Hétvége

2011.04.09. 02:27

Bodor Johannával Kolozsvártól Szombathelyig

Bodor Johanna kezdettől cselekvő részese a Weöres Sándor Színház életének: legutóbb a Kabaré létrehozásában működött közre, mostanában a készülő Naftalin-előadás kedvéért jön Szombathelyre. Hivatása szerint koreográfus. És összetartó erő.

Ölbei Lívia

 

- Hogy vagy? Mi jár ilyenkor a fejedben?

- A leginkább azért izgulok, hogy az a rengeteg munka, amit a színészekkel végigcsináltunk, hozza meg nekik, az előadásnak és a színháznak a remélt sikert. Annyira szépen dolgoztak, annyira odafigyeltek, annyira akarták, annyira bíztak bennem, annyira kedvük volt dolgozni, hogy most már csak azért szorítok: arányaiban ugyanilyen erős legyen a visszajelzés is. Lelkileg ez nagyon fontos.

- Azt mondod, annyira bíztak benned. A színház nyitó előadása, a 9700 óta azt látom, hogy valami különleges bizalom vesz itt téged körül. Hogy amikor megjelensz, valahogy elrendeződik minden; mintha ilyesmit is várnának tőled. Mintha nem csak koreográfus lennél.

- Azt mondod, annyira bíztak benned. A színház nyitó előadása, a 9700 óta azt látom, hogy valami különleges bizalom vesz itt téged körül. Hogy amikor megjelensz, valahogy elrendeződik minden; mintha ilyesmit is várnának tőled. Mintha nem csak koreográfus lennél.

- Ebben nagyon sok érzelmi, szellemi, színházi munka van: nem az a fontos, hogy koreográfusként szigorúan csak a saját feladatomra koncentráljak, hanem az, hogy jól dolgozzunk együtt. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy munka közben ne a hierarchikus rend uralkodjon, hanem a természetes alkotó energia lépjen működésbe. Ha mindenki személyesen azt érzi, hogy szükség van rá, akkor több tehetséges erő szabadul fel, jobban lehet alkotni, dolgozni. Egyszóval, azt hiszem, a csapatjátékot szeretem. Akadhatnak a munkának olyan periódusai, amikor még minden formátlan, rozoga és hitevesztett; ilyenkor bekapcsolódik bennem valami életerő - vagy mit tudom én, mi az -, és képes vagyok kivezetni az embereket ezekből a mellékutcákból. Igen, szerintem ezzel nyertem meg a bizalmukat. Ez adottság, sajnos nem én tettem képessé erre magamat. Azt is belátom, hogy nőként érzékenyebb vagyok - nem akarok semmiféle trükköt bevetni, nem akarok imponálni senkinek ezzel. Egyszerűen szükségem van arra, hogy szeressenek, mert akkor tehetségesebben tudok dolgozni. Ez lehetne akár gyenge pont is. Néha kiprovokálom - ösztönösen - a szeretetet. Ezt a legmélyebb őszinteséggel mondom - nem szoktam bevallani egyébként. És amikor megkapom, persze rémület támad bennem: ha idáig megérdemeltem, akkor ezentúl semmiképpen nem szabad hibázni. Ilyenkor megijedek, és elfutok a sarokba, bebújok a szekrény mögé. Lelkileg ez történik. Ahogy múlik az idő - ahogy egyre felnőttebb vagyok -, egyre jobban érzem ezeknek a dolgoknak a súlyát.

- A Kabaréban ebben a pillanatban talán azt látom a legszebbnek, hogy a tánckarban is mindenkinek saját arca van.

- Fontos tudni, hogy a Kabaréban táncoló művészek közül összesen ketten képzett táncosok. A társulat befogadta őket, jó az összhang közöttük. A szakmai sorrend ilyenkor az, hogy megcsináljuk a kockásított formáját a koreográfiának; aztán ezt a formát lepucoljuk, hogy lehetőség szerint minél kevesebb hibával működjön. A következő lépésben ezt az alapot, ezt a rendszert megtöltjük élettel, karakterrel. Nagyon szeretem, ha minden előadásban másfajta eszközökkel dolgozom. Ebben az előadásban az kell, hogy bizonyos pillanatokban a színészek elhiggyék magukról - és a nézők is elhiggyék róluk -, hogy táncosok. Kell a pontosság, kell a precizitás, kell a dinamika a mozgásban. Amikor ez megvan, akkor elkezdem követelni rajtuk, hogy gondoljanak bele egyenként, mi a sorsuk ebben a darabban. A színész ezen a ponton elkezdi árnyalni az előzetesen kialakított mozgásrendszert - és ebből csodák születhetnek. Koreográfusként nem kell mindent kitalálnom, úgyse tudok olyan sokszínű lenni, ahány szereplő van. Az én dolgom az, hogy irányítsam őket, hogy javaslatokat tegyek, hogy segítsek nekik. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy ha a hibáitokkal foglalkoztok, és nem próbáltok meg inkább értéket konvertálni belőlük, akkor csak a frusztráltságotok növekszik. Vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet és ki kell javítani. És vannak hibának, akadálynak vélt adottságok, amelyeket művészi értékké tudunk építeni. Ez a legizgalmasabb része a munkámnak, többek között ezért nem tudom megunni a szakmámat.

- Közben együtt kell működni a rendezővel - jelen esetben Béres Attilával.

- Az első lépés mindig az, hogy a rendező beavat: elmondja, hogy milyen világot szeretne megteremteni a színpadon. Ezután megpróbálom ezt a logikai rendszert és ízlésvilágot kitalálni mozgásban, lefordítani a tánc, a mozgás nyelvére. Ha ez a két koncepció tényleg találkozik, akkor szoktak jó előadások születni. Akkor vagyok biztonságban, ha megérzem, hogy mindenki egy irányba és ugyanakkora erővel evez. Most már azt is szeretem, ha a munkafolyamat végéhez közeledve fölöslegesnek kezdem érezni magam. Ebben mindig van egy pici, bujkáló fájdalom - de tudom, hogy ezen a ponton már a színészek kezében van a labda. Nekem nincs más dolgom, mint bátorítani, erősíteni őket. És követelni, hogy azt, amit elértek, nyugodt szívvel képviseljék a színpadon.

- Személyesen milyen viszonyban vagy a saját színpadi múltaddal? Ha múlt egyáltalán. Mindenesetre néhány mondatban lehetetlen átfogni ezt a főszerepekkel kirakott pályát, a bukaresti Állami Balett Intézettől a budapesti Honvéd Táncszínházon át az akkor még Markó Iván vezetésével működő Győri Balettig, aztán a Szegedi Balettig és a Vígszínházig - ahova már kifejezetten koreográfusnak hívott Imre Zoltán.

- Nagy mázlim volt, hogy táncosként ezeknek a csapatoknak a tagja lehettem - és ha már ott voltam, azt is tudtam, hogy meg kell érdemelnem ezt a szerencsét. Természetesen nem csak főszerepeket táncoltam: sokáig tánckari tag voltam, majd szólista karkötelezettséggel - és csak aztán magántáncos (szólista). Ezeken a fokozatokon végigmentem én is, de táncosként ugyanúgy csapatjátékos voltam; azt is szerettem. Munkával érvényesülni - számomra ez a legfontosabb szempont. Ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki a saját helyén próbáljon meg minél többet kihozni magából. Én most már soha nem mondom magamról, hogy táncos vagyok: nem engedhetem meg magamnak.

- Korán megváltál a színpadtól. Miért?

- Onnan kezdem, hogy férjhez mentem...

- ...akkor mondjuk meg azt is, hogy a férjed Mertz Tibor, a szombathelyi Tragédia-előadás Luciferje...

- ...megszültem az ikreimet, Hanna-Mírát és Dániel Mátét. Akkor - 27 évesen - döntöttem úgy, hogy nem akarok többet színpadra lépni táncosként. Ennyi kihagyás után úgy éreztem, nem tudnék újra arra szintre emelkedni, amit elvárnék magamtól ahhoz, hogy érdemes legyen művelni ezt a hivatást. Szakmai pályafutásom alatt ez lett volna a harmadik alkalom, amikor nulláról kellett volna visszaépítenem magamat technikailag: 13 évesen májgyulladás miatt nem táncolhattam egy évig, majd 18 és 20 éves korom között csak 7 hónapot tölthettem színpadon. Ez utóbbi kihagyásnak politikai okai voltak: Romániában addig dolgozhattam, míg nem derült ki, hogy kivándorló vagyok... Próbáltam én szinten tartani magam, futottam, tornáztam - de az nem volt ugyanaz. Ilyen előzmények után döntöttem úgy, amikor megszülettek a gyerekek, hogy befejezem.

- És magától értetődő módon átléptél a másik oldalra . Magától értetődő volt?

- A mesterem és mentorom, Imre Zoltán határozta el, hogy koreográfust farag belőlem. Tulajdonképpen ő vezetett be a színházi világba, ő terelt be abba az őrületbe, amit azóta is művelek: ő hitt benne, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Az életemnek ő volt az egyik szobrásza. Nagyon hiányzik nekem...

- És nyilván az sem mindegy, hogy honnan jöttél. Ugye, elmondhatjuk, hogy édesapád az a Bodor Pál, aki a 80-as évek közepétől - miután a család Kolozsvárról áttelepült Budapestre - a magyarországi újságírás meghatározó, műfajteremtő személyiségé vált. Naponta vártuk Diurnus írásait.

