Hétvége

2009.12.12. 03:27

Egy bába csudaszép élete

Diákcsínynek (is) köszönheti, hogy bába lett Szanyi Sándorné, Olga asszony. Egykor a (terestyén)jákfai lány történetesen bagózott a Cellbe tartó vonaton (iskolába járt be). Meglátta ezt néhány jóakarója és beárulta az apácáknak. Útilaput kötöttek a talpára. Máig sem bánja.

Szenkovits Péter

Olga mindig is kitűnő tanuló volt. Igencsak illett rá a mondás: úgy vágott az agya, mint a beretva. Szerettem, tudtam is tanulni. Soha nem féltem az újtól. Szép eredménnyel végezte el a Szombathelyi Magyar Királyi Bábaképző Intézetet. Vérzivataros időkben kezdte a pályát, 1944. január elsején, jóllehet a hivatalos kinevezését bizonyító okirat dátuma (Vasvármegye alispánja magyar tisz- ti főorvosának aláírásával): 1944. augusztus 29.

Az iskola vezetése azt ja-vasolta, hogy a zalaegerszegi szülészetre menjen. A szülei azonban megéreztek valamit. Tudták, hogy az intézmény nagyon is közel van a vasútállomáshoz, s az a háborús időkben - köztudottan - ki-emelt célpont. Lefújták ezt az akciót. Utóbb aztán lebombázták az épületet...

A mi Olgánk húszévesen végül is Ölbőre került, az akkori bába helyetteseként ténykedett. Két egész álló hétig. Elődje - mentora - ugyanis elhunyt. Rögvest következett a mély víz.

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Olga mindig is kitűnő tanuló volt. Igencsak illett rá a mondás: úgy vágott az agya, mint a beretva. Szerettem, tudtam is tanulni. Soha nem féltem az újtól. Szép eredménnyel végezte el a Szombathelyi Magyar Királyi Bábaképző Intézetet. Vérzivataros időkben kezdte a pályát, 1944. január elsején, jóllehet a hivatalos kinevezését bizonyító okirat dátuma (Vasvármegye alispánja magyar tisz- ti főorvosának aláírásával): 1944. augusztus 29.

Az iskola vezetése azt ja-vasolta, hogy a zalaegerszegi szülészetre menjen. A szülei azonban megéreztek valamit. Tudták, hogy az intézmény nagyon is közel van a vasútállomáshoz, s az a háborús időkben - köztudottan - ki-emelt célpont. Lefújták ezt az akciót. Utóbb aztán lebombázták az épületet...

A mi Olgánk húszévesen végül is Ölbőre került, az akkori bába helyetteseként ténykedett. Két egész álló hétig. Elődje - mentora - ugyanis elhunyt. Rögvest következett a mély víz.

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Az iskola vezetése azt ja-vasolta, hogy a zalaegerszegi szülészetre menjen. A szülei azonban megéreztek valamit. Tudták, hogy az intézmény nagyon is közel van a vasútállomáshoz, s az a háborús időkben - köztudottan - ki-emelt célpont. Lefújták ezt az akciót. Utóbb aztán lebombázták az épületet...

A mi Olgánk húszévesen végül is Ölbőre került, az akkori bába helyetteseként ténykedett. Két egész álló hétig. Elődje - mentora - ugyanis elhunyt. Rögvest következett a mély víz.

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Az iskola vezetése azt ja-vasolta, hogy a zalaegerszegi szülészetre menjen. A szülei azonban megéreztek valamit. Tudták, hogy az intézmény nagyon is közel van a vasútállomáshoz, s az a háborús időkben - köztudottan - ki-emelt célpont. Lefújták ezt az akciót. Utóbb aztán lebombázták az épületet...

A mi Olgánk húszévesen végül is Ölbőre került, az akkori bába helyetteseként ténykedett. Két egész álló hétig. Elődje - mentora - ugyanis elhunyt. Rögvest következett a mély víz.

