Elment a természet szerelmese

Máris érezzük Pásti János hiányát. Nehéz elfogadni, hogy majd nem ül ott velünk a felsőcsatári tábortűznél, nem lesz kitől megkérdezni egy-egy kőzet összetételét, s nélküle kémleljük majd a Jupiter holdjait. Nem fog velünk gyönyörködni a horvátnádaljai tőzikésben és nem gyűjti velünk együtt a szénát Szőcén.

Szívós szervezete hét éve küzdött a gyilkos kórral, mégis mindössze életének utolsó pár hetét töltötte ágyban fekve, kórházban. Két drasztikus kórházi kezelés között, még az elmúlt nyáron is eljött, majdnem nyolcvan évesen, a nyári táborokba, hogy együtt örüljön velünk a madárdalnak, virágillatnak, napsütésnek, esőnek és erdőzúgásnak. No, és persze azért, hogy a természet szeretetére és tiszteletére tanítson ismét néhány tucat gyermeket. Én életének utolsó húsz évének voltam részese. Csak ez alatt az idő alatt is sok ezer kisdiák számára ő testesítette meg a Tudóst, aki mindent tudott a kőzetekről, a gombákról, a gyógynövényekről és a csillagokról.

Akik csak felületesen ismerték, csodabogárnak tartották, aki időnként napokra eltűnt, hogy egy-egy ásványgyűjtő túráról mázsányi „kővel” térjen haza. Gazdag gyűjteményének legszebb darabjaival aztán jó szívvel jutalmazta az erdei iskolák legszorgalmasabb nebulóit. A jeles ünnepek idején pedig néhány napra fotográfussá változott. Ismerős, környékbeli családok tucatjaihoz járt családi fényképeket készíteni, amelyeket sokáig ő maga hívott elő. Saját család híján, egy kis ünnepi hangulatért.

A legtöbb ismerőse kisgyerekként ismerte meg. Az MMIK égisze alatt működő Búvár klubban, a Gyermekek Háza Süni klubjának foglalkozásain, az autóbuszos ásványtúrákon vagy a Kerekerdő Alapítvány táboraiban, erdei iskoláiban. Ha hívták, szívesen ment. Sok iskolai szertár ásványgyűjteménye is tőle származik. De tartott előadásokat felnőtt közösségeknek is. Aktív tagja volt a Koch Sándor Ásványgyűjtő Egyesületnek, a Gothard Jenő Amatőr Csillagász Egyesületnek, a TIT Asztaltársaságnak, a Szombathelyi Gombász Klubnak, amely tiszteletbeli örökös tagjának is megválasztotta. Megkapta a TIT Aranykoszorús jelvényét és a Kiss Gyula Kulturális Egyesület Közösségi kultúráért oklevelét.

Igazi, klasszikus értelemben vett természettudós volt. Korunk egyik utolsó polihisztora. Ám őt nem érdekelte karrier, hírnév, anyagi jólét, tudományos fokozat. Életét egy szoba-konyhás, penészes falú lakásban élte, s inkább éhezett, de a számára fontos tudományos folyóiratokat akkor is megvette. A teleket speciális jegyzeteinek frissítésével töltötte. Terepi megfigyeléseit hivatásos kutatók, természetvédők is felhasználták.

Az 1956-os forradalmat követő áradat őt is magával sodorta. Ám ő úgy döntött, hazajön Új-Zélandról. Ezután nyilvánvaló volt, hogy a diplomás kohómérnök nem juthat feljebb a segédmunkási létnél. De tudásszomját, az ismeretterjesztés iránti elhivatottságát nem tudták kiölni belőle. Tősgyökeres szombathelyiként szívesen idézte fel a kiscserkészként átélt kalandokat, s büszke volt faludis éveire. A Selmecbányáról Sopronba áttelepült híres akadémia szétválasztása után az első olyan kohómérnök évfolyamon végzett 1954- ben, amelynek hallgatói már a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemtől kapták diplomájukat. A bányász himnuszt a felsőcsatári talkum bányánál sohasem mulasztotta el elénekelni. Amikor néhány hete a kórházban utoljára elbúcsúztam tőle, szokás szerint hangos Jó szerencsét-tel köszönt el, ahogyan a selmeci hagyományok szerint minden magyar erdész, bányász és kohász köszönti egymást.

Ahogy a kór egyre jobban maga alá gyűrte, féltve őrzött tárgyait is szétosztotta. Kamaszkori háborús relikviáit, felnőttkori emlékeit, gazdag ásványgyűjteményét, sokat megélt hátizsákját és hétmérföldes csizmáit.

Példáját s a tőle kapott kincseket őrizze és gyarapítsa az eljövendő nemzedék!