert tényleg ódákat zengtek Ádámék arról, hogy itt micsoda közönség van, és milyen nagy szeretettel fogadja az Atlantiszt.

- Arra a kérdésre lehet felelni, hogy mit ad neked a színészet? Hogy neked személyesen miért jó színésznek lenni?

- Lehet. Megint oda kell visszakanyarodnom, hogy mennyire zárt kisgyerek voltam. Hangomat nem hallották, a tanárok nem mertek feleltetni, mert olyan sokként hatott rájuk az a remegő csönd, amit ilyen szituációkban produkáltam. Aztán rájöttem, hogy a szövegek, a versek, a dalok milyen szépen megírják az érzéseimet. Így könnyebb volt megszólalni, elvégre nem a magamét mondtam, viszont végre ki tudtam fejezni, amit gondolok és érzek. Mindazt, ami addig némán, de bennem volt. Ódákat zengtek arról, hogy itt évről évre micsoda közönség várja az Atlantiszt

- Már szegény általános iskolás osztálytársaimat koreográfiákkal meg dalokkal nyüstöltem, de eleinte nem mondtam ki magamnak sem, hogy színésznő akarok lenni. Kis lépcsők vezettek el a felismerésig. Ilyen volt a debreceni Ady gimi drámatagozata, ahonnan sokan származnak el. Utána bekerültem egy stúdióba, aztán a színművészeti főiskolára - valahogy a kellő adagokban, fokról fokra jutottam egyre közelebb a pályához.

- Ma már nem divat, hogy a színész civilben is színészt játszik, de benned aztán tényleg nincs semmi színésznős.

- A magánéletben én nagyon olyan vagyok, amilyennek látszom: csöndes, visszafogott, nemlétező személy mondjuk egy társaságban. És ez nekem nagyon jó: figyelem a szót, szépen elvagyok. Így aztán gyakran okozok meglepetést a környezetemnek is. Nem nézik ki belőlem a színészetet. Kicsi koromban a tanáraim, az iskolatársaim is értetlenül szemlélték, hogy ez az órákon szótlan, remegő kislány egyszer csak megnyeri a balladamondó versenyt.

- Aztán egyszer csak az Új Színház tagja lesz. Sorolnál a pályádat meghatározó szerepekből?

- Csak azért nehéz, mert a maga módján mindegyik egy lépcső az életemben. Mind másért fontos. Játszottam például Desdemonát - nagyon szép emlék, különösen a partnereim, Bubik István, Gáspár Sándor miatt -, de fura módon a többi se kevesebb csak azért, mert nem ilyen hangzatos. Mégis: van egy olyan emlékem, amit most kiemelek. Kolléganőm, Kecskés Karina balesete miatt be kellett ugranom a Chioggai csetepatéba, amelyben Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bánsági Ildikó, Bubik István... - hol tartok? -, az egész Kelemen-kör benne volt. Egy napom se volt arra, hogy megtanuljam a szöveget. Vége lett az előadásnak, kifújtam, megálltam a vasajtó mögött - és egyesével jöttek velem szembe a többiek, fülig érő szájjal, mosolyogva, és mindenki nekem gratulált. Akkor voltam huszonnégy éves. Olyasmi járt a fejemben, hogy te jóisten: én őket a tévéből ismerem - és ők örülnek nekem? Lehetséges, hogy egyenrangú partnerüknek tartanak? Valahogy azon az estén állt össze először az a kép, hogy akkor én most színésznő vagyok.

- Most meg, ahogy olvasom, együttest alapítottatok Horgas Ádámmal. A debütálás még hátravan.

- Nahát az nagyon nagy öröm nekem. A dalszövegeket és a zenéket Ádám írta - bár menet közben nekem is akadtak ötleteim -, őszre bemutatkozó estet tervezünk: koncert lesz, de közel a színházhoz. Életem legnagyobb álma az éneklés. Ez is onnan ered, hogy pici lányként annyira zárt voltam, hogy nem volt énekhangom. Hegedültem, jó hallásom volt, csak éppen hang nem jött ki a torkomon. Aztán, ahogy a gátlások elmúltak, megjött az a hang is, amit belül kezdettől hallottam; amiről biztosan tudtam, hogy megvan.

- Ha szóban kellene jellemezned a Shakeucho együttes világát, mit mondanál?

- Ezen is sokat gondolkodtunk Ádámmal, mert volt egy olyan helyzet, amikor meg kellett határozni, hogy tulajdonképpen mi az, amit csinálunk. A műfajt alternatívnak mondják, viszont nem lila. Van ilyen dal is, olyan dal is: vicces is, sanzonos is, mély is, high-teches is. Minden benne van, amit gondolunk és el akarunk mondani az életről. Az est címe valószínűleg az lesz, hogy Egy világ.

- Okoztál már meglepetést néhány helyen azzal, hogy dalra fakadtál. Például Vidnyánszky Attila rendezésében, a Roberto Zuccó-ban.

- Attila kezembe adott egy harmincperces komolyzenei anyagot, hogy a brácsaszólamot vegyem le, dolgozzam át, tegyem rá a szövegre... Volt rá három napom, viszont annyira jó munka volt - meg Attilával egyébként is fantasztikus dolgozni -, hogy sikerült belőle valami nagyon extra énekes dolgot kihozni. Az is abból az energiából született, hogy nagyon szerettem volna kicsit énekelni. Prózai színház vagyunk, tehát olyan sok lehetősége senkinek nincs arra, hogy daloljon, de ahol lehet, ott fogom magam, és ügyködöm.

- A Szép Ernő-előadásban, a Vőlegényben Mariska szerepében ügyködsz. Gabnai Katalin azt írta, hogy Botos Éva legújabb őrangyal-alakítása után egyébként azt érzi az ember, hogy most már igazán kellene belőle egy zsebben hordható változat is, egy kis hordozható Botos Éva, aki megvéd és/vagy fejbever mindenkit a kellő pillanatban. Kedves, szép figura ez a Mariska.

- Ebben az a pikáns, hogy Pokorny Lia, aki a testvéremet - darab szerint a húgomat - játssza, nálam két fejjel magasabb. Én pedig Mariskának, a család összetartó erejének szerepében ott vagyok pár fejjel lejjebb a színpadon. Végül is a fű alatt, a bokrok szintjén ügyködöm, és harcolok azért, hogy legyen boldog a húgom, hogy mindenki legyen boldog; megfeszülve kitakarítom a lakást, röpködök, arrébb teszek tárgyakat... És mivel a szerepem szerint nekem kell mindent elrendeznem, civilből is - úgy értve, hogy amikor esetleg baki adódik - nekem kell intézkednem. Előfordult, hogy tüzet oltottam, mert Eperjes Károly cigarettája fölgyújtotta a díszletet. Vagy ha véletlenül benn maradt egy egész díszletelem, akkor én azt kitoltam. Nagyon pici, nikkelbolhás, atommagos lánykát alakítok, biztos azért dicsért meg ilyen helyesen Gabnai Katalin.

- A közhely szerint egy bizonyos idő - mondjuk a bűvös hét év - után egy színésznek munkahelyet kell váltania. Hogy töltődjön, újul