Elárvult a rábapatyi Gyula farm

Nemcsak a családtagjai és a barátai siratják: szarvasok és őzek várják reggelente, hogy dudaszóval köszöntse őket.

– Valakinek parasztnak is kell lenni – mondogatta édesanyjának Horváth Gyula, aki nem követte testvéreit, és diploma helyett a földet választotta.

Már gyerekként is sok időt töltött a természetben, kisiskolásként is szívesebben nézegetett ki a tanterem ablakán, minthogy a táblát lesse. Egy falevél nem hullott le úgy, hogy a Gyuszi észre ne vegye, meséli az édesanyja, Ilonka néni. Nem is volt kérdés, mi lesz belőle: édesapját követve mezőgazdasági gépszerelőnek tanult. Már középiskolásként dolgozott a földeken, és nem lehetett több 15 évesnél, amikor hazavitte az első őzet. A szántóföldön egy gép véletlenül elkaszálta az állat egyik lábát – Gyula hazavitte, gondozta, tejet melegített, azzal itatta, és addig pátyolgatta, amíg fel nem épült. Hát, így kezdődött…

Az első őzet aztán követte a többi állat: volt, amelyiket vette – Debrecenig vagy Nyíregyházáig is elment egy kiszemelt őzért, szarvasért –, és volt, amelyiket kapta. Mert hamar híre ment, hogy Rábapatyon van egy férfi, aki szívvel-lélekkel ápolja az elütött és megsérült állatokat. A szombathelyi állatkórházból is küldtek hozzá őzet, és Gyula is többször megfordult náluk. Egyszer például az egyik őzgida, Bambi lába beakadt egy gyökérbe, szerencsétlen próbált szabadulni, de nyílt törés lett a vége. A szombathelyi állatkórházban megoperálták, és bár az állatorvos kevés esélyt látott a felépülésre – főleg, hogy a nyílt sebbe került sár miatt az elfertőződéstől is tartani lehetett –, Bambi végül lábra állt.

A családi gazdaság központja melletti telken 2014-ben – sok-sok utánajárás és rengeteg papírmunka, no meg a kötelezően előírt vadászvizsga teljesítése után – nyílt meg a Gyula Farm, ott és egy másik elkerített területen jelenleg is harminc őz és szarvas él. A rábapatyi és a környékbeli óvodások, általános iskolások gyakori látogatók voltak a Gyula Farmon, de távolabbról is jöttek vendégek, hogy gyönyörködjenek az állatokban. A magasleseken Gyula is sokat időzött, akár órákig is elüldögélt fenn: onnan csodálta a „megszelídített” szarvasokat és az őzeket.

A Gyula Farm elárvult: az állatok már hiába várják, hogy reggelente feltűnjön az őz- és szarvasfotókkal felmatricázott terepjáró – Gyula már nem jön, nem nyomja a dudát, hogy jelezze: meghozta a reggelit. A közeli pulykatelep tulajdonosa mesélte, hogy aznap reggel, amikor Gyula meghalt, veszettül tutultak az állatok – mintha megérezték volna, hogy baj történt.

Horváth Gyula 300 hektáron gazdálkodott. A munkatársai folytatják a munkát, hiszen amit ősszel elvetettek, azt le is kell majd aratni – a mezőgazdaságban nincs megállás.

A nagy kérdés persze az, hogy mi lesz a farmmal. Hova kerülnek az állatok? Hiszen azt, amit Gyula csinált, sem a felesége, sem a család többi tagja, sem a munkatársak nem tudják folytatni. Néhány jelentkező már van, aki szívesen gondozna tovább egy-két állatot, de mi lesz a többivel? A család abban bízik, hogy akad majd vadaspark, ahol örömmel fogadják az állatokat. Egy a fontos: olyan helyre kerüljenek, ahol jól bánnak velük. Hogy Gyuszi is mosolyogva bólintson, amikor lenéz majd arról a nagyon távoli magaslesről.