- Régebben szerénykedve elfordítottam a fejemet, és azt mondtam, hogy jaj, ne már, hagyjuk ezt; de mára leszoktam arról, hogy fölösleges szerénységgel elhárítsam ezeket a mondatokat. Emlékszem, abban az időszakban Győri balettes voltam, és ha fölszálltam a vonatra, azt tapasztaltam, hogy többnyire minden kupéban Magyar Nemzetet olvastak az utasok és azt is láttam, hogy rögtön a Diurnus-oldalhoz lapoznak. Élveztem a helyzetet: szinte sportot űztem abból, hogy megfigyeltem, ki hol nyitja ki az újságot. Büszke voltam az apámra!

- Meg lehet fogalmazni, hogy mit hoztál otthonról?

- Nagyon megtanítottak dolgozni és koncentrálni - és szeretni. Azt láttam, hogy a szüleim valószínűtlenül sokat dolgoznak. Édesanyám történész volt és könyvtáros - de leginkább édesapám és a családi élet hátterét biztosította, mint egy igazi ősanya. Azt szoktam anyuról mondani, hogy miközben kívülről kemény, mint a vídia, hihetlenül érzékeny legbelül. Intenzív szellemi életet éltünk. Rendszeresen megfordult nálunk Harag Györgytől és Taub Jánostól Szilágyi Domokoson és Hervay Gizellán át Sütő Andrásig a nagy erdélyi egyéniségek többsége. És most sokakat óhatatlanul kihagyok, szégyenszemre. Ilyen emberek között nőttem fel.

- Kislányként mit fogtál föl ennek a fantasztikus szellemi színtérnek a jelentőségéből?

- Érzékeltem a hangulatot, a pezsgést. Hallgattam a beszélgetéseket. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy búsongva ültek az asztal körül. Mindenki azon gondolkodott, hogy miképpen lehet a diktatúra keretei között túlélni, segíteni egymásnak; és miképpen lehetne enyhíteni a bajokon. Közben sokat cigarettáztak, ettek (többnyire zsíros kenyeret), és alkohol is fogyott. Apuék mesteri módon segítettek értelmezni azt a világot, megértetni a viszonyokat, a helyükön kezelni a dolgokat. Arra is odafigyeltek, hogy soha ne legyek gőgös attól, hogy ilyen emberek között élhettem; hogy tudjam tartani a számat és törekedjek arra, hogy feddhetetlen legyek. A bátyám és én tömény nevelést kaptunk, és noha sokan irigyeltek minket (néha mi is magunkat), egyáltalán nem volt könnyű dolgunk.

- Tényleg: ennyi író között hogyan lettél táncos?

- Egyszer feljött hozzánk vendégségbe az akkori magyar kultúrattasé, Karikás Péter - ő sajnos már nincs közöttünk - a feleségével, Handel Edittel, aki annak idején a Pécsi Balett szólistája volt, még az Eck Imre-korszakban. A megismerkedésük körülményeiről meséltek: nagyon sokat nevettünk. Egyszer csak Edit azt mondta, hogy Péter tud egy emelést, amit ő tanított be neki. Abban a pillanatban Handel Edit ott a nappalinkban, nekifutásból, sugárzóan és kecsesen fölugrott a Karikás Péter ölébe, egy bizonyos pozitúrába. Tizenegy évesen ez akkora csoda volt számomra, hogy másnap arra ébredtem: táncosnő akarok lenni. Sőt, Handel Edit szeretnék lenni! A szüleim szerintem más jövőt gondoltak nekem, de annyira liberális gondolkodásúak voltak, hogy nemcsak tiszteletben tartották váratlan döntésemet - bár vélhetően sokáig azt remélték, meggondolom magam -, hanem kezdettől mindent megtettek azért, hogy örömöt leljek ebben a szakmában.

 

- Ebben nagyon sok érzelmi, szellemi, színházi munka van: nem az a fontos, hogy koreográfusként szigorúan csak a saját feladatomra koncentráljak, hanem az, hogy jól dolgozzunk együtt. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy munka közben ne a hierarchikus rend uralkodjon, hanem a természetes alkotó energia lépjen működésbe. Ha mindenki személyesen azt érzi, hogy szükség van rá, akkor több tehetséges erő szabadul fel, jobban lehet alkotni, dolgozni. Egyszóval, azt hiszem, a csapatjátékot szeretem. Akadhatnak a munkának olyan periódusai, amikor még minden formátlan, rozoga és hitevesztett; ilyenkor bekapcsolódik bennem valami életerő - vagy mit tudom én, mi az -, és képes vagyok kivezetni az embereket ezekből a mellékutcákból. Igen, szerintem ezzel nyertem meg a bizalmukat. Ez adottság, sajnos nem én tettem képessé erre magamat. Azt is belátom, hogy nőként érzékenyebb vagyok - nem akarok semmiféle trükköt bevetni, nem akarok imponálni senkinek ezzel. Egyszerűen szükségem van arra, hogy szeressenek, mert akkor tehetségesebben tudok dolgozni. Ez lehetne akár gyenge pont is. Néha kiprovokálom - ösztönösen - a szeretetet. Ezt a legmélyebb őszinteséggel mondom - nem szoktam bevallani egyébként. És amikor megkapom, persze rémület támad bennem: ha idáig megérdemeltem, akkor ezentúl semmiképpen nem szabad hibázni. Ilyenkor megijedek, és elfutok a sarokba, bebújok a szekrény mögé. Lelkileg ez történik. Ahogy múlik az idő - ahogy egyre felnőttebb vagyok -, egyre jobban érzem ezeknek a dolgoknak a súlyát.

- A Kabaréban ebben a pillanatban talán azt látom a legszebbnek, hogy a tánckarban is mindenkinek saját arca van.

- Fontos tudni, hogy a Kabaréban táncoló művészek közül összesen ketten képzett táncosok. A társulat befogadta őket, jó az összhang közöttük. A szakmai sorrend ilyenkor az, hogy megcsináljuk a kockásított formáját a koreográfiának; aztán ezt a formát lepucoljuk, hogy lehetőség szerint minél kevesebb hibával működjön. A következő lépésben ezt az alapot, ezt a rendszert megtöltjük élettel, karakterrel. Nagyon szeretem, ha minden előadásban másfajta eszközökkel dolgozom. Ebben az előadásban az kell, hogy bizonyos pillanatokban a színészek elhiggyék magukról - és a nézők is elhiggyék róluk -, hogy táncosok. Kell a pontosság, kell a precizitás, kell a dinamika a mozgásban. Amikor ez megvan, akkor elkezdem követelni rajtuk, hogy gondoljanak bele egyenként, mi a sorsuk ebben a darabban. A színész ezen a ponton elkezdi árnyalni az előzetesen kialakított mozgásrendszert - és ebből csodák születhetnek. Koreográfusként nem kell mindent kitalálnom, úgyse tudok olyan sokszínű lenni, ahány szereplő van. Az én dolgom az, hogy irányítsam őket, hogy javaslatokat tegyek, hogy segítsek nekik. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy ha a hibáitokkal foglalkoztok, és nem próbáltok meg inkább értéket konvertálni belőlük, akkor csak a frusztráltságotok növekszik. Vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet és ki kell javítani. És vannak hibának, akadálynak vélt adottságok, amelyeket művészi értékké tudunk építeni. Ez a legizgalmasabb része a munkámnak, többek között ezért nem tudom megunni a szakmámat.

- Közben együtt kell működni a rendezővel - jelen esetben Béres Attilával.

- Az első lépés mindig az, hogy a rendező beavat: elmondja, hogy milyen világot szeretne megteremteni a színpadon. Ezután megpróbálom ezt a logikai rendszert és ízlésvilágot kitalálni mozgásban, lefordítani a tánc, a mozgás nyelvére. Ha ez a két koncepció tényleg találkozik, akkor szoktak jó előadások születni. Akkor vagyok biztonságban, ha megérzem, hogy mindenki egy irányba és ugyanakkora erővel evez. Most már azt is szeretem, ha a munkafolyamat végéhez közeledve fölöslegesnek kezdem érezni magam. Ebben mindig van egy pici, bujkáló fájdalom - de tudom, hogy ezen a ponton már a színészek kezében van a labda. Nekem nincs más dolgom, mint bátorítani, erősíteni őket. És követelni, hogy azt, amit elértek, nyugodt szívvel képviseljék a színpadon.

- Személyesen milyen viszonyban vagy a saját színpadi múltaddal? Ha múlt egyáltalán. Mindenesetre néhány mondatban lehetetlen átfogni ezt a főszerepekkel kirakott pályát, a bukaresti Állami Balett Intézettől a budapesti Honvéd Táncszínházon át az akkor még Markó Iván vezetésével működő Győri Balettig, aztán a Szegedi Balettig és a Vígszínházig - ahova már kifejezetten koreográfusnak hívott Imre Zoltán.

- Nagy mázlim volt, hogy táncosként ezeknek a csapatoknak a tagja lehettem - és ha már ott voltam, azt is tudtam, hogy meg kell érdemelnem ezt a szerencsét. Természetesen nem csak főszerepeket táncoltam: sokáig tánckari tag voltam, majd szólista karkötelezettséggel - és csak aztán magántáncos (szólista). Ezeken a fokozatokon végigmentem én is, de táncosként ugyanúgy csapatjátékos voltam; azt is szerettem. Munkával érvényesülni - számomra ez a legfontosabb szempont. Ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki a saját helyén próbáljon meg minél többet kihozni magából. Én most már soha nem mondom magamról, hogy táncos vagyok: nem engedhetem meg magamnak.

