Bánffy György Kossuth-díjas színművészre emlékezünk

Korfu szigetén érte a halál, erdei séta közben a Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művészt. A nyáron töltötte be a nyolcvanharmadik életévét, de akkora erő volt benne a legutolsó pillanatig, hogy az a nálánál fele annyi idősekre sem jellemző. Derűje átsugárzott mindenkire. Mindig a szebbért, a jobbért küzdött. Pozitív kisugárzása átáramlott a körülötte lévőkre, önzetlenül osztotta szét önmagát.


1985-ben (ugyebár még az átkosban) került be először a parlamentbe. Két évre rá ő volt a legelső, aki - egy költségvetési ügy kapcsán - nemet mondott, azaz nemmel szavazott. Utána a folyosón kérdezgették tőle, először jóindulatúan, hogy mi az, mi az, maga meg van bolondulva, hát mit gondol, hol van? Nemes egyszerűséggel így felelt: a parlamentben. Utóbb akadtak olyanok, akik a köszönését sem fogadták...

1990-ben az akkori MDF színeiben lett honatya. Erről ugyanabban az évben ekképpen beszélt a Magyar Színész című, Szombathelyen megjelent lapban: Nekem a hatalom az az, és annyi, hogy mint eddig is, mindent megteszek azokban a kisebb-nagyobb kérdésekben, amelyeket rám bízattak. Nagyon reménykedem abban, hogy egy kormányzópárt soraiban még sokkal többet tehetek. De ez nem hatalom, ez csak reménység, hogy sokat tehetünk. Amikor ismét megválasztottak, örömet éreztem és alázatot. Az örömet a győzelem miatt, ez természetes, és alázatot, ha arra gondolok, hogy ezt a nagyon meggyötört és nagyon sok keserűséggel teli népet csak alázattal lehet szolgálni. Márpedig ez eleve kizárja, hogy hatalmi érzés legyen az emberben . Már az idő tájban megfogalmazta ő is: Akkor juthatunk ki a kátyúból igazán, ha az oktatást, a szellemi értékek kezelését ismét fontos, előkelő pozícióba helyezzük. A maga részéről ezért mindent meg is tett persze már korábban, de akkor s utóbb is rendületlenül fáradozott, hogy így lehessen.

Soproni gimnazistaként az iskola folyosóján szorongtunk, miközben előadta Ékes, érdes anyanyelvünk című (magától értetődően: nyelvművelő) műsorát. Pisszenés nem volt, annyira lenyűgözte hallgatóságát. Batyunkban - az egykori diáktársakkal együtt - ma is őrizzük útravaló küldeményét.

S hogy miből fakadt az ereje, hogy hosszú-hosszú évtizedekem keresztül küzdjön a szép beszédért? (Nem mellékesen Kazinczy-díjas is volt.) Erről így beszélt lapunkban tavaly, szentgotthárdi vendégszereplése alkalmával: Hitem abban, hogy létezik egy magasabb értékrend felé vágyakozó réteg Magyarországon, aminek az egyik megnyilvánulása többek között az a fajta magyar beszéd, amit én alkalmazok, és ezáltal hirdetek. Nagyon sokszor találkozom azzal a véleménnyel, hogy de jó magát hallgatni, mert maga így beszél! Mire én rögtön azt mondom, hogy nehogy azt higgye, hogy maga nem beszélhet így, ha egy picit is odafigyel a hosszú magánhangzókra, a kettős mássalhangzókra, a mondat-hangsúlyoknak a helyes betartására. A választékosság már csak hab a tortán... .


Volt idő (például a nyolcvanas évek első felében), amikor ilyen repertoár fért meg (egyszerre, békességben) a fejében: Sütő András-est, Nemeskürty István Jósika Miklós című darabja (A betűk csendjében), Széchenyi-, valamint Bethlen Miklós-monodráma. Mosolyogva mesélte: Akár harminchat órán keresztül is képes lettem volna beszélni...

