Édesapa eljött értük

- Tizenöt éve vagyunk házasok - kezdi történetét -, nekem az első házasságomból már volt egy fiam, s született egy közös gyermekünk is. Mivel nekem nem lehetett több gyermekem, ezért úgy döntöttünk, hogy gyermekotthonból veszünk magunkhoz gyereket. Részt vettünk az összes szükséges nevelőszülői tanfolyamon, hogy bekerülhessen a családba az új gyermek.

Ildikó elárulja azt is, hogy az állam havi apanázzsal támogatja a nevelőszülőket, de ők nem emiatt akartak gyermeket. Emellett azt sem titkolta, hogy voltak kikötéseik is az új jövevénnyel kapcsolatban.

- Nem szerettük volna például, ha fogyatékos gyermek kerül a családba, ezt nem tudtuk volna a férjemmel felvállalni - folytatja. - Én dolgozom, ő is elfoglalt, a sérült gyerekeknek viszont sok törődésre van szükségük. A másik kikötésünk az volt, hogy olyan gyermek kerüljön hozzánk, akitől nem kell elszakadnunk a jövőben, velünk élheti meg a nagykorúságát. Ezt garantálta is az illetékes hivatal.

A család hat évet várt arra, hogy megfelelő nevelőintézeti gyermeket találjanak számukra.

- Teltek az évek, és már kezdtük feladni a reményt, lassan belenyugodtunk, hogy nem lehet több gyermekünk - meséli tovább. - Egy nap megcsörrent a telefon. Felhívtak, hogy két gyermekről lenne szó, testvérek, az édesanyjuktól vették el őket, az apjuk pedig már évek óta nem érdeklődött felőlük. Meglátogattuk a nevelőintézetben a gyermekeket, s az első látásra éreztük, hogy a családhoz fognak tartozni.

Nem ment minden zökkenőmentesen. A gyerekek teljesen más környezetből kerültek a családhoz. A kisfiú - bár már három és fél éves volt - még sosem látott fürdőkádat, eleinte sírva fakadt a fürdésnél, s sokáig nem mert aludni, ha sötét volt a szobában. Egy ideig éjszakára pelenkázni is kellett. A nagyfiú sokszor kiabált álmában, kiskorában koldulásra kényszerítették, nem járatták rendesen iskolába, nehezen ment a tanulás.

- Törvény írja elő, hogy kötelező megkeresni a vér szerinti szülőket, először nem is gondoltam semmi rosszra - emlékszik vissza. - Bár a fiúk nem akarták viszontlátni azt, aki az utcára tette őket, mégis minden hónapban elvittem őket láthatásra. Aztán egyszer csak jöttek a hazugságok, hogy jó körülmények között él az apa, s hogy a fiúk testvéreinek - két nagyobb lány - mennyire hiányoznak. Már akkor éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. A gyámügyesek ellátogattak az édesapához, hogy felmérjék a körülményeket, kiderült, nyomorban élnek: két szobában nyolc ember. Egy nap az édesapa mégis bejelentette, hogy szeretné, ha nála élnének a gyermekek. Nevetségesnek találtam, hiszen a napi betevőre sem futja nekik. Élettársa nem dolgozik, mindketten munkanélküliek, s ott lenne még plusz két gyermek, akiket el kell tartaniuk. Sohasem gondoltam volna, hogy alkalmasnak találják a gyereknevelésre. Időközben azonban a segélyekből és kölcsönből felépült az új ház, s a vér szerinti szülő néhány hatósági vizsgálat után visszakapta a gyermekeket.

Ildikó teljesen összetört, amikor megtudta a hírt.

- Itt nálam mindenük megvolt a gyerekeknek - csuklik el a hangja. - Jól élünk, jó iskolába járatjuk a gyerekeket, biztos alapot adhattunk volna nekik. Ők persze ezzel nincsenek tisztában, de ha tudnák is, nincs visszaút.

A törvény nem mérlegel különösebben, ha a minimális feltételek adottak hozzá, azt támogatja, hogy a nevelt gyerek a vér szerinti családba kerüljön. A szegénység önmagában nem ok arra, hogy a gyerekek idegen családban nőjenek fel.