- Korán megváltál a színpadtól. Miért?

- Onnan kezdem, hogy férjhez mentem...

- ...akkor mondjuk meg azt is, hogy a férjed Mertz Tibor, a szombathelyi Tragédia-előadás Luciferje...

- ...megszültem az ikreimet, Hanna-Mírát és Dániel Mátét. Akkor - 27 évesen - döntöttem úgy, hogy nem akarok többet színpadra lépni táncosként. Ennyi kihagyás után úgy éreztem, nem tudnék újra arra szintre emelkedni, amit elvárnék magamtól ahhoz, hogy érdemes legyen művelni ezt a hivatást. Szakmai pályafutásom alatt ez lett volna a harmadik alkalom, amikor nulláról kellett volna visszaépítenem magamat technikailag: 13 évesen májgyulladás miatt nem táncolhattam egy évig, majd 18 és 20 éves korom között csak 7 hónapot tölthettem színpadon. Ez utóbbi kihagyásnak politikai okai voltak: Romániában addig dolgozhattam, míg nem derült ki, hogy kivándorló vagyok... Próbáltam én szinten tartani magam, futottam, tornáztam - de az nem volt ugyanaz. Ilyen előzmények után döntöttem úgy, amikor megszülettek a gyerekek, hogy befejezem.

- És magától értetődő módon átléptél a másik oldalra . Magától értetődő volt?

- A mesterem és mentorom, Imre Zoltán határozta el, hogy koreográfust farag belőlem. Tulajdonképpen ő vezetett be a színházi világba, ő terelt be abba az őrületbe, amit azóta is művelek: ő hitt benne, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Az életemnek ő volt az egyik szobrásza. Nagyon hiányzik nekem...

- És nyilván az sem mindegy, hogy honnan jöttél. Ugye, elmondhatjuk, hogy édesapád az a Bodor Pál, aki a 80-as évek közepétől - miután a család Kolozsvárról áttelepült Budapestre - a magyarországi újságírás meghatározó, műfajteremtő személyiségé vált. Naponta vártuk Diurnus írásait.

- Régebben szerénykedve elfordítottam a fejemet, és azt mondtam, hogy jaj, ne már, hagyjuk ezt; de mára leszoktam arról, hogy fölösleges szerénységgel elhárítsam ezeket a mondatokat. Emlékszem, abban az időszakban Győri balettes voltam, és ha fölszálltam a vonatra, azt tapasztaltam, hogy többnyire minden kupéban Magyar Nemzetet olvastak az utasok és azt is láttam, hogy rögtön a Diurnus-oldalhoz lapoznak. Élveztem a helyzetet: szinte sportot űztem abból, hogy megfigyeltem, ki hol nyitja ki az újságot. Büszke voltam az apámra!

- Meg lehet fogalmazni, hogy mit hoztál otthonról?

- Nagyon megtanítottak dolgozni és koncentrálni - és szeretni. Azt láttam, hogy a szüleim valószínűtlenül sokat dolgoznak. Édesanyám történész volt és könyvtáros - de leginkább édesapám és a családi élet hátterét biztosította, mint egy igazi ősanya. Azt szoktam anyuról mondani, hogy miközben kívülről kemény, mint a vídia, hihetlenül érzékeny legbelül. Intenzív szellemi életet éltünk. Rendszeresen megfordult nálunk Harag Györgytől és Taub Jánostól Szilágyi Domokoson és Hervay Gizellán át Sütő Andrásig a nagy erdélyi egyéniségek többsége. És most sokakat óhatatlanul kihagyok, szégyenszemre. Ilyen emberek között nőttem fel.

- Kislányként mit fogtál föl ennek a fantasztikus szellemi színtérnek a jelentőségéből?

- Érzékeltem a hangulatot, a pezsgést. Hallgattam a beszélgetéseket. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy búsongva ültek az asztal körül. Mindenki azon gondolkodott, hogy miképpen lehet a diktatúra keretei között túlélni, segíteni egymásnak; és miképpen lehetne enyhíteni a bajokon. Közben sokat cigarettáztak, ettek (többnyire zsíros kenyeret), és alkohol is fogyott. Apuék mesteri módon segítettek értelmezni azt a világot, megértetni a viszonyokat, a helyükön kezelni a dolgokat. Arra is odafigyeltek, hogy soha ne legyek gőgös attól, hogy ilyen emberek között élhettem; hogy tudjam tartani a számat és törekedjek arra, hogy feddhetetlen legyek. A bátyám és én tömény nevelést kaptunk, és noha sokan irigyeltek minket (néha mi is magunkat), egyáltalán nem volt könnyű dolgunk.

- Tényleg: ennyi író között hogyan lettél táncos?

- Egyszer feljött hozzánk vendégségbe az akkori magyar kultúrattasé, Karikás Péter - ő sajnos már nincs közöttünk - a feleségével, Handel Edittel, aki annak idején a Pécsi Balett szólistája volt, még az Eck Imre-korszakban. A megismerkedésük körülményeiről meséltek: nagyon sokat nevettünk. Egyszer csak Edit azt mondta, hogy Péter tud egy emelést, amit ő tanított be neki. Abban a pillanatban Handel Edit ott a nappalinkban, nekifutásból, sugárzóan és kecsesen fölugrott a Karikás Péter ölébe, egy bizonyos pozitúrába. Tizenegy évesen ez akkora csoda volt számomra, hogy másnap arra ébredtem: táncosnő akarok lenni. Sőt, Handel Edit szeretnék lenni! A szüleim szerintem más jövőt gondoltak nekem, de annyira liberális gondolkodásúak voltak, hogy nemcsak tiszteletben tartották váratlan döntésemet - bár vélhetően sokáig azt remélték, meggondolom magam -, hanem kezdettől mindent megtettek azért, hogy örömöt leljek ebben a szakmában.

 

- Ebben nagyon sok érzelmi, szellemi, színházi munka van: nem az a fontos, hogy koreográfusként szigorúan csak a saját feladatomra koncentráljak, hanem az, hogy jól dolgozzunk együtt. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy munka közben ne a hierarchikus rend uralkodjon, hanem a természetes alkotó energia lépjen működésbe. Ha mindenki személyesen azt érzi, hogy szükség van rá, akkor több tehetséges erő szabadul fel, jobban lehet alkotni, dolgozni. Egyszóval, azt hiszem, a csapatjátékot szeretem. Akadhatnak a munkának olyan periódusai, amikor még minden formátlan, rozoga és hitevesztett; ilyenkor bekapcsolódik bennem valami életerő - vagy mit tudom én, mi az -, és képes vagyok kivezetni az embereket ezekből a mellékutcákból. Igen, szerintem ezzel nyertem meg a bizalmukat. Ez adottság, sajnos nem én tettem képessé erre magamat. Azt is belátom, hogy nőként érzékenyebb vagyok - nem akarok semmiféle trükköt bevetni, nem akarok imponálni senkinek ezzel. Egyszerűen szükségem van arra, hogy szeressenek, mert akkor tehetségesebben tudok dolgozni. Ez lehetne akár gyenge pont is. Néha kiprovokálom - ösztönösen - a szeretetet. Ezt a legmélyebb őszinteséggel mondom - nem szoktam bevallani egyébként. És amikor megkapom, persze rémület támad bennem: ha idáig megérdemeltem, akkor ezentúl semmiképpen nem szabad hibázni. Ilyenkor megijedek, és elfutok a sarokba, bebújok a szekrény mögé. Lelkileg ez történik. Ahogy múlik az idő - ahogy egyre felnőttebb vagyok -, egyre jobban érzem ezeknek a dolgoknak a súlyát.

- A Kabaréban ebben a pillanatban talán azt látom a legszebbnek, hogy a tánckarban is mindenkinek saját arca van.

- Fontos tudni, hogy a Kabaréban táncoló művészek közül összesen ketten képzett táncosok. A társulat befogadta őket, jó az összhang közöttük. A szakmai sorrend ilyenkor az, hogy megcsináljuk a kockásított formáját a koreográfiának; aztán ezt a formát lepucoljuk, hogy lehetőség szerint minél kevesebb hibával működjön. A következő lépésben ezt az alapot, ezt a rendszert megtöltjük élettel, karakterrel. Nagyon szeretem, ha minden előadásban másfajta eszközökkel dolgozom. Ebben az előadásban az kell, hogy bizonyos pillanatokban a színészek elhiggyék magukról - és a nézők is elhiggyék róluk -, hogy táncosok. Kell a pontosság, kell a precizitás, kell a dinamika a mozgásban. Amikor ez megvan, akkor elkezdem követelni rajtuk, hogy gondoljanak bele egyenként, mi a sorsuk ebben a darabban. A színész ezen a ponton elkezdi árnyalni az előzetesen kialakított mozgásrendszert - és ebből csodák születhetnek. Koreográfusként nem kell mindent kitalálnom, úgyse tudok olyan sokszínű lenni, ahány szereplő van. Az én dolgom az, hogy irányítsam őket, hogy javaslatokat tegyek, hogy segítsek nekik. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy ha a hibáitokkal foglalkoztok, és nem próbáltok meg inkább értéket konvertálni belőlük, akkor csak a frusztráltságotok növekszik. Vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet és ki kell javítani. És vannak hibának, akadálynak vélt adottságok, amelyeket művészi értékké tudunk építeni. Ez a legizgalmasabb része a munkámnak, többek között ezért nem tudom megunni a szakmámat.

