Doró János huszonöt évig volt a megyei önkéntes és hivatásos tűzoltóság parancsnoka

Doró János huszonöt évig volt a megyei önkéntes és hivatásos tűzoltóság parancsnoka. A legidősebb hazai tűzoltók egyike; tudomása szerint két olyan ember volt az országban, akik ilyen hosszú ideig megtartották ezt a beosztást ugyanazon a helyen, de már csak ő él.

János bácsi gyerekkora óta tűzoltó szeretett volna lenni. A házuk udvaráról látni lehetett a templomot, odajárt harangozni és lábbal fújtatni az orgonát. Figyelte mindig a toronyőrt, aki jelezni szokta a tüzet, megfújta a kürtöt, és kitette a piros zászlót, éjjel a lámpát, ha tűz volt, mindig abba az irányba, ahol égett. Ez volt a pályaválasztáshoz a korai motiváció, később pedig egy véletlen találkozás: amikor a gimnáziumból átment a kereskedelmi iskolába, és megismerte egy odajáró barátja nővérét, akinek egy tűzoltó tiszt udvarolt, elegáns egyenruhában.

– Volt egy szakmai könyve, amibe belenézegettem. A régi könyvek annyira érdekeltek, hogy rabjuk lettem. Ez még a háború előtt volt. A háború után pedig, amikor hazajöttem hároméves orosz fogságból, munkahelyet kerestem. Bankba is elmehettem volna dolgozni, háromszoros fizetésért, a szüleim szidtak is, mint a bokrot, de én tűzoltó akartam lenni – meséli.

Makón 1947-ben készenléti tűzoltó lett, majd a tűzoltóságok államosítása után, 1948-ban a budapesti alapfokú tűzoltó iskolába került, majd 1949-től tűzoltó tiszti iskolába vezényelték, 1950-től Nagykanizsán volt szakmai előadó, oktató. Ezután a Martinovics téri tűzoltólaktanyába és az üzemi tűzoltóparancsnok-képző iskolába került, ahol iskolaparancsnok lett. 1953-tól a Tűzoltóság Országos Parancsnokságán dolgozott. Rossz körülmények között éltek.

– A feleségem szülés előtt állt, de Pesten nem adtak lakást, hiába voltam kiemelt kiképzési előadó a főosztályon. Családosoknak sem tudnak adni, mondták. Egy mosókonyhában laktunk, majdnem bedőlt az oldala. Mondtam, jöjjenek ki, nézzék meg, még kályha sincs, csak egy üst van benne… Aztán egyszer csak behívtak, hogy megoldódik a helyzeted, mert Vas megyében most épült egy laktanya, készült egy parancsnoki lakás, külön bejárattal, odahelyeznek, készülj rá. Ne tiltakozz, mert ilyen lakást egyébként nem kaphatsz. Berendeltek a vezetőséghez, hogy 1955. december 1-jével kineveznek századosnak, és Vas megye tűzoltó parancsnokának 1956. január 1-ével – meséli János bácsi a szombathelyi évekről.

– Az első évem úgy ment el, hogy a helyettesemre hagyatkoztam, mert azt mondták, ne foglalkozzak egyelőre semmivel, az 56-os események miatti leszerelésekbe ne folyjak bele. Megvolt, hogy kiket küldenek el, csak formailag kellett hozzájárulnom. Térképeket, statisztikákat, a megyei munkakönyvet tanulmányoztam, újságokat olvastam, felkészültem. Sok gondom volt, mert a tisztek, a járási vezetők mindössze nyolc elemit végeztek, nekik kellett kiadni a határozatokat, hogy mit kell végrehajtani. Olyan helyesírási hibákkal jöttek hozzám a fellebbezések, hogy én szégyelltem. Azt mondtam, hogy aki nem szerzi meg rövid időn belül az érettségit, nem léptetem elő. Haragudtak rám a tisztek, egynek se volt érettségije, de azt mondtam, így nem lehet dolgozni. Az érettségi nem csak papír, ahhoz tanulni is kell. Haragudtak rám azért is, mert fegyelmiket adtam ki, mire rendet tudtam csinálni. Három embert fegyelmivel el is kellett bocsátani…

