Czapkó Antal az oroszlánkirály

A tapasztalatok szerint minden alkalommal ő győz a nyitóelőadás, a 9700 látványos-boldog ókori római fináléjának marcona gladiátor-jelenetében. (Áprilisban még lesz módunk ellenőrizni.)

A Szerelmes Balázs című élőfilmben mindössze két-három mondata (egyetlen képernyős bejelentkezése) van, de tulajdonképpen ő engedi útnak a nyolc éve bezártságban élő címszereplőt: nyugodalmas hang, cinkos alig-mosoly - ha magadba nézel, úgyis tudod, hogy mit kell csinálnod. Hát nem? Akkor rajta.

Itt néhány fontos szó - azt mondja, rendkívüli módon érdekelte Dömötör Tamás legújabb, ezúttal élőfilmes kísérlete, örül, hogy benne lehet -; ott igazi, nagy, klasszikus szerep: Czapkó Antal Lopahint játssza Anton Csehov Cseresznyéskertjében, Jordán Tamás rendezésében. Közeleg a bemutató.

- Muszáj bevallanom, hogy sokszor nagyra nőtt, csillogó szemű gyereknek látlak. Na jó, robbanékony kamasznak. Közben meg egy ifjú apa ül velem szemben.

- Bordogi Gyulával tudok példálózni, aki máig gyereknek tartja magát, és azt mondja, nem is akar felnőni. Persze, mégis muszáj felnőni - a feladatokhoz, a felelősséghez... -, de a játékkedvét meg kell őriznie az embernek. Nem csak a színésznek. Elsősorban emberek vagyunk, aztán apák, aztán férfiak, aztán színészek. Ez a sorrend.

- A férfiak szinte egybehangzóan állítják, hogy az első gyermekük megszületése mindent megváltoztatott az életükben. Hogy az semmi máshoz nem fogható, elementáris élmény.

- Kataklizma. De egy férfinél sokkal inkább zajlik szellemi és érzelmi síkon ez a folyamat: itt fejben, meg a szívben. A nőknél sok mindent elintéz a természet, nálunk viszont nincs hormonváltozás, nincs meg az a szoros fizikai kontaktus. Furcsa érzés: az enyém - de még nem tudom felvenni vele igazán a kapcsolatot. Most írtam meg egy barátomnak, Kiss Gergő olimpiai bajnok vízilabdázónak - aki éppen Montenegróban játszik -, hogy apa lettem. Azt válaszolta, hogy óriási élmények várnak rám, csak legyek résen, és használjam ki jól az időt, amíg Lotti fel nem nő. Neki három gyereke van - tudja, miről beszél.

- Lotti igazi szombathelyi kislány: itt született.

- Igen, szerencsére itt született a Markusovszky kórházban. Nagyon sokat segítettek nekünk: nem tudom eléggé megköszönni azt a kedvességet, figyelmességet, amivel körülvettek bennünket, és minden tekintetben igyekeztek levenni a vállunkról a terheket. Dr. Molnár László és Dr. Sütő Krisztián olyan szakmaiságról és emberségről tettek tanúbizonyságot, hogy egy életre leköteleztek. Nagyon jól érezzük mi magunkat Szombathelyen. Akármi is lesz a színház vége, én most már csak jó hírét fogom vinni ennek a városnak. A legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen szeretet, és odafigyelés vesz majd itt körül. A szüleink nagyon messze laknak innen - igen, az enyémek Szolnokon, a párom édesanyja Sóskúton -, nem nagyon tudnak nekünk közvetlenül segíteni. Itt olyan emberekkel ismerkedtünk meg, akik valamennyire a családot is képesek pótolni. És el nem tudom mondani, mennyire megnyugtató érzés ebben a zűrzavaros világban értelmes szavakat hallani, mondjuk a Pruhberger Józsitól, vagy amikor csak úgy felhív a Gerencsér Józsi, és megkérdezi: Hogy vagytok? Ilyenkor megbizonyosodom arról, hogy létezik kölcsönös tisztelet, megbecsülés. Fiatalabb koromban sokszor gondoltam arra, hogy de jó lett volna a múlt századfordulón élni. Most azt érzem, hogy ebből a szellemiségből itt, Szombathelyen megmaradt valami. És ez annyira jólesik nekem.

- Ha már kimondtad Bodrogi Gyula nevét, említsük meg azt is, hogy a Thália Színház 2005-ös, emlékezetes Az ügynök halála-előadásában - Alföldi-rendezésben - az egyik fiát játszottad. Ezek szerint számodra is emlékezetes az a találkozás.

- Gyula bácsi egy élő ikon, nekem régóta Süsü, a sárkányt jelenti elsősorban - és szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Persze az idő múlásával színészként kezdtem figyelni, aztán amikor sikerült együtt dolgoznom vele, igyekeztem felkészülni belőle. Kíváncsi voltam, mit csinált akkor, amikor körülbelül annyi idős volt, mint én. Megnéztem a Patyolat-akciót, a Linda-filmeket. Nagyon jó olyan emberekkel találkozni, akik az életükkel, a pályájukkal mutatják meg, hogy igen, jól is lehet csinálni. Hogy nem kell feltétlenül idő előtt megkeseredni, föladni, meghalni. Azt veszem észre, hogy egyre inkább becsülöm az idősebb társaságát, egyre inkább adok a véleményükre. Ők is voltak fiatalok - nyilván meggondolatlanok, tapasztalatlanok, mint amilyenek most vagyunk mi -, mégis állva maradtak, és nem is akárhogyan. Az alapvető tisztelet, a respekt ma Magyarországon minden szinten, az élet összes területén hiánycikk. Meg hát egyébként is a fülünkön folyik ki, hogy nagy baj van. Olyan jó lenne már arról beszélni, hogy épp nem omlik-romlik, hanem épül, javul, fejlődik valami.