- Közben együtt kell működni a rendezővel - jelen esetben Béres Attilával.

- Az első lépés mindig az, hogy a rendező beavat: elmondja, hogy milyen világot szeretne megteremteni a színpadon. Ezután megpróbálom ezt a logikai rendszert és ízlésvilágot kitalálni mozgásban, lefordítani a tánc, a mozgás nyelvére. Ha ez a két koncepció tényleg találkozik, akkor szoktak jó előadások születni. Akkor vagyok biztonságban, ha megérzem, hogy mindenki egy irányba és ugyanakkora erővel evez. Most már azt is szeretem, ha a munkafolyamat végéhez közeledve fölöslegesnek kezdem érezni magam. Ebben mindig van egy pici, bujkáló fájdalom - de tudom, hogy ezen a ponton már a színészek kezében van a labda. Nekem nincs más dolgom, mint bátorítani, erősíteni őket. És követelni, hogy azt, amit elértek, nyugodt szívvel képviseljék a színpadon.

- Személyesen milyen viszonyban vagy a saját színpadi múltaddal? Ha múlt egyáltalán. Mindenesetre néhány mondatban lehetetlen átfogni ezt a főszerepekkel kirakott pályát, a bukaresti Állami Balett Intézettől a budapesti Honvéd Táncszínházon át az akkor még Markó Iván vezetésével működő Győri Balettig, aztán a Szegedi Balettig és a Vígszínházig - ahova már kifejezetten koreográfusnak hívott Imre Zoltán.

- Nagy mázlim volt, hogy táncosként ezeknek a csapatoknak a tagja lehettem - és ha már ott voltam, azt is tudtam, hogy meg kell érdemelnem ezt a szerencsét. Természetesen nem csak főszerepeket táncoltam: sokáig tánckari tag voltam, majd szólista karkötelezettséggel - és csak aztán magántáncos (szólista). Ezeken a fokozatokon végigmentem én is, de táncosként ugyanúgy csapatjátékos voltam; azt is szerettem. Munkával érvényesülni - számomra ez a legfontosabb szempont. Ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki a saját helyén próbáljon meg minél többet kihozni magából. Én most már soha nem mondom magamról, hogy táncos vagyok: nem engedhetem meg magamnak.

- Korán megváltál a színpadtól. Miért?

- Onnan kezdem, hogy férjhez mentem...

- ...akkor mondjuk meg azt is, hogy a férjed Mertz Tibor, a szombathelyi Tragédia-előadás Luciferje...

- ...megszültem az ikreimet, Hanna-Mírát és Dániel Mátét. Akkor - 27 évesen - döntöttem úgy, hogy nem akarok többet színpadra lépni táncosként. Ennyi kihagyás után úgy éreztem, nem tudnék újra arra szintre emelkedni, amit elvárnék magamtól ahhoz, hogy érdemes legyen művelni ezt a hivatást. Szakmai pályafutásom alatt ez lett volna a harmadik alkalom, amikor nulláról kellett volna visszaépítenem magamat technikailag: 13 évesen májgyulladás miatt nem táncolhattam egy évig, majd 18 és 20 éves korom között csak 7 hónapot tölthettem színpadon. Ez utóbbi kihagyásnak politikai okai voltak: Romániában addig dolgozhattam, míg nem derült ki, hogy kivándorló vagyok... Próbáltam én szinten tartani magam, futottam, tornáztam - de az nem volt ugyanaz. Ilyen előzmények után döntöttem úgy, amikor megszülettek a gyerekek, hogy befejezem.

- És magától értetődő módon átléptél a másik oldalra . Magától értetődő volt?

- A mesterem és mentorom, Imre Zoltán határozta el, hogy koreográfust farag belőlem. Tulajdonképpen ő vezetett be a színházi világba, ő terelt be abba az őrületbe, amit azóta is művelek: ő hitt benne, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Az életemnek ő volt az egyik szobrásza. Nagyon hiányzik nekem...

- És nyilván az sem mindegy, hogy honnan jöttél. Ugye, elmondhatjuk, hogy édesapád az a Bodor Pál, aki a 80-as évek közepétől - miután a család Kolozsvárról áttelepült Budapestre - a magyarországi újságírás meghatározó, műfajteremtő személyiségé vált. Naponta vártuk Diurnus írásait.

- Régebben szerénykedve elfordítottam a fejemet, és azt mondtam, hogy jaj, ne már, hagyjuk ezt; de mára leszoktam arról, hogy fölösleges szerénységgel elhárítsam ezeket a mondatokat. Emlékszem, abban az időszakban Győri balettes voltam, és ha fölszálltam a vonatra, azt tapasztaltam, hogy többnyire minden kupéban Magyar Nemzetet olvastak az utasok és azt is láttam, hogy rögtön a Diurnus-oldalhoz lapoznak. Élveztem a helyzetet: szinte sportot űztem abból, hogy megfigyeltem, ki hol nyitja ki az újságot. Büszke voltam az apámra!

- Meg lehet fogalmazni, hogy mit hoztál otthonról?

- Nagyon megtanítottak dolgozni és koncentrálni - és szeretni. Azt láttam, hogy a szüleim valószínűtlenül sokat dolgoznak. Édesanyám történész volt és könyvtáros - de leginkább édesapám és a családi élet hátterét biztosította, mint egy igazi ősanya. Azt szoktam anyuról mondani, hogy miközben kívülről kemény, mint a vídia, hihetlenül érzékeny legbelül. Intenzív szellemi életet éltünk. Rendszeresen megfordult nálunk Harag Györgytől és Taub Jánostól Szilágyi Domokoson és Hervay Gizellán át Sütő Andrásig a nagy erdélyi egyéniségek többsége. És most sokakat óhatatlanul kihagyok, szégyenszemre. Ilyen emberek között nőttem fel.

- Kislányként mit fogtál föl ennek a fantasztikus szellemi színtérnek a jelentőségéből?

- Érzékeltem a hangulatot, a pezsgést. Hallgattam a beszélgetéseket. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy búsongva ültek az asztal körül. Mindenki azon gondolkodott, hogy miképpen lehet a diktatúra keretei között túlélni, segíteni egymásnak; és miképpen lehetne enyhíteni a bajokon. Közben sokat cigarettáztak, ettek (többnyire zsíros kenyeret), és alkohol is fogyott. Apuék mesteri módon segítettek értelmezni azt a világot, megértetni a viszonyokat, a helyükön kezelni a dolgokat. Arra is odafigyeltek, hogy soha ne legyek gőgös attól, hogy ilyen emberek között élhettem; hogy tudjam tartani a számat és törekedjek arra, hogy feddhetetlen legyek. A bátyám és én tömény nevelést kaptunk, és noha sokan irigyeltek minket (néha mi is magunkat), egyáltalán nem volt könnyű dolgunk.

- Tényleg: ennyi író között hogyan lettél táncos?

- Egyszer feljött hozzánk vendégségbe az akkori magyar kultúrattasé, Karikás Péter - ő sajnos már nincs közöttünk - a feleségével, Handel Edittel, aki annak idején a Pécsi Balett szólistája volt, még az Eck Imre-korszakban. A megismerkedésük körülményeiről meséltek: nagyon sokat nevettünk. Egyszer csak Edit azt mondta, hogy Péter tud egy emelést, amit ő tanított be neki. Abban a pillanatban Handel Edit ott a nappalinkban, nekifutásból, sugárzóan és kecsesen fölugrott a Karikás Péter ölébe, egy bizonyos pozitúrába. Tizenegy évesen ez akkora csoda volt számomra, hogy másnap arra ébredtem: táncosnő akarok lenni. Sőt, Handel Edit szeretnék lenni! A szüleim szerintem más jövőt gondoltak nekem, de annyira liberális gondolkodásúak voltak, hogy nemcsak tiszteletben tartották váratlan döntésemet - bár vélhetően sokáig azt remélték, meggondolom magam -, hanem kezdettől mindent megtettek azért, hogy örömöt leljek ebben a szakmában.

 

- Ebben nagyon sok érzelmi, szellemi, színházi munka van: nem az a fontos, hogy koreográfusként szigorúan csak a saját feladatomra koncentráljak, hanem az, hogy jól dolgozzunk együtt. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy munka közben ne a hierarchikus rend uralkodjon, hanem a természetes alkotó energia lépjen működésbe. Ha mindenki személyesen azt érzi, hogy szükség van rá, akkor több tehetséges erő szabadul fel, jobban lehet alkotni, dolgozni. Egyszóval, azt hiszem, a csapatjátékot szeretem. Akadhatnak a munkának olyan periódusai, amikor még minden formátlan, rozoga és hitevesztett; ilyenkor bekapcsolódik bennem valami életerő - vagy mit tudom én, mi az -, és képes vagyok kivezetni az embereket ezekből a mellékutcákból. Igen, szerintem ezzel nyertem meg a bizalmukat. Ez adottság, sajnos nem én tettem képessé erre magamat. Azt is belátom, hogy nőként érzékenyebb vagyok - nem akarok semmiféle trükköt bevetni, nem akarok imponálni senkinek ezzel. Egyszerűen szükségem van arra, hogy szeressenek, mert akkor tehetségesebben tudok dolgozni. Ez lehetne akár gyenge pont is. Néha kiprovokálom - ösztönösen - a szeretetet. Ezt a legmélyebb őszinteséggel mondom - nem szoktam bevallani egyébként. És amikor megkapom, persze rémület támad bennem: ha idáig megérdemeltem, akkor ezentúl semmiképpen nem szabad hibázni. Ilyenkor megijedek, és elfutok a sarokba, bebújok a szekrény mögé. Lelkileg ez történik. Ahogy múlik az idő - ahogy egyre felnőttebb vagyok -, egyre jobban érzem ezeknek a dolgoknak a súlyát.