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

A mi Olgánk húszévesen végül is Ölbőre került, az akkori bába helyetteseként ténykedett. Két egész álló hétig. Elődje - mentora - ugyanis elhunyt. Rögvest következett a mély víz.

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

A mi Olgánk húszévesen végül is Ölbőre került, az akkori bába helyetteseként ténykedett. Két egész álló hétig. Elődje - mentora - ugyanis elhunyt. Rögvest következett a mély víz.

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Ez a fiatal leány meg mit keres itt? , kérdezte egy, a hatodik babáját szülni készü- lő, negyvenkét éves asszony, amikor meglátta a húszesztendős bábát. Magára húzta a takarót, mondván, ez a fruska ollan fiatal . Ment a huzavona; takaró föl, takaró le. De a születendő baba életteret kívánt magának; s aztán min-den úgy ment, mint a karikacsapás.

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Elterjedt a híre, hogy remek bábaasszony. (Jóllehet akkor még pártában volt.) Bábinak, Bábikának, Bába Olgának is hívták, no, meg tésasszonynak. De utóbb az a kérése meghallgatásra talált, hogy szólítsák őt egyszerűen csak bábának. Egyébként annak idején bevett szokás volt, hogy csak az űzhetett ilyen foglalkozást, aki már szült gyermeket. Olgánk tehát csak külön engedéllyel végezhette hivatását. Megszerették, becsülték. A legnagyobb tiszteletet kaptam. Itt is öregültem meg. Ennyire persze ne szaladjunk előtre. Szóval rangot vívott ki magának Ölbőn éppúgy, amiként Pósfán, Szelestén (külön kérvényezték a várandós anyukák, hogy ő segítsen babájuk világra hozatalában), Kisölbőn, Cseresmajorban, Tegetmajorban, Gizsírmajorban, Kányásmajorban. Mindenütt a környéken.

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a kabátját. Az anyukánál a víz elfolyt, a gyerek keresztbefordult. Este fél nyolc volt. Telefonon tartottam a kapcsolatot a sárvári kórházzal - mindig is nagyra becsültem idős dr. Horváth Boldizsár szülész főorvost -, görcsoldót adtam, a mentő Sárvár határában elakadt, ugyanígy járt a Hegyfaluból induló is. Az állami gazdaság két pótkocsis Dutra erőgépet küldött, az egyik törte az utat, a másik követte, a kisölbőiek viharlámpával kísértek bennünket a pósfai postaútig. Seregnyi autó befordult az árokba. Aztán csak beértünk a hegyfalui szanatóriumba, dr. Flamis László volt ügyeletben. Ott a kismama megkapta az akkor legerősebb görcsoldót, majd tehervonatra pakoltak föl bennünket, reggel fél hétre értünk a szombathelyi állomásra, ahol mentő várt ránk. Onnan be a bábaképző intézet szülészetére; a műtő elő volt készítve, az anyukát megcsászározták. Megmaradt. Utóbb meg is öregült; két éve halt meg. De a kislány ma is él, férjhez ment.

Egyszer éppen a karácsonyfát öltöztette, amikor kopogtak az ablakon. A szemben lakó Margitnál elindultak a fájások. Szenteste. Olgánknak kilencéves volt a lánya, kétéves a fia. A kislányt bízta meg azzal, hogy folytassa az előkészületeket: Ti már az iskolában úgyis beszéltétek, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Azt persze a lelkére kötötte, hogy az öccse ne tudjon semmiről...

Hívták történetesen kenyérdagasztáskor is. Ha menni kellett, hát menni kellett. Legföljebb nem úgy sikerült a vekni, mint máskor. Olyan is volt, hogy a mentő kiérkezett, s ő kísérte az anyukát. Ám a faluvégen már ki is bújt a csöppség. Irány vissza haza! Anno ezt még szabadott...

Amikor az események után hazaért, nyomban konyhakészre kellett készítenie az eszközöket (a bábatáskában a műszereket: köldökcsipeszt, ollót, textíliákat, miegyebeket). Ki tudja, mikor kopogtatnak megint az ablakon.