- Akkor beszéljünk a Weöres Sándor Színházról - amelynek létezése tényleg csoda a maga nemében. Korábban évekig Szolnokon játszottál - aztán kis túlzással eljöttél az ország másik végébe.

- Látod, a szolnoki színházban is méltatlanul, a tisztelet leghalványabb jele nélkül intézték a dolgokat: sajnos oda is betette a lábát a politika. Az a benyomásom, hogy itt, Szombathelyen azért többnyire a döntéshozók is tudják: az nem hétköznapi dolog, hogy az ember esténként másnak a feleségét csókolgatja a színpadon, és háromfalú szobákban próbálja megmutatni, hogyan ettek, ittak, éltek az emberek - ez Csehov... Igen, egyenesen csoda, hogy mi most itt vagyunk. Bármennyire is optimista vagyok, látom, hogy ez itt egy tünemény. Törékeny. Óvnivaló. Azt is tudom, hogy színházra szükség van. Semmi nem hat rád olyan zsigerileg, mint a színház.

- Dömötör Tamás hívott?

- Igen, Döme hívott Szombathelyre. Elsős főiskolás korom óta ismerem, akkoriban többször fölmentem hozzájuk - és valahogy rögtön érezni lehetett, hogy egy nyelvet beszélünk. Persze, akkor én még nagyon kicsi voltam, alig húszéves. Aztán tavaly sétálok az utcán és akkor Döme azzal állít le, hogy haver, most alakul a színházunk, benned is gondolkodom... Úgy voltam vele, hogy jól van, persze... A szokásos. Ilyen ígéretekkel tele van a padlás. Aztán Jordán Tamással is beszéltem, de még akkor is azt gondoltam, hogy ebben a pikszisben úgyse leszek benne. És akkor egyszer csak meghívtak a Merlinbe - azt hittem, ott lesz száz ember, aki jelentkezni akar; abban se voltam biztos, hogy elmenjek-e egyáltalán. Elmentem - és hirtelen belecsöppentem egy társulati ülésbe. Ott a Merlinben már egészen konkrét tervekről esett szó: ezek és ezek a darabok, színésztársalgó... Így kezdődött. Gondolj bele az életembe: olyan dolgok történnek velem mostanában, amelyeket - épp mondtam a páromnak - egyenként is sok lenne feldolgozni. Színházalapításban veszek részt, tudom, hogy számítanak rám; megszületik a kislányom... Úgyhogy nem is dolgozom fel - inkább zsebre rakosgatom, folyik ki a zsebemből... Nagyon furcsa állapotban vagyok. Fantasztikus élmény egy ilyen kis csöppséget - aki belőled van -, megfogni, és este megfürdetni. Lefektetni. Mindenkinek ajánlom, aki még nem próbálta.

- A színpadon sok mindent kipróbálhatsz. Miért lettél színész?

- Mindig is érdekelt a színház. Anyukámék nagy színházbajárók voltak - még Pál István idején - Szolnokon, az az időszak mély nyomot hagyott bennük: ott én magzatként már jelen voltam. De vittek méhen kívül is színházba. Mindig hosszú időre feltöltődtem, még akkor is, ha rossz volt az előadás. Kinéztem magamnak egy színészt, egy alakítást - foglalkoztatott a színházi létezés. Élveztem azt is, hogy Koltai Róbert bármikor szembejöhetett velem az utcán - és visszaköszönt, ha ráköszöntem. Nem tudom. A színház az a világ, ahol sosem unatkozom. Ez az a hely, ahol a lelki békémet megtalálom.

- Azt sejtem, rengeteg érzelmi energia kavarog, feszül, készül robbanni benned. Küzdő ember vagy?

- Abszolút. Nagyon. Feszegetem a határokat. Szeretem felrugdosni a szabályokat. A konvenciók ösztönösen nyomasztóan hatnak rám. Nem lehet? Akkor tessék! Ahonnan ellenállást érzek, arra nagyon erősen megszaladok - be is tört már a fejem nemegyszer. Azért most már tapasztaltabb, érettebb vagyok, úgy gondolom. Higgadok.

- Hamarosan Lopahint játszod Csehov Cseresznyéskertjében. Neked kicsoda Lopahin?

- Azt is mondhatnám, hogy korunk hőse. Egy ember: teljes, egész, kerek. Valódi értékekkel, vágyakkal, ambíciókkal.

- Vagyis lehet szeretni; ugye?

- Trofimov szerint ahogy a biológiai egyensúly érdekében szükség van ragadozókra, úgy Lopahinra is szükség van . Az épp megváltozó világban Lopahin egy oroszlán - nem hiéna! -, aki ott van a szavannán, szép gazellák, gyenge antipolok között. Megjelenik, és nem azt mondja, hogy hamm, bekaplak benneteket - hanem segíteni akar megőrizni a gazellaságot. Egy oroszlán, aki túllép önmagán. Szerintem messze Lopahin a legszerethetőbb figura a Cseresznyéskertben. Oroszlánkirály. Van benne emberség, ami a darabban mindenkiből hiányzik. Örülök, hogy találkoztam Lopahinnal. Pontosabban nagyon remélem, hogy találkozunk: mert most még csak kerülgetjük egymást.

Nem lehet? Akkor tessék! Czapkó Antal a szombathelyi Weöres Sándor Színházból