- A Kabaréban ebben a pillanatban talán azt látom a legszebbnek, hogy a tánckarban is mindenkinek saját arca van.

- Fontos tudni, hogy a Kabaréban táncoló művészek közül összesen ketten képzett táncosok. A társulat befogadta őket, jó az összhang közöttük. A szakmai sorrend ilyenkor az, hogy megcsináljuk a kockásított formáját a koreográfiának; aztán ezt a formát lepucoljuk, hogy lehetőség szerint minél kevesebb hibával működjön. A következő lépésben ezt az alapot, ezt a rendszert megtöltjük élettel, karakterrel. Nagyon szeretem, ha minden előadásban másfajta eszközökkel dolgozom. Ebben az előadásban az kell, hogy bizonyos pillanatokban a színészek elhiggyék magukról - és a nézők is elhiggyék róluk -, hogy táncosok. Kell a pontosság, kell a precizitás, kell a dinamika a mozgásban. Amikor ez megvan, akkor elkezdem követelni rajtuk, hogy gondoljanak bele egyenként, mi a sorsuk ebben a darabban. A színész ezen a ponton elkezdi árnyalni az előzetesen kialakított mozgásrendszert - és ebből csodák születhetnek. Koreográfusként nem kell mindent kitalálnom, úgyse tudok olyan sokszínű lenni, ahány szereplő van. Az én dolgom az, hogy irányítsam őket, hogy javaslatokat tegyek, hogy segítsek nekik. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy ha a hibáitokkal foglalkoztok, és nem próbáltok meg inkább értéket konvertálni belőlük, akkor csak a frusztráltságotok növekszik. Vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet és ki kell javítani. És vannak hibának, akadálynak vélt adottságok, amelyeket művészi értékké tudunk építeni. Ez a legizgalmasabb része a munkámnak, többek között ezért nem tudom megunni a szakmámat.

- Közben együtt kell működni a rendezővel - jelen esetben Béres Attilával.

- Az első lépés mindig az, hogy a rendező beavat: elmondja, hogy milyen világot szeretne megteremteni a színpadon. Ezután megpróbálom ezt a logikai rendszert és ízlésvilágot kitalálni mozgásban, lefordítani a tánc, a mozgás nyelvére. Ha ez a két koncepció tényleg találkozik, akkor szoktak jó előadások születni. Akkor vagyok biztonságban, ha megérzem, hogy mindenki egy irányba és ugyanakkora erővel evez. Most már azt is szeretem, ha a munkafolyamat végéhez közeledve fölöslegesnek kezdem érezni magam. Ebben mindig van egy pici, bujkáló fájdalom - de tudom, hogy ezen a ponton már a színészek kezében van a labda. Nekem nincs más dolgom, mint bátorítani, erősíteni őket. És követelni, hogy azt, amit elértek, nyugodt szívvel képviseljék a színpadon.

- Személyesen milyen viszonyban vagy a saját színpadi múltaddal? Ha múlt egyáltalán. Mindenesetre néhány mondatban lehetetlen átfogni ezt a főszerepekkel kirakott pályát, a bukaresti Állami Balett Intézettől a budapesti Honvéd Táncszínházon át az akkor még Markó Iván vezetésével működő Győri Balettig, aztán a Szegedi Balettig és a Vígszínházig - ahova már kifejezetten koreográfusnak hívott Imre Zoltán.

- Nagy mázlim volt, hogy táncosként ezeknek a csapatoknak a tagja lehettem - és ha már ott voltam, azt is tudtam, hogy meg kell érdemelnem ezt a szerencsét. Természetesen nem csak főszerepeket táncoltam: sokáig tánckari tag voltam, majd szólista karkötelezettséggel - és csak aztán magántáncos (szólista). Ezeken a fokozatokon végigmentem én is, de táncosként ugyanúgy csapatjátékos voltam; azt is szerettem. Munkával érvényesülni - számomra ez a legfontosabb szempont. Ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki a saját helyén próbáljon meg minél többet kihozni magából. Én most már soha nem mondom magamról, hogy táncos vagyok: nem engedhetem meg magamnak.

- Korán megváltál a színpadtól. Miért?

- Onnan kezdem, hogy férjhez mentem...

- ...akkor mondjuk meg azt is, hogy a férjed Mertz Tibor, a szombathelyi Tragédia-előadás Luciferje...

- ...megszültem az ikreimet, Hanna-Mírát és Dániel Mátét. Akkor - 27 évesen - döntöttem úgy, hogy nem akarok többet színpadra lépni táncosként. Ennyi kihagyás után úgy éreztem, nem tudnék újra arra szintre emelkedni, amit elvárnék magamtól ahhoz, hogy érdemes legyen művelni ezt a hivatást. Szakmai pályafutásom alatt ez lett volna a harmadik alkalom, amikor nulláról kellett volna visszaépítenem magamat technikailag: 13 évesen májgyulladás miatt nem táncolhattam egy évig, majd 18 és 20 éves korom között csak 7 hónapot tölthettem színpadon. Ez utóbbi kihagyásnak politikai okai voltak: Romániában addig dolgozhattam, míg nem derült ki, hogy kivándorló vagyok... Próbáltam én szinten tartani magam, futottam, tornáztam - de az nem volt ugyanaz. Ilyen előzmények után döntöttem úgy, amikor megszülettek a gyerekek, hogy befejezem.

- És magától értetődő módon átléptél a másik oldalra . Magától értetődő volt?

- A mesterem és mentorom, Imre Zoltán határozta el, hogy koreográfust farag belőlem. Tulajdonképpen ő vezetett be a színházi világba, ő terelt be abba az őrületbe, amit azóta is művelek: ő hitt benne, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Az életemnek ő volt az egyik szobrásza. Nagyon hiányzik nekem...

- És nyilván az sem mindegy, hogy honnan jöttél. Ugye, elmondhatjuk, hogy édesapád az a Bodor Pál, aki a 80-as évek közepétől - miután a család Kolozsvárról áttelepült Budapestre - a magyarországi újságírás meghatározó, műfajteremtő személyiségé vált. Naponta vártuk Diurnus írásait.

- Régebben szerénykedve elfordítottam a fejemet, és azt mondtam, hogy jaj, ne már, hagyjuk ezt; de mára leszoktam arról, hogy fölösleges szerénységgel elhárítsam ezeket a mondatokat. Emlékszem, abban az időszakban Győri balettes voltam, és ha fölszálltam a vonatra, azt tapasztaltam, hogy többnyire minden kupéban Magyar Nemzetet olvastak az utasok és azt is láttam, hogy rögtön a Diurnus-oldalhoz lapoznak. Élveztem a helyzetet: szinte sportot űztem abból, hogy megfigyeltem, ki hol nyitja ki az újságot. Büszke voltam az apámra!

- Meg lehet fogalmazni, hogy mit hoztál otthonról?

- Nagyon megtanítottak dolgozni és koncentrálni - és szeretni. Azt láttam, hogy a szüleim valószínűtlenül sokat dolgoznak. Édesanyám történész volt és könyvtáros - de leginkább édesapám és a családi élet hátterét biztosította, mint egy igazi ősanya. Azt szoktam anyuról mondani, hogy miközben kívülről kemény, mint a vídia, hihetlenül érzékeny legbelül. Intenzív szellemi életet éltünk. Rendszeresen megfordult nálunk Harag Györgytől és Taub Jánostól Szilágyi Domokoson és Hervay Gizellán át Sütő Andrásig a nagy erdélyi egyéniségek többsége. És most sokakat óhatatlanul kihagyok, szégyenszemre. Ilyen emberek között nőttem fel.

- Kislányként mit fogtál föl ennek a fantasztikus szellemi színtérnek a jelentőségéből?

- Érzékeltem a hangulatot, a pezsgést. Hallgattam a beszélgetéseket. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy búsongva ültek az asztal körül. Mindenki azon gondolkodott, hogy miképpen lehet a diktatúra keretei között túlélni, segíteni egymásnak; és miképpen lehetne enyhíteni a bajokon. Közben sokat cigarettáztak, ettek (többnyire zsíros kenyeret), és alkohol is fogyott. Apuék mesteri módon segítettek értelmezni azt a világot, megértetni a viszonyokat, a helyükön kezelni a dolgokat. Arra is odafigyeltek, hogy soha ne legyek gőgös attól, hogy ilyen emberek között élhettem; hogy tudjam tartani a számat és törekedjek arra, hogy feddhetetlen legyek. A bátyám és én tömény nevelést kaptunk, és noha sokan irigyeltek minket (néha mi is magunkat), egyáltalán nem volt könnyű dolgunk.

- Tényleg: ennyi író között hogyan lettél táncos?

