Egy pötty a kockán

Nem volt bejátszva. Fordulatok, amelyek csak itt érvényesek; tárgyak, amelyeket máskor nem lehet megérinteni. Ez meg itt Csonka Szilvi - Mrs. Errol - varródoboza A kis Lordból. Minden benne van, aminek egy varródobozban benne kell lennie. Ezt a szép kisollót tudod, miben használtuk először? A Szerelmes Balázs-előadásban Czukor Balázs ezzel vágta, igazgatta a kis növényeit. Ezt a levelet meg, képzeld, a kisebbik lányom küldte Londonból. Na, itt meg a bab, Szabó Tibke - Hobbs úr - szatócsüzletéből. (Jóízű, nagy nevetés.) Jeles András kifejezetten ezt a lapátot kérte hozzá, mert gyerekkorában nap mint nap ilyet látott a fűszeresboltban. Véletlenül, az utolsó pillanatban találtunk rá, egy kicsi belvárosi üzletben. Rendszeresen járom a vidéki padlásokat is, micsoda kincsek vannak ott! Nekünk alkalomadtán a legapróbb semmiség is fontos lehet. Igen, ez Vlahovics Edit cserepes növénye a 9700-ból, ez a hátizsák meg a Liliomban játszott, benne a nagyapám 1888-as keresztlevelének fénymásolata. Próbálok a magam eszközeivel - a tárgyakkal - hozzájárulni ahhoz, hogy a színészek közelebb jussanak a tökéletességhez. A legnagyobb sikerélmény? A kis Lord, a múlt évadban. Jeles András olyan fantasztikus tárgyi világot teremt, hogy azt elmondani nem lehet: látni kell. A szívünk azonnal összeért. Nagyon boldog voltam, amikor elnyerte a kritikusok díját az előadás. Amelyben a kellékeseknek valóságos zsonglőröknek kellett lenniük, és amelyben Éva ráadásul nem csak láthatatlanul (vagy a változásokban) volt jelen: a filmvásznon ma is ő az utánozhatatlan, fülbebúgó, pletykás kalaposné. ...és ahogy néz alulról fölfelé... Pedig nem: sose akart színész lenni. (Ha egyszer a takarás az élete.)

A kellékes egyrészt számontartja, gondozza - nemegyszer kigondolja és "legyártja" - az előadásokhoz szükséges tárgyakat, másrészt meg mindig készenlétben áll: Minden kelléknek centire ott kell lennie a kellő időben, a megfelelő helyen - a sötétben is. Ki kell szolgálni az előadást. Csak ez számít.

A kézitáskából elővillan (mint valami talizmán) Alberti Zsófi apró premier-ajándéka, amelyen a kedves-hálás felirat Éva hibátlan munkáját, odaadó pontosságát dicséri. Aztán pont egy DühöngŐ-előadáson történt meg, hogy egy váratlanul rossz helyre röpülő ruhadarabot Éva kivitt a színről, amikor nem kellett volna: A következő jelenet azzal indul, hogy Zsófi felhúzza a harisnyát - amit akkor éppen hason csúszva taszigáltam vissza a takarásban, a függöny alatt. Nem, senki nem vett észre semmit, még a rendező, Nagy Cili sem. De nem kívánom senkinek azt a néhány percet.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

Nem volt bejátszva. Fordulatok, amelyek csak itt érvényesek; tárgyak, amelyeket máskor nem lehet megérinteni. Ez meg itt Csonka Szilvi - Mrs. Errol - varródoboza A kis Lordból. Minden benne van, aminek egy varródobozban benne kell lennie. Ezt a szép kisollót tudod, miben használtuk először? A Szerelmes Balázs-előadásban Czukor Balázs ezzel vágta, igazgatta a kis növényeit. Ezt a levelet meg, képzeld, a kisebbik lányom küldte Londonból. Na, itt meg a bab, Szabó Tibke - Hobbs úr - szatócsüzletéből. (Jóízű, nagy nevetés.) Jeles András kifejezetten ezt a lapátot kérte hozzá, mert gyerekkorában nap mint nap ilyet látott a fűszeresboltban. Véletlenül, az utolsó pillanatban találtunk rá, egy kicsi belvárosi üzletben. Rendszeresen járom a vidéki padlásokat is, micsoda kincsek vannak ott! Nekünk alkalomadtán a legapróbb semmiség is fontos lehet. Igen, ez Vlahovics Edit cserepes növénye a 9700-ból, ez a hátizsák meg a Liliomban játszott, benne a nagyapám 1888-as keresztlevelének fénymásolata. Próbálok a magam eszközeivel - a tárgyakkal - hozzájárulni ahhoz, hogy a színészek közelebb jussanak a tökéletességhez. A legnagyobb sikerélmény? A kis Lord, a múlt évadban. Jeles András olyan fantasztikus tárgyi világot teremt, hogy azt elmondani nem lehet: látni kell. A szívünk azonnal összeért. Nagyon boldog voltam, amikor elnyerte a kritikusok díját az előadás. Amelyben a kellékeseknek valóságos zsonglőröknek kellett lenniük, és amelyben Éva ráadásul nem csak láthatatlanul (vagy a változásokban) volt jelen: a filmvásznon ma is ő az utánozhatatlan, fülbebúgó, pletykás kalaposné. ...és ahogy néz alulról fölfelé... Pedig nem: sose akart színész lenni. (Ha egyszer a takarás az élete.)