- A törvény két gyermek biztos jövőjét tette tönkre - emeli fel könnyes arcát Ildikó. - Tudom, hogy abban a családban kevesebb figyelem jut nekik. Az édesapjuk az erdőre jár dolgozni, hajnalban elmegy, este ér haza. Élettársa nem igazán szereti a fiúkat, régebben sem törődött velük, még kórházba is kerültek az elhanyagoltság miatt. A nagyobbik gyermek sajátos nevelési igényű, én minden segítséget megadtam neki, de ott nem hiszem, hogy lesz majd valaki, aki napi három órát tanulna vele. Állandóan ők járnak a fejemben, az a kép lebeg a szemem előtt, hogy ülnek az asztalnál, s alig van mit enniük. Hogyan jutna gyümölcs, zöldség, joghurt, édesség, amihez nálam hozzászoktak? A vér szava többet érhet a gyermek biztos jövőjénél?

- A legjobban az fáj, hogy egy ilyen lehetőségre nem készítik fel a nevelőszülőket - mondja Ildikó. - Elmentek egyik napról a másikra, még hírt is alig kaptam róluk. A telefonszám, amit megadtak, már nem él. Alig tudtam kideríteni az újat, amit sosem vesznek fel. Úgy tudom, az ottani családgondozó még nem látogatta meg őket. Annyit azért megérdemelnénk, hogy részt kapjunk egy kicsit az életükből, hiszen három évig ehhez a családhoz tartoztak, most meg örülnék, ha legalább annyit tudnék róluk, hogy egyáltalán élnek.

Azt már a beszélgetés végén mondja csak el Ildikó, hogy a szíve azt súgja, a két fiú visszavágyik hozzájuk. Igaz, nem vér szerinti szülők, de biztos benne, hogy a gyerekek az igazi szüleiknek tekintették őket.

- A legrosszabb az egészben a reménytelenség - mondja szomorúan. - Mivel más megyébe költöztek, így ha ott esetleg nevelőotthonba kerülnének, csak olyan nevelőszülő kaphatná meg őket, akik abban a megyében élnek. Bizonyos szempontból ez nem is baj, mert biztosak vagyunk benne, hogy többször nem bírnánk már elviselni, hogy a sajátnak hitt gyermekünket elvegyék tőlünk. Azt mindenesetre eldöntöttük, hogy többet nem veszünk magunkhoz nevelőotthonból gyermeket.

Egy nevét eltitkoló pszichológus szerint a gyermek családból való ki- és visszahelyezése a hazai gyakorlatban a megszokottnál jóval nagyobb körültekintést igényelne. A visszahelyezést elő kell készíteni a családdal, a gyermekkel, és megtörténte után fokozott segítséget kell nyújtani. Ez ma hazánkban egyáltalán nem gyakorlat. A törvény bár kimondja, hogy pusztán anyagi okok miatt nem lehet elszakítani a gyermeket a vér szerinti szülőktől, sok esetben saját maga felett mond ítéletet, amikor pontosan anyagi okok miatt küldi nevelőotthonba a gyereket. Elszakítja családjától, de nem pótolja az elszenvedett mentális veszteségét, a fejlődéséhez szükséges személyes kapcsolatot. Szakértők szerint ez a rendszer elavult, azért is, mert nincsenek kihasználva azok a lehetőségek, amelyek elérhetővé tennék, hogy a gyerekek normális családokban nőjenek fel.

Magyarországon számos nevelőszülő kapacitása kihasználatlan, de a kihelyezés mégis nehézkes és hosszadalmas. Ha pedig nevelőszülőre talál a gyermek, akkor végig az alatt a nyomás alatt kell az egész családnak élnie, hogy bármikor visszakerülhet a vér szerinti családhoz. Egybehangzó vélemények szerint a gyermekek lelki világának nem tesz jót a bizonytalanság, a megszokásból való kiemelés. Így nem csoda, ha ezekkel a gyerekekkel több gond van az óvodában és az iskolában. Emellett nem működik a személyes felelősség sem: intézményt nem lehet felelősségre vonni, ha a gyermek beteggé vagy deviánssá válik. Áldozatok tehát vannak szép számmal, eredmények ezen a területen viszont alig-alig születnek.