- Egyszer feljött hozzánk vendégségbe az akkori magyar kultúrattasé, Karikás Péter - ő sajnos már nincs közöttünk - a feleségével, Handel Edittel, aki annak idején a Pécsi Balett szólistája volt, még az Eck Imre-korszakban. A megismerkedésük körülményeiről meséltek: nagyon sokat nevettünk. Egyszer csak Edit azt mondta, hogy Péter tud egy emelést, amit ő tanított be neki. Abban a pillanatban Handel Edit ott a nappalinkban, nekifutásból, sugárzóan és kecsesen fölugrott a Karikás Péter ölébe, egy bizonyos pozitúrába. Tizenegy évesen ez akkora csoda volt számomra, hogy másnap arra ébredtem: táncosnő akarok lenni. Sőt, Handel Edit szeretnék lenni! A szüleim szerintem más jövőt gondoltak nekem, de annyira liberális gondolkodásúak voltak, hogy nemcsak tiszteletben tartották váratlan döntésemet - bár vélhetően sokáig azt remélték, meggondolom magam -, hanem kezdettől mindent megtettek azért, hogy örömöt leljek ebben a szakmában.

 

- Ebben nagyon sok érzelmi, szellemi, színházi munka van: nem az a fontos, hogy koreográfusként szigorúan csak a saját feladatomra koncentráljak, hanem az, hogy jól dolgozzunk együtt. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy munka közben ne a hierarchikus rend uralkodjon, hanem a természetes alkotó energia lépjen működésbe. Ha mindenki személyesen azt érzi, hogy szükség van rá, akkor több tehetséges erő szabadul fel, jobban lehet alkotni, dolgozni. Egyszóval, azt hiszem, a csapatjátékot szeretem. Akadhatnak a munkának olyan periódusai, amikor még minden formátlan, rozoga és hitevesztett; ilyenkor bekapcsolódik bennem valami életerő - vagy mit tudom én, mi az -, és képes vagyok kivezetni az embereket ezekből a mellékutcákból. Igen, szerintem ezzel nyertem meg a bizalmukat. Ez adottság, sajnos nem én tettem képessé erre magamat. Azt is belátom, hogy nőként érzékenyebb vagyok - nem akarok semmiféle trükköt bevetni, nem akarok imponálni senkinek ezzel. Egyszerűen szükségem van arra, hogy szeressenek, mert akkor tehetségesebben tudok dolgozni. Ez lehetne akár gyenge pont is. Néha kiprovokálom - ösztönösen - a szeretetet. Ezt a legmélyebb őszinteséggel mondom - nem szoktam bevallani egyébként. És amikor megkapom, persze rémület támad bennem: ha idáig megérdemeltem, akkor ezentúl semmiképpen nem szabad hibázni. Ilyenkor megijedek, és elfutok a sarokba, bebújok a szekrény mögé. Lelkileg ez történik. Ahogy múlik az idő - ahogy egyre felnőttebb vagyok -, egyre jobban érzem ezeknek a dolgoknak a súlyát.

- A Kabaréban ebben a pillanatban talán azt látom a legszebbnek, hogy a tánckarban is mindenkinek saját arca van.

- Fontos tudni, hogy a Kabaréban táncoló művészek közül összesen ketten képzett táncosok. A társulat befogadta őket, jó az összhang közöttük. A szakmai sorrend ilyenkor az, hogy megcsináljuk a kockásított formáját a koreográfiának; aztán ezt a formát lepucoljuk, hogy lehetőség szerint minél kevesebb hibával működjön. A következő lépésben ezt az alapot, ezt a rendszert megtöltjük élettel, karakterrel. Nagyon szeretem, ha minden előadásban másfajta eszközökkel dolgozom. Ebben az előadásban az kell, hogy bizonyos pillanatokban a színészek elhiggyék magukról - és a nézők is elhiggyék róluk -, hogy táncosok. Kell a pontosság, kell a precizitás, kell a dinamika a mozgásban. Amikor ez megvan, akkor elkezdem követelni rajtuk, hogy gondoljanak bele egyenként, mi a sorsuk ebben a darabban. A színész ezen a ponton elkezdi árnyalni az előzetesen kialakított mozgásrendszert - és ebből csodák születhetnek. Koreográfusként nem kell mindent kitalálnom, úgyse tudok olyan sokszínű lenni, ahány szereplő van. Az én dolgom az, hogy irányítsam őket, hogy javaslatokat tegyek, hogy segítsek nekik. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy ha a hibáitokkal foglalkoztok, és nem próbáltok meg inkább értéket konvertálni belőlük, akkor csak a frusztráltságotok növekszik. Vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet és ki kell javítani. És vannak hibának, akadálynak vélt adottságok, amelyeket művészi értékké tudunk építeni. Ez a legizgalmasabb része a munkámnak, többek között ezért nem tudom megunni a szakmámat.

- Közben együtt kell működni a rendezővel - jelen esetben Béres Attilával.

- Az első lépés mindig az, hogy a rendező beavat: elmondja, hogy milyen világot szeretne megteremteni a színpadon. Ezután megpróbálom ezt a logikai rendszert és ízlésvilágot kitalálni mozgásban, lefordítani a tánc, a mozgás nyelvére. Ha ez a két koncepció tényleg találkozik, akkor szoktak jó előadások születni. Akkor vagyok biztonságban, ha megérzem, hogy mindenki egy irányba és ugyanakkora erővel evez. Most már azt is szeretem, ha a munkafolyamat végéhez közeledve fölöslegesnek kezdem érezni magam. Ebben mindig van egy pici, bujkáló fájdalom - de tudom, hogy ezen a ponton már a színészek kezében van a labda. Nekem nincs más dolgom, mint bátorítani, erősíteni őket. És követelni, hogy azt, amit elértek, nyugodt szívvel képviseljék a színpadon.

- Személyesen milyen viszonyban vagy a saját színpadi múltaddal? Ha múlt egyáltalán. Mindenesetre néhány mondatban lehetetlen átfogni ezt a főszerepekkel kirakott pályát, a bukaresti Állami Balett Intézettől a budapesti Honvéd Táncszínházon át az akkor még Markó Iván vezetésével működő Győri Balettig, aztán a Szegedi Balettig és a Vígszínházig - ahova már kifejezetten koreográfusnak hívott Imre Zoltán.

- Nagy mázlim volt, hogy táncosként ezeknek a csapatoknak a tagja lehettem - és ha már ott voltam, azt is tudtam, hogy meg kell érdemelnem ezt a szerencsét. Természetesen nem csak főszerepeket táncoltam: sokáig tánckari tag voltam, majd szólista karkötelezettséggel - és csak aztán magántáncos (szólista). Ezeken a fokozatokon végigmentem én is, de táncosként ugyanúgy csapatjátékos voltam; azt is szerettem. Munkával érvényesülni - számomra ez a legfontosabb szempont. Ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki a saját helyén próbáljon meg minél többet kihozni magából. Én most már soha nem mondom magamról, hogy táncos vagyok: nem engedhetem meg magamnak.

- Korán megváltál a színpadtól. Miért?

- Onnan kezdem, hogy férjhez mentem...

- ...akkor mondjuk meg azt is, hogy a férjed Mertz Tibor, a szombathelyi Tragédia-előadás Luciferje...

- ...megszültem az ikreimet, Hanna-Mírát és Dániel Mátét. Akkor - 27 évesen - döntöttem úgy, hogy nem akarok többet színpadra lépni táncosként. Ennyi kihagyás után úgy éreztem, nem tudnék újra arra szintre emelkedni, amit elvárnék magamtól ahhoz, hogy érdemes legyen művelni ezt a hivatást. Szakmai pályafutásom alatt ez lett volna a harmadik alkalom, amikor nulláról kellett volna visszaépítenem magamat technikailag: 13 évesen májgyulladás miatt nem táncolhattam egy évig, majd 18 és 20 éves korom között csak 7 hónapot tölthettem színpadon. Ez utóbbi kihagyásnak politikai okai voltak: Romániában addig dolgozhattam, míg nem derült ki, hogy kivándorló vagyok... Próbáltam én szinten tartani magam, futottam, tornáztam - de az nem volt ugyanaz. Ilyen előzmények után döntöttem úgy, amikor megszülettek a gyerekek, hogy befejezem.

- És magától értetődő módon átléptél a másik oldalra . Magától értetődő volt?

- A mesterem és mentorom, Imre Zoltán határozta el, hogy koreográfust farag belőlem. Tulajdonképpen ő vezetett be a színházi világba, ő terelt be abba az őrületbe, amit azóta is művelek: ő hitt benne, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Az életemnek ő volt az egyik szobrásza. Nagyon hiányzik nekem...

- És nyilván az sem mindegy, hogy honnan jöttél. Ugye, elmondhatjuk, hogy édesapád az a Bodor Pál, aki a 80-as évek közepétől - miután a család Kolozsvárról áttelepült Budapestre - a magyarországi újságírás meghatározó, műfajteremtő személyiségé vált. Naponta vártuk Diurnus írásait.

- Régebben szerénykedve elfordítottam a fejemet, és azt mondtam, hogy jaj, ne már, hagyjuk ezt; de mára leszoktam arról, hogy fölösleges szerénységgel elhárítsam ezeket a mondatokat. Emlékszem, abban az időszakban Győri balettes voltam, és ha fölszálltam a vonatra, azt tapasztaltam, hogy többnyire minden kupéban Magyar Nemzetet olvastak az utasok és azt is láttam, hogy rögtön a Diurnus-oldalhoz lapoznak. Élveztem a helyzetet: szinte sportot űztem abból, hogy megfigyeltem, ki hol nyitja ki az újságot. Büszke voltam az apámra!