A Széchenyivel való színpadi azonosulás pedig számomra mérhetetlen biztonságérzetet adott. Hogy igenis, ez a hivatásom, rájöttem arra, hogy nem szabad mást csinálnom. A Széchenyi-monodrámával és a nyelvműsoraimmal is bejártam az országot, előadtam őket iskolákban, művelődési házakban, az elszakított magyar területeken, jártam velük a külföldi magyar klubokat. Megtaláltam a saját utamat. Hajmeresztőnek tűnő vállalkozásaim voltak: egyik este Nyíregyháza vagy éppen Szombathely, két és fél órás irodalmi est, utána visszaautózás Budapestre, s akkor még nem volt sztráda... Másnap reggel nyolc órakor televíziós felvétel, három-négy vers elmondása. Frissen, kialudva. Önmagam számára bizonyítottam azt, hogy ez az elhivatottságom nem kezelhető félvállról, és ha nem félvállról, akkor ezt csak így lehet csinálni .

A hetvenes évek derekán mutatta be a budapesti Fáklya Klubban Anyád nyelvét bízták rád a századok című előadóestjét, amivel szintén járta az országot, megyénkbe is újra és újra elhozta . Szakály Éva, néhai jeles kolléganőnk ekképpen írt róla 1977-ben e hasábokon: ... ez a műsor is az anyanyelvvel foglalkozik - nyelvművelés, rádöbbentés, intelem, nemzetet megtartó, összetartó, szavaink gyönyörű dajkálása magas színvonalon, a pódiumművészet erejével. Életre hívója a közönségigény. A mindenkori közönség megérzi Bánffy György műsorában azt a többletet, amely a szórakoztatáson túlnő: életcél, ügy, vélemény, alapállás, elkötelezett hitvallás a magyar nyelv ügye mellett. Magyarország egyik legszebben beszélő művésze ajkáról, ragyogó szerkesztésben, századokat egymásra rímeltetve csendült fel anyanyelvünk ezernyi színe... A műsor varázsa, nyelvünk értékeire, költészetünk egységére és gazdagságára rádöbbentő szépsége Bánffy György hangján bontakozik ki igazán. Nem dolgozik ezzel a gyönyörű és nehéz anyaggal, hanem teljesen eggyé vált vele, mint ahogy összeforrt közönségével is. Önmagát adja s ez már nemcsak színészi - emberi hitvallás! .

A Magyar Örökség-díjjal is elismert színművész - aki nem mellékesen számtalan színpadi szerepet is eljátszott (Lear király, III. Richárd, Othello, Cyrano, Oidipusz király, Faust, Galilei, Dózsa...), rangos filmekben szerepelt (Sirokkó, Tűzoltó utca 25., Az ötödik pecsét, Mephisto, Redl ezredes, Tüske a köröm alatt...) - azonosult Széchenyi hitvallásával: És szívemben napról napra erősödött az a hit, hogy az ember csak annyit ér, amennyi hasznot hajt az embertársainak... hazájának... . ...lehetetlen, hogy az ember - bármily nyomorban szülessen - elveszítse a szabadság és jog iránti minden vágyát! .

Lapunkban tavaly erről is beszélt: Mi gyerekkorunkban még arra is vigyáztunk, hogyha a gimnáziumban különböző témákban összevesztünk, hogy ez a veszekedés is nívósan történjen. Ne a szleng ronda szavait használjuk egymás becsmérlésére .

Szokták mondani, hogy nincsen pótolhatatlan ember. Ez nem igaz. Bánffy György esetében végképp nem!Széchenyit idézte: Az ember csak annyit ér, amennyi hasznot hajt embertársainak



Kapcsolódó cikkeink Bánffy Györgyről, kattintson az alábbi címekre!

Országgyűlés: korösszetétel, párttörténet, celebek

Robinson is élve maradt

Rendületlen hittel, erővel

Negyedszázad, évtized

A várszínház 25 éve 

A várszínház két ostroma