Doró Jánost a negyed évszázad, amit megyei parancsnokként Szombathelyen dolgozott, kimerítette, két évvel korábban már kérte a nyugdíjazását, mert, amint mondja, őrült fájdalom volt a fejében. Amikor pedig nyugdíjba ment, a fájdalom egy hónap múlva megszűnt. Az egykori megyei parancsnok olyan idős, hogy tűzoltó volt már akkor is, amikor még lófogatos kocsifecskendővel, mozdonyfecskendővel, katonai terepjáróval jártak és háborús vízszállító járművel vonultak. Olyan lassan, hogy a biciklis gyerekek nevetve megelőzték őket. Vászon egyenruhájuk volt, magas szárú bőrcsizmával, mászóövvel, bőrsisakkal, vászon vízálló kabáttal.

A 40-es, 50-es években sok falusi háztűz és lakástűz volt, mivel még álltak a nádtetős és a zsúptetős házak. Az aratás idején traktorok és gőzmozdonyok szikráitól gyulladtak ki a mezők, a tarlók, a kazlak. Az udvari kutakba nemcsak állatok estek, hanem emberek is, sokszor szándékosan. Őket éltükben vagy már halottként kellett kiemelni. Gyakoriak voltak az istállótüzek is. A 60-as években a Trabantok gyulladtak ki, később a televíziókészülékek okoztak lakástüzeket. János bácsi sokszor találkozott a halálfélelemmel. Egy eset után szinte újjászületett.

– Kötéllel a derekamon engedtek le, hogy hozzam fel a holtat. Mentés közben rám omlott a téglával kirakott kút oldala, és a törmelék alatt maradtam a vízben a halottal. A levegőtől elzártan majdnem megfulladtam már, amikor a tűzoltók levertek egy csövet, hogy levegőhöz jussak. Nekem rettenetesen hosszúnak tűnt, mire ki tudtak ásni a törmelékből. Azóta több mint hetven év telt el, de a mai napig sem tudok nehéz takaró alatt aludni, mert úgy érzem, megfulladok!

János bácsi sok gépkocsitűznél is segített. Az egyik legfájdalmasabb emléke az, amikor egy ismerős házaspár bennégett az autóban. Borzalmas volt az is, amikor istállótüzeknél próbálták kimenteni az állatokat, és hallották az iszonyúan fájdalmas hangokat, miközben elpusztultak.

Emlékezetes volt az 1965-ös nagy árvíz, ami Kőszeg és Torony irányából jött, 150-160 tűzoltó dolgozott a vízügyesekkel napokon át. A 70-es években a kilenc- és tízemeletes épületek lakástüzei adtak feladatokat a magasban.

Doró János munkáját mindig megbecsülték, elismerték. Összesen tizenhat kitüntetést kapott, köztük három külföldit, egyet a földművelésügyi minisztertől, kettőt a Köztársasági Elnöki Tanács elnökétől. A 90. születésnapján a katasztrófavédelem akkori első embere tűzoltó díszkardot adományozott részére. Már értesítették, hogy a 95. születésnapja alkalmából (ami május 16-án lesz) miniszteri tárgy­jutalmat kap, de majd akkor tudják átadni, ha megint lehet közösségi ünnepet szervezni.

János bácsi hosszú évek óta egyedül él, a Budapesten élő unokáival, dédunokáival telefonon tartja a kapcsolatot. Manapság főleg rejtvényt fejt, ezeket be is küldi, és nem zavarja, hogy csak ritkán nyer. Rendszeresen tévét néz, rádiót hallgat. Több mint egy hónapja nem volt lakáson kívül a járványügyi helyzet miatt. Egyébként az órásházig szokott sétálni, ott bevásárol, ügyel arra, hogy mindennap mozogjon. Alig várja, hogy megint szabadon kimehessen. Azt mondja, a lába már nem a régi, de az esze még a helyén van.