- Meg lehet fogalmazni, hogy mit hoztál otthonról?

- Nagyon megtanítottak dolgozni és koncentrálni - és szeretni. Azt láttam, hogy a szüleim valószínűtlenül sokat dolgoznak. Édesanyám történész volt és könyvtáros - de leginkább édesapám és a családi élet hátterét biztosította, mint egy igazi ősanya. Azt szoktam anyuról mondani, hogy miközben kívülről kemény, mint a vídia, hihetlenül érzékeny legbelül. Intenzív szellemi életet éltünk. Rendszeresen megfordult nálunk Harag Györgytől és Taub Jánostól Szilágyi Domokoson és Hervay Gizellán át Sütő Andrásig a nagy erdélyi egyéniségek többsége. És most sokakat óhatatlanul kihagyok, szégyenszemre. Ilyen emberek között nőttem fel.

- Kislányként mit fogtál föl ennek a fantasztikus szellemi színtérnek a jelentőségéből?

- Érzékeltem a hangulatot, a pezsgést. Hallgattam a beszélgetéseket. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy búsongva ültek az asztal körül. Mindenki azon gondolkodott, hogy miképpen lehet a diktatúra keretei között túlélni, segíteni egymásnak; és miképpen lehetne enyhíteni a bajokon. Közben sokat cigarettáztak, ettek (többnyire zsíros kenyeret), és alkohol is fogyott. Apuék mesteri módon segítettek értelmezni azt a világot, megértetni a viszonyokat, a helyükön kezelni a dolgokat. Arra is odafigyeltek, hogy soha ne legyek gőgös attól, hogy ilyen emberek között élhettem; hogy tudjam tartani a számat és törekedjek arra, hogy feddhetetlen legyek. A bátyám és én tömény nevelést kaptunk, és noha sokan irigyeltek minket (néha mi is magunkat), egyáltalán nem volt könnyű dolgunk.

- Tényleg: ennyi író között hogyan lettél táncos?

- Egyszer feljött hozzánk vendégségbe az akkori magyar kultúrattasé, Karikás Péter - ő sajnos már nincs közöttünk - a feleségével, Handel Edittel, aki annak idején a Pécsi Balett szólistája volt, még az Eck Imre-korszakban. A megismerkedésük körülményeiről meséltek: nagyon sokat nevettünk. Egyszer csak Edit azt mondta, hogy Péter tud egy emelést, amit ő tanított be neki. Abban a pillanatban Handel Edit ott a nappalinkban, nekifutásból, sugárzóan és kecsesen fölugrott a Karikás Péter ölébe, egy bizonyos pozitúrába. Tizenegy évesen ez akkora csoda volt számomra, hogy másnap arra ébredtem: táncosnő akarok lenni. Sőt, Handel Edit szeretnék lenni! A szüleim szerintem más jövőt gondoltak nekem, de annyira liberális gondolkodásúak voltak, hogy nemcsak tiszteletben tartották váratlan döntésemet - bár vélhetően sokáig azt remélték, meggondolom magam -, hanem kezdettől mindent megtettek azért, hogy örömöt leljek ebben a szakmában.

 

- A Kabaréban ebben a pillanatban talán azt látom a legszebbnek, hogy a tánckarban is mindenkinek saját arca van.

- Fontos tudni, hogy a Kabaréban táncoló művészek közül összesen ketten képzett táncosok. A társulat befogadta őket, jó az összhang közöttük. A szakmai sorrend ilyenkor az, hogy megcsináljuk a kockásított formáját a koreográfiának; aztán ezt a formát lepucoljuk, hogy lehetőség szerint minél kevesebb hibával működjön. A következő lépésben ezt az alapot, ezt a rendszert megtöltjük élettel, karakterrel. Nagyon szeretem, ha minden előadásban másfajta eszközökkel dolgozom. Ebben az előadásban az kell, hogy bizonyos pillanatokban a színészek elhiggyék magukról - és a nézők is elhiggyék róluk -, hogy táncosok. Kell a pontosság, kell a precizitás, kell a dinamika a mozgásban. Amikor ez megvan, akkor elkezdem követelni rajtuk, hogy gondoljanak bele egyenként, mi a sorsuk ebben a darabban. A színész ezen a ponton elkezdi árnyalni az előzetesen kialakított mozgásrendszert - és ebből csodák születhetnek. Koreográfusként nem kell mindent kitalálnom, úgyse tudok olyan sokszínű lenni, ahány szereplő van. Az én dolgom az, hogy irányítsam őket, hogy javaslatokat tegyek, hogy segítsek nekik. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy ha a hibáitokkal foglalkoztok, és nem próbáltok meg inkább értéket konvertálni belőlük, akkor csak a frusztráltságotok növekszik. Vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet és ki kell javítani. És vannak hibának, akadálynak vélt adottságok, amelyeket művészi értékké tudunk építeni. Ez a legizgalmasabb része a munkámnak, többek között ezért nem tudom megunni a szakmámat.

- Közben együtt kell működni a rendezővel - jelen esetben Béres Attilával.

- Az első lépés mindig az, hogy a rendező beavat: elmondja, hogy milyen világot szeretne megteremteni a színpadon. Ezután megpróbálom ezt a logikai rendszert és ízlésvilágot kitalálni mozgásban, lefordítani a tánc, a mozgás nyelvére. Ha ez a két koncepció tényleg találkozik, akkor szoktak jó előadások születni. Akkor vagyok biztonságban, ha megérzem, hogy mindenki egy irányba és ugyanakkora erővel evez. Most már azt is szeretem, ha a munkafolyamat végéhez közeledve fölöslegesnek kezdem érezni magam. Ebben mindig van egy pici, bujkáló fájdalom - de tudom, hogy ezen a ponton már a színészek kezében van a labda. Nekem nincs más dolgom, mint bátorítani, erősíteni őket. És követelni, hogy azt, amit elértek, nyugodt szívvel képviseljék a színpadon.

- Személyesen milyen viszonyban vagy a saját színpadi múltaddal? Ha múlt egyáltalán. Mindenesetre néhány mondatban lehetetlen átfogni ezt a főszerepekkel kirakott pályát, a bukaresti Állami Balett Intézettől a budapesti Honvéd Táncszínházon át az akkor még Markó Iván vezetésével működő Győri Balettig, aztán a Szegedi Balettig és a Vígszínházig - ahova már kifejezetten koreográfusnak hívott Imre Zoltán.

- Nagy mázlim volt, hogy táncosként ezeknek a csapatoknak a tagja lehettem - és ha már ott voltam, azt is tudtam, hogy meg kell érdemelnem ezt a szerencsét. Természetesen nem csak főszerepeket táncoltam: sokáig tánckari tag voltam, majd szólista karkötelezettséggel - és csak aztán magántáncos (szólista). Ezeken a fokozatokon végigmentem én is, de táncosként ugyanúgy csapatjátékos voltam; azt is szerettem. Munkával érvényesülni - számomra ez a legfontosabb szempont. Ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki a saját helyén próbáljon meg minél többet kihozni magából. Én most már soha nem mondom magamról, hogy táncos vagyok: nem engedhetem meg magamnak.

- Korán megváltál a színpadtól. Miért?

- Onnan kezdem, hogy férjhez mentem...

- ...akkor mondjuk meg azt is, hogy a férjed Mertz Tibor, a szombathelyi Tragédia-előadás Luciferje...

- ...megszültem az ikreimet, Hanna-Mírát és Dániel Mátét. Akkor - 27 évesen - döntöttem úgy, hogy nem akarok többet színpadra lépni táncosként. Ennyi kihagyás után úgy éreztem, nem tudnék újra arra szintre emelkedni, amit elvárnék magamtól ahhoz, hogy érdemes legyen művelni ezt a hivatást. Szakmai pályafutásom alatt ez lett volna a harmadik alkalom, amikor nulláról kellett volna visszaépítenem magamat technikailag: 13 évesen májgyulladás miatt nem táncolhattam egy évig, majd 18 és 20 éves korom között csak 7 hónapot tölthettem színpadon. Ez utóbbi kihagyásnak politikai okai voltak: Romániában addig dolgozhattam, míg nem derült ki, hogy kivándorló vagyok... Próbáltam én szinten tartani magam, futottam, tornáztam - de az nem volt ugyanaz. Ilyen előzmények után döntöttem úgy, amikor megszülettek a gyerekek, hogy befejezem.

- És magától értetődő módon átléptél a másik oldalra . Magától értetődő volt?

- A mesterem és mentorom, Imre Zoltán határozta el, hogy koreográfust farag belőlem. Tulajdonképpen ő vezetett be a színházi világba, ő terelt be abba az őrületbe, amit azóta is művelek: ő hitt benne, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Az életemnek ő volt az egyik szobrásza. Nagyon hiányzik nekem...

- És nyilván az sem mindegy, hogy honnan jöttél. Ugye, elmondhatjuk, hogy édesapád az a Bodor Pál, aki a 80-as évek közepétől - miután a család Kolozsvárról áttelepült Budapestre - a magyarországi újságírás meghatározó, műfajteremtő személyiségé vált. Naponta vártuk Diurnus írásait.