A kellékes egyrészt számontartja, gondozza - nemegyszer kigondolja és "legyártja" - az előadásokhoz szükséges tárgyakat, másrészt meg mindig készenlétben áll: Minden kelléknek centire ott kell lennie a kellő időben, a megfelelő helyen - a sötétben is. Ki kell szolgálni az előadást. Csak ez számít.

A kézitáskából elővillan (mint valami talizmán) Alberti Zsófi apró premier-ajándéka, amelyen a kedves-hálás felirat Éva hibátlan munkáját, odaadó pontosságát dicséri. Aztán pont egy DühöngŐ-előadáson történt meg, hogy egy váratlanul rossz helyre röpülő ruhadarabot Éva kivitt a színről, amikor nem kellett volna: A következő jelenet azzal indul, hogy Zsófi felhúzza a harisnyát - amit akkor éppen hason csúszva taszigáltam vissza a takarásban, a függöny alatt. Nem, senki nem vett észre semmit, még a rendező, Nagy Cili sem. De nem kívánom senkinek azt a néhány percet.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

A kellékes egyrészt számontartja, gondozza - nemegyszer kigondolja és "legyártja" - az előadásokhoz szükséges tárgyakat, másrészt meg mindig készenlétben áll: Minden kelléknek centire ott kell lennie a kellő időben, a megfelelő helyen - a sötétben is. Ki kell szolgálni az előadást. Csak ez számít.

A kézitáskából elővillan (mint valami talizmán) Alberti Zsófi apró premier-ajándéka, amelyen a kedves-hálás felirat Éva hibátlan munkáját, odaadó pontosságát dicséri. Aztán pont egy DühöngŐ-előadáson történt meg, hogy egy váratlanul rossz helyre röpülő ruhadarabot Éva kivitt a színről, amikor nem kellett volna: A következő jelenet azzal indul, hogy Zsófi felhúzza a harisnyát - amit akkor éppen hason csúszva taszigáltam vissza a takarásban, a függöny alatt. Nem, senki nem vett észre semmit, még a rendező, Nagy Cili sem. De nem kívánom senkinek azt a néhány percet.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

A kellékes egyrészt számontartja, gondozza - nemegyszer kigondolja és "legyártja" - az előadásokhoz szükséges tárgyakat, másrészt meg mindig készenlétben áll: Minden kelléknek centire ott kell lennie a kellő időben, a megfelelő helyen - a sötétben is. Ki kell szolgálni az előadást. Csak ez számít.

A kézitáskából elővillan (mint valami talizmán) Alberti Zsófi apró premier-ajándéka, amelyen a kedves-hálás felirat Éva hibátlan munkáját, odaadó pontosságát dicséri. Aztán pont egy DühöngŐ-előadáson történt meg, hogy egy váratlanul rossz helyre röpülő ruhadarabot Éva kivitt a színről, amikor nem kellett volna: A következő jelenet azzal indul, hogy Zsófi felhúzza a harisnyát - amit akkor éppen hason csúszva taszigáltam vissza a takarásban, a függöny alatt. Nem, senki nem vett észre semmit, még a rendező, Nagy Cili sem. De nem kívánom senkinek azt a néhány percet.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

