Bozzay Zoltán szombathelyi történelem tanár a népirtásokról írt összefoglalót

A szombathelyi fiatalember először a Berzsenyi Dániel Főiskolán, majd a Nyugat-Magyarországi Egyetemen szerzett diplomát. A múlt század egyetemes történelmét olvassa minden szabadidejében, nemcsak a szakmája, de a hobbija is ez. Szűkebb kutatási területként választotta a népirtást.

– Mindössze egyetlen összefoglaló mű volt a témáról, azt is kevésnek találtam, mert csak felhalmozta az adatokat. Úgy gondoltam, fontos lenne az ok-okozati összefüggéseket is láttatni, ezért vágtam bele a könyv megírásába – tudjuk meg a szerzőtől. – Szerettem volna egymás mellé állítani a ruandai (1994), az örmény (1915–16) népirtást és a zsidó holokausztot (1944–45), és adni egy pszichológiai hátteret. Sok angol nyelvű szakirodalmat olvastam, főleg Amerikában adtak ki ilyen könyveket a kétezres évek elején. A téma egyik szakértője Timothy Snyder. De sok online tanulmányt és cikket is találtam, az egyik neves szerző Ed Vulliamy, aki a Guardian című lapnak dolgozik, komoly vitát kavart azzal, hogy bemutatta, az ENSZ hogyan kezelte a népirtást.

A szombathelyi fiatalember Népirtások a XX. században kötetét a Scolar Kiadó gondozta. Arról szól, hogyan dolgozták fel a gyilkosságokat azok a népek, akik elszenvedték, és a tettesek, akik elkövették. A német múlt feldolgozása olyan értelemben sikeres volt, hogy a 70-es, 80-as években sok könyv jelent meg az általuk elkövetett bűntényekről. Az örmények esetében azonban a törökök ma is azt állítják, hogy a népirtás „polgárháborús esemény” volt az első világháború alatt. A szerző elmondja azt is, hogy az afrikai Ruandában a hutuk ölték a tuszikat. Most tuszi kormány van, a népirtás ténye elfogadott. A németek kétszer szerepelnek a könyvben, a holokauszton kívül a hererók legyilkolása is őket terheli: az 1900-as években Dél-Nyugat Afrikában (a mai Namíbia területén) körülbelül 150 ezer embert öltek meg.

Az 1933–34-es ukrán holodomort (éhínséget) Sztálin eszközölte ki, és még a mai Oroszország is tagadja. Úgy állítják be, hogy rossz volt a termés akkor, vagyis külső tényezőkre terelik a figyelmet és a felelősséget, miközben az volt a cél, hogy minél több ember meghaljon. Milliós nagyságrendű volt a halottak száma. Bozzay Zoltán azt is bevette a kötetébe, hogy a japánok sem ismerték el soha, hogy Kínával szemben milyen borzalmakat követtek el. 1937-ben Nankingban a katonák ezerszámra erőszakolták meg a nőket, és versengtek abban, hogy a legváltozatosabb módszerekkel öljék meg a civileket, például fejjel lefelé lógatva addig kaszabolták az áldozatukat bajonettel, amíg kiszenvedett.

Az ifjú történelemtanár könyvének jellegzetessége, hogy minden fejezetben vizsgálja az ENSZ és a nagyhatalmak szerepét is. Tizenkét népirtás van a könyvben, amelyek kétharmadánál elszalasztották a beavatkozást, magukra hagyták a történéseket. A fejezetekben személyes történetek is vannak, a szerző ezeken keresztül láttat és teszi átélhetővé az eseményeket, illetve megmutatja, hogyan lehetett túlélni, és ezekből erőt lehet meríteni. Aki Ra például egy gyerekkatona volt 1975-ben Kambodzsában, aki ötévesen kezdte a háborút. Még nem tudott sem írni, sem olvasni, de megtanították lőni és bombát telepíteni. Volt olyan nap, amikor minimum százat földbe tett. Sok barátja felrobbant, mikor még csak tanulták a telepítést. Tinédzserként kapta vissza az életét, amikor pedig felnőtt, az ENSZ felkérte, hogy segítsen hatástalanítani ugyanazokat. A sors iróniája, hogy bottal telepített, és később komoly védőfelszerelésben hatástalanított több ezer robbanószerkezetet. Most „rendes” civil életet él.

Bozzay Zoltán dolgozik egy másik köteten is, amely olyan újságírókat állít fókuszba, akik történelmet írtak az oknyomozó cikkeikkel. Az ötletet épp a népirtások témája adta, mert ennek kutatása közben talált olyanokat, akik az életüket tették kockára, hogy le tudják leplezni a borzalmakat. Érdekesség, hogy a felsorakoztatott 13-14 újságíró fele nő.

Ida Talbert például az 1900-as évek elején John Rockefellert leplezte le. Érintett volt annyiban, hogy az édesapja egy szép napon azzal jött haza, hogy mindenüket elvesztették, mert Rockefeller felvásárolta az olajtársaságokat, és csinált egy trösztöt. Ida sorozata hatalmas siker volt az USA-ban, az amerikai kormány ekkor kezdett komolyabban foglalkozni a trösztökkel. A Rockefeller-társaságot végül feloszlatták. Albert Londres az 1920–30-as években a francia büntetőtelepekről írt, így a Dél-Amerika északi részén található Ördög-szigetről is – amit a Pillangó című könyvből és filmből is ismerhetünk. Albertnek megengedték, hogy odalátogasson, mindent megírt, amit látott, a cikkén sokan felháborodtak. Ennek nyomán indult el az a folyamat, hogy végül is a büntetőtelepet bezárták. Igaz, hogy csak húsz év múlva, amit ő már nem érhetett meg, mert egy rejtélyes balesetben elhunyt a 30-as évek végén.

Martha Gellhorn női haditudósító volt, Ernest Hemingway felesége. 1936-tól az 1980-as évek végéig, fél évszázadon át tudósított harci helyzetekről, a frontokról. A második világháborúban ott volt a téli háborúnál, amikor a finneket támadták a szovjetek. Ott volt Angliában, amikor a németek bombázták.Hemingway szakmai féltékenység miatt keresztülhúzta az asszony számításait, amikor Mar­tha Normandiába akart menni, ő is bejelentkezett tudósítónak a neves lapnál, ahol dolgoztak, és ő kapta a megbízást, mert a könyvei nyomán híresebb volt, mint a felesége. De Marthát ez sem tántorította el, fellopózott egy orvosi hajóra, amelyik Normandiába tartott, és az ápoló­nők között elvegyülve partra szállt. Az első tudósítóként és egyetlen nőként volt jelen az eseményeknél, eközben a férje, Hemingway a többi haditudósítóval a tengeren ringatózott, távol a történésektől.