- Régebben szerénykedve elfordítottam a fejemet, és azt mondtam, hogy jaj, ne már, hagyjuk ezt; de mára leszoktam arról, hogy fölösleges szerénységgel elhárítsam ezeket a mondatokat. Emlékszem, abban az időszakban Győri balettes voltam, és ha fölszálltam a vonatra, azt tapasztaltam, hogy többnyire minden kupéban Magyar Nemzetet olvastak az utasok és azt is láttam, hogy rögtön a Diurnus-oldalhoz lapoznak. Élveztem a helyzetet: szinte sportot űztem abból, hogy megfigyeltem, ki hol nyitja ki az újságot. Büszke voltam az apámra!

- Meg lehet fogalmazni, hogy mit hoztál otthonról?

- Nagyon megtanítottak dolgozni és koncentrálni - és szeretni. Azt láttam, hogy a szüleim valószínűtlenül sokat dolgoznak. Édesanyám történész volt és könyvtáros - de leginkább édesapám és a családi élet hátterét biztosította, mint egy igazi ősanya. Azt szoktam anyuról mondani, hogy miközben kívülről kemény, mint a vídia, hihetlenül érzékeny legbelül. Intenzív szellemi életet éltünk. Rendszeresen megfordult nálunk Harag Györgytől és Taub Jánostól Szilágyi Domokoson és Hervay Gizellán át Sütő Andrásig a nagy erdélyi egyéniségek többsége. És most sokakat óhatatlanul kihagyok, szégyenszemre. Ilyen emberek között nőttem fel.

- Kislányként mit fogtál föl ennek a fantasztikus szellemi színtérnek a jelentőségéből?

- Érzékeltem a hangulatot, a pezsgést. Hallgattam a beszélgetéseket. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy búsongva ültek az asztal körül. Mindenki azon gondolkodott, hogy miképpen lehet a diktatúra keretei között túlélni, segíteni egymásnak; és miképpen lehetne enyhíteni a bajokon. Közben sokat cigarettáztak, ettek (többnyire zsíros kenyeret), és alkohol is fogyott. Apuék mesteri módon segítettek értelmezni azt a világot, megértetni a viszonyokat, a helyükön kezelni a dolgokat. Arra is odafigyeltek, hogy soha ne legyek gőgös attól, hogy ilyen emberek között élhettem; hogy tudjam tartani a számat és törekedjek arra, hogy feddhetetlen legyek. A bátyám és én tömény nevelést kaptunk, és noha sokan irigyeltek minket (néha mi is magunkat), egyáltalán nem volt könnyű dolgunk.

- Tényleg: ennyi író között hogyan lettél táncos?

- Egyszer feljött hozzánk vendégségbe az akkori magyar kultúrattasé, Karikás Péter - ő sajnos már nincs közöttünk - a feleségével, Handel Edittel, aki annak idején a Pécsi Balett szólistája volt, még az Eck Imre-korszakban. A megismerkedésük körülményeiről meséltek: nagyon sokat nevettünk. Egyszer csak Edit azt mondta, hogy Péter tud egy emelést, amit ő tanított be neki. Abban a pillanatban Handel Edit ott a nappalinkban, nekifutásból, sugárzóan és kecsesen fölugrott a Karikás Péter ölébe, egy bizonyos pozitúrába. Tizenegy évesen ez akkora csoda volt számomra, hogy másnap arra ébredtem: táncosnő akarok lenni. Sőt, Handel Edit szeretnék lenni! A szüleim szerintem más jövőt gondoltak nekem, de annyira liberális gondolkodásúak voltak, hogy nemcsak tiszteletben tartották váratlan döntésemet - bár vélhetően sokáig azt remélték, meggondolom magam -, hanem kezdettől mindent megtettek azért, hogy örömöt leljek ebben a szakmában.

 

- A Kabaréban ebben a pillanatban talán azt látom a legszebbnek, hogy a tánckarban is mindenkinek saját arca van.

- Fontos tudni, hogy a Kabaréban táncoló művészek közül összesen ketten képzett táncosok. A társulat befogadta őket, jó az összhang közöttük. A szakmai sorrend ilyenkor az, hogy megcsináljuk a kockásított formáját a koreográfiának; aztán ezt a formát lepucoljuk, hogy lehetőség szerint minél kevesebb hibával működjön. A következő lépésben ezt az alapot, ezt a rendszert megtöltjük élettel, karakterrel. Nagyon szeretem, ha minden előadásban másfajta eszközökkel dolgozom. Ebben az előadásban az kell, hogy bizonyos pillanatokban a színészek elhiggyék magukról - és a nézők is elhiggyék róluk -, hogy táncosok. Kell a pontosság, kell a precizitás, kell a dinamika a mozgásban. Amikor ez megvan, akkor elkezdem követelni rajtuk, hogy gondoljanak bele egyenként, mi a sorsuk ebben a darabban. A színész ezen a ponton elkezdi árnyalni az előzetesen kialakított mozgásrendszert - és ebből csodák születhetnek. Koreográfusként nem kell mindent kitalálnom, úgyse tudok olyan sokszínű lenni, ahány szereplő van. Az én dolgom az, hogy irányítsam őket, hogy javaslatokat tegyek, hogy segítsek nekik. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy ha a hibáitokkal foglalkoztok, és nem próbáltok meg inkább értéket konvertálni belőlük, akkor csak a frusztráltságotok növekszik. Vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet és ki kell javítani. És vannak hibának, akadálynak vélt adottságok, amelyeket művészi értékké tudunk építeni. Ez a legizgalmasabb része a munkámnak, többek között ezért nem tudom megunni a szakmámat.

- Közben együtt kell működni a rendezővel - jelen esetben Béres Attilával.

- Az első lépés mindig az, hogy a rendező beavat: elmondja, hogy milyen világot szeretne megteremteni a színpadon. Ezután megpróbálom ezt a logikai rendszert és ízlésvilágot kitalálni mozgásban, lefordítani a tánc, a mozgás nyelvére. Ha ez a két koncepció tényleg találkozik, akkor szoktak jó előadások születni. Akkor vagyok biztonságban, ha megérzem, hogy mindenki egy irányba és ugyanakkora erővel evez. Most már azt is szeretem, ha a munkafolyamat végéhez közeledve fölöslegesnek kezdem érezni magam. Ebben mindig van egy pici, bujkáló fájdalom - de tudom, hogy ezen a ponton már a színészek kezében van a labda. Nekem nincs más dolgom, mint bátorítani, erősíteni őket. És követelni, hogy azt, amit elértek, nyugodt szívvel képviseljék a színpadon.

- Személyesen milyen viszonyban vagy a saját színpadi múltaddal? Ha múlt egyáltalán. Mindenesetre néhány mondatban lehetetlen átfogni ezt a főszerepekkel kirakott pályát, a bukaresti Állami Balett Intézettől a budapesti Honvéd Táncszínházon át az akkor még Markó Iván vezetésével működő Győri Balettig, aztán a Szegedi Balettig és a Vígszínházig - ahova már kifejezetten koreográfusnak hívott Imre Zoltán.

- Nagy mázlim volt, hogy táncosként ezeknek a csapatoknak a tagja lehettem - és ha már ott voltam, azt is tudtam, hogy meg kell érdemelnem ezt a szerencsét. Természetesen nem csak főszerepeket táncoltam: sokáig tánckari tag voltam, majd szólista karkötelezettséggel - és csak aztán magántáncos (szólista). Ezeken a fokozatokon végigmentem én is, de táncosként ugyanúgy csapatjátékos voltam; azt is szerettem. Munkával érvényesülni - számomra ez a legfontosabb szempont. Ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki a saját helyén próbáljon meg minél többet kihozni magából. Én most már soha nem mondom magamról, hogy táncos vagyok: nem engedhetem meg magamnak.

- Korán megváltál a színpadtól. Miért?

- Onnan kezdem, hogy férjhez mentem...

- ...akkor mondjuk meg azt is, hogy a férjed Mertz Tibor, a szombathelyi Tragédia-előadás Luciferje...

- ...megszültem az ikreimet, Hanna-Mírát és Dániel Mátét. Akkor - 27 évesen - döntöttem úgy, hogy nem akarok többet színpadra lépni táncosként. Ennyi kihagyás után úgy éreztem, nem tudnék újra arra szintre emelkedni, amit elvárnék magamtól ahhoz, hogy érdemes legyen művelni ezt a hivatást. Szakmai pályafutásom alatt ez lett volna a harmadik alkalom, amikor nulláról kellett volna visszaépítenem magamat technikailag: 13 évesen májgyulladás miatt nem táncolhattam egy évig, majd 18 és 20 éves korom között csak 7 hónapot tölthettem színpadon. Ez utóbbi kihagyásnak politikai okai voltak: Romániában addig dolgozhattam, míg nem derült ki, hogy kivándorló vagyok... Próbáltam én szinten tartani magam, futottam, tornáztam - de az nem volt ugyanaz. Ilyen előzmények után döntöttem úgy, amikor megszülettek a gyerekek, hogy befejezem.

- És magától értetődő módon átléptél a másik oldalra . Magától értetődő volt?

- A mesterem és mentorom, Imre Zoltán határozta el, hogy koreográfust farag belőlem. Tulajdonképpen ő vezetett be a színházi világba, ő terelt be abba az őrületbe, amit azóta is

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!