Annál gyönyörűbb, csodálatosabb érzés nincs, mint amikor fölsír egy gyermek. Keresztelőkre is meg szoktak hívni, ez vele járt; asszisztálni szoktam a templomban. Előfordult olyan is, hogy házikeresztséget adtam fel a gyermeknek otthon. (Erre a szombathelyi Szent Márton-templomban szolgáló pap oktatott ki bennünket még a bábaképzőben.) Olyankor kerül erre sor, amikor azt látjuk, hogy nagyon nagy bajban van a gyermek... De a csöppség mégis megmaradt; Istenem, mekkora ünnep volt ez!

Olga asszony valójában majd húsz évig nem hagyhatta el a falut. Illetve kizárólag csak akkor, amikor édesanyja vállalta, ha valami történik, beugrik helyette...

Persze azért nagyjából lehetett sejteni - ha egészen pontosan tudni nem is -, hogy mi várható, hiszen a kismamákkal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, felkészítette őket a gyerekvárással járó történésekre. Amúgy lovas szekereken sem töltött el kevés időt. Megesett olyan is, hogy a kocsis a konyhakötényének a kötőjéből vágott le egy darabkát, hogy el lehessen kötni a köldök- zsinórt.

S nemegyszer napokig állt készenlétben egy-egy háznál; előfordult, hogy csak főtt tejeskukoricán élt.

Olga asszonyból - a környezetében mindenki Olgi néninek hívja - sugárzik az intelligencia. Ma is politizál, újságokat böngészik, kedvence a Vas Népe; regényeket is olvas, rejtvényeket fejt. Rendszeresen találkozik a barátnőivel, tévéadók között válogat. Nemegyszer nagyon tud szidni műsorokat. (Nincs egyedül.) Élteti a családja: lánya, fia, négy unokája, négy dédunokája.

1963-ig dolgoz(hat)ott bábaasszonyként, utóbb tizenhét esztendeig - nyugdíjazásáig - körzeti ápoló volt. (Munka és család mellett végezte el az ápolónői tanfolyamot.) Fél-fél napig rendelőben volt, illetve injekciózni, kötözni járt. Megtanult motorozni; három járgányt szaggatott szét. Mind a mai napig szeretettel emlékezik dr. Radnai Endre körzeti orvosra és munkatársaira.

A gyerekágyas anya két hétig nem léphetett ki a házból , emlékezik Olgi néni. Ez volt a szokás. S aztán ment a templomba hálát adni a Jóistennek, hogy szerencsésen túlesett a szülésen. Rendszerint néhai Simon Mári néni szokta megkérdezni tőlük, hogy tudják-e, mit hagytak el? Mári néni felelt is nekik: a Boldogasszony ágyát. S amikor keresztelő után hazaértünk, azt kérdezték: mit hoztatok? Azt feleltük: újszülött keteszténybárányt .

Annál gyönyörűbb érzés nincs a földön, mint amikor fölsír egy újszülött csöppség

Gyalogosan, szekéren, drótszamáron igyekezett éjjel s nappal is. Sokszor, mire már odaértem, úgy elfáradtam, mint a kutya. De mindenért kárpótolt, hogy új életet segíthettem a világra. Mindig nálam volt a rózsafüzér is. S miután megszületett a baba, hálát adtam a Szűzanyának, hogy rendben keresztülsegített a nehézségeken.

Ez utóbbiból persze akadt bőven. Olyan is előfordult, hogy földbe süllyesztett kunyhóban, térdepelve asszisztáltam ikrek születésénél... Négy ikerszülést is levezettem orvos nélkül. Mind a nyolc gyerek lány. Most már azok is nagymamák. A legelső gyerekeim is mind nagyszülők.

Hóviharban sem volt mese. Kisölbőn a nyolcadik babáját várta az édesanya. A férj csapájában mentem, miközben fogtam a

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!