A kézitáskából elővillan (mint valami talizmán) Alberti Zsófi apró premier-ajándéka, amelyen a kedves-hálás felirat Éva hibátlan munkáját, odaadó pontosságát dicséri. Aztán pont egy DühöngŐ-előadáson történt meg, hogy egy váratlanul rossz helyre röpülő ruhadarabot Éva kivitt a színről, amikor nem kellett volna: A következő jelenet azzal indul, hogy Zsófi felhúzza a harisnyát - amit akkor éppen hason csúszva taszigáltam vissza a takarásban, a függöny alatt. Nem, senki nem vett észre semmit, még a rendező, Nagy Cili sem. De nem kívánom senkinek azt a néhány percet.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

A kézitáskából elővillan (mint valami talizmán) Alberti Zsófi apró premier-ajándéka, amelyen a kedves-hálás felirat Éva hibátlan munkáját, odaadó pontosságát dicséri. Aztán pont egy DühöngŐ-előadáson történt meg, hogy egy váratlanul rossz helyre röpülő ruhadarabot Éva kivitt a színről, amikor nem kellett volna: A következő jelenet azzal indul, hogy Zsófi felhúzza a harisnyát - amit akkor éppen hason csúszva taszigáltam vissza a takarásban, a függöny alatt. Nem, senki nem vett észre semmit, még a rendező, Nagy Cili sem. De nem kívánom senkinek azt a néhány percet.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

Éva azt mondja, nincs színházi múltja, csak egy nagy szíve van, amit föl tud kínálni minden egyes előadáshoz. Mégis (vagy pont ezért) érződik benne valami ős-színházi . És ahogy a herényi kastélyban, a nagyszülei közelségében eltöltött csodálatos gyerekkorról mesél - a nagypapa kovácsműhelyéről, a lópatkolásról, a nagymama kikelő csibéiről, a lekvárfőzésekről, a gyerekcsapat mindennapi életéről, a kastélypadláson talált kincset érő ócskaságokról -, mintha tényleg minden a világon csak azért történt volna, hogy 2008 őszén megpillanthassa a Vas Népében a frissen megalapított Weöres Sándor Színház első bemutatkozó mellékletét, és megdobbanhasson a szíve: Igen, megvan. Itt szeretnék dolgozni. Hát ez egy álom! De akkor is megpróbálom. A saját harcomat akartam megvívni. Önállóan.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

És íme: Éva kiteszi az asztalra azt a bizonyos mellékletet, hogy együtt merülhessünk el egy kicsit (egy nagyon kicsit) a nosztalgia hullámaiban. Mélyvíz: 2009 január másodikán penderült munkába - január közepén megvolt a színháznyitó 9700 bemutatója. De mintha minden korábbi vágya - és felnőtt életének alakulása - is a színház felé mutatott volna titokban. Házassága a lordos Poór Mártonnal - tizenkilenc évesen szédültem bele, nem bántam meg -, amelyből két gyönyörű és okos lány született: Melinda Olaszországban él és dolgozik, a férje olasz vegyészmérnök, van két unokám. Évi Amerikába került, volt diáktársához ment férjhez, Utah államban él, és magyart tanít egy egyetemen. Nagyon büszke vagyok rájuk. Fontos, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Ahogy Éva maga is mindig erre törekedett. Kirakatrendező volt az ÁFÉSZ-nél - azt nagyon szerette -, aztán vámügyintéző a bucsui határátkelőnél - amit ugyan annyira nem kedvelt, viszont anyagi biztonságot adott -, aztán utazott sokat: mindenfelé, ahova vágyott, a nagy szerelem Egyiptomtól Mexikóig. A határátkelőnek Európa vetett véget, Éva pedig (különféle tanfolyamok után) egyszer csak rátalált arra, amire mindig vágyott, bár sokáig nem is tudott róla: a színházra.

"Azt mondják, az ember élete három nagy szakaszra osztható: a gyerekkor-ifjúkor, a családalapítás-gyereknevelés, aztán a kiröptetés után a saját életforma kialakításának időszaka. Szerencsés vagyok, hogy mindhárom körömet teljes értékűnek mondhatom. Autóvezetés közben sokszor lelkesítő zenéket hallgatok: van például az az ABBA-szám, hogy az istenek dobják a kockát. Azt meg egy magyar énekesnőtől hallottam, hogy nem vagyok más, egy pötty a kockán. Én is az vagyok: egy pötty a kockán. És ez nagyon jó."