fAz elveszett aranykoronák

Ha jól sejtem, 1910 novemberének közepén történt. Az oroszok Lev Nyikolajevics Tolsztojt siratták, Habsburg-Tescheni Károly Albert Miklós főherceg - aki pár hónappal korábban végzett a bécsi katonai műszaki főiskolán - megkapta az Aranygyapjas Rend kitüntetését. Az Adria Tengerhajózási Rt. és a magyar állam meghosszabbította tíz évvel azelőtt kötött szerződését, Adorján János saját tervezésű repülőgépét bütyköl-te a rákosmezei hangárban, Ady Endre Hatvany Lajosnak ajánlotta A minden titkok versei című kötetét, az ipolysági kanásztülök- és dudaversenyre összegyűlt kanászok hajnalig mulattak a Hopfinger-féle fogadóban, Szombathelyen pedig vidáman csilingelt a villamos. Pár kilométerrel odébb, a monarchiabéli Gyepüfüzes - a ma már Ausztriához tartozó Kohfidisch - Erdődy-kastélyának fehérre meszelt falai különös titkokat rejtegettek.

Talán épp november tizenhatodikán történt. Ki tudja, talán nem is először. De az is meglehet, hogy csak az őszi éjszakát bevilágító telihold bolondította meg a férfit, aki ropogósra keményített fehér ingének ujját feltűrve szorította magához a törékeny Máthé Rozáliát. A szép és fiatal szombathelyi lányt, aki szakácsnőként szolgált a kastélyban. Nem tudni, hol történt: a cselédszárny egyik levendulaszappan-szagú, sötét szobájában-e, vagy a tágas könyvtárszoba csendes hűvösében, mint ahogy azt se tudhatjuk, hogy egy hosszú ideig titkolt szerelem mozzanata volt-e az ölelkezés, vagy csak az akkoriban gyakori úri megszokás szülte. De nagy valószínűséggel örök titok marad a férfi személye is. Hogy a gróf ölelte-e Rozáliát, vagy K. Jakab, a gróf főintézője. Ami viszont biztos: Máthé Rozália 1911 augusztusának hatodik napján egészséges leánygyermeket hozott a világra. Az Erzsébet névre keresztelt, osztrák állampolgárságú leány születési anyakönyvi kivonatában az apa neve mellé egy x került. Egy megsárgult, a hajtásnál összeragasztott okirat pedig arról tanúskodik, hogy K. Jakab 1911 decemberében a Vasvármegyei Árvaszéknél a kiskorú Máthé Erzsébet tartásigényeinek végleges kielégítése czímén befizetett 240 magyar aranykoronát, melyet a leánygyermek nagykorúként, 24 esztendős korában vehetett volna kézhez. Máthé Rozália közben - nem tudni, pontosan mikor - gyermekével együtt visszatért Szombathelyre, ám erről az árvaszéknek nem volt tudomása. Az első világháborút követő trianoni békeszerződés után Gyepüfüzest Ausztriához csatolták, egy régi jegyzőkönyv szerint pedig 1926 márciusában a Vasvármegyei Árvaszék a Magyarországtól elrabolt területeken élő árvák és gondozottak ügyiratait - szám szerint kilencezret - átadta a felsőőri, a németújvári, a jennersdorfi és az oberpullendorfi járásbíróság képviselőinek. Az ügyiratokon kívül az aranykoronák is Ausztriába kerültek: az osztrák nemzeti banknak átadott 5 millió 825 ezer 164 aranykorona összegben Máthé Erzsébet évek során 623 aranykoronára gyarapodott jussa is benne foglaltatott. Máthé Erzsébet 1935-ben töltötte be 24. életévét, állítólag kereste is a pénzt, ám nem sok eredménnyel. Kénytelen volt beérni a válasszal: az árvák és a gondozottak pénzét kötszerre és gyógyszerre költötték. Erzsébet 1985-ben, 74 éves korában halt meg, leukémiában. Nem tudni, mit vitt magával. A titkot, amit anyja elárult neki, vagy a sóhajt: bárcsak tudnám, ki volt az apám...

Erről már Máthé Erzsébet gyermekeivel beszélgetünk. Erzsébet négy fiúnak és két lánynak adott életet, közülük ma már csak hárman élnek, mindhárman Vas megyében. Egyikük se örülne, ha leírnám a nevét, maradjunk hát annyiban, hogy Julianna és Mihály segít feleleveníteni a családi legendárium homályos fejezeteit. Ők mesélik, hogy idősebb lánytestvérüknek gyakran mondogatta édesanyjuk: leányom, a te feladatod lesz, hogy visszaszerezd a pénzemet . Azt pedig, hogy anyjuk esetleg a gróftól fogant, abból sejtették, hogy apró gyerekként gyakran hallották, amint kisebb családi viták közben az apjuk megjegyezte: Meglátszik, hogy grófi vér folyik az ereidben, azért vagy ilyen konok . Erzsébet hat gyermekét azonban soha nem érdekelte a grófi vér, ők csak édesanyjuk kívánságát akarták teljesíteni. A szocializmus idején nem volt lehetőségük az ausztriai nyomozásra , ám a rendszerváltás után egyik, akkor még Győrben élő, azóta már meghalt fivérük nagy levelezésbe kezdett. Írt ő mindenhova: a szombathelyi és az eisenstadti levéltárban kutakodott, ausztriai református lelkészekkel, bíróságokkal le- velezett, a nagykövetség és a Külügyminisztérium segítségét kérte. A Nemzetközi Vöröskereszttel, az osztrák nemzeti bankkal is felvette a kapcsolatot, sőt, még egy eltűnt pénzek felkutatásával foglalkozó céget is megbízott, de hiába: a levéltárakból kikért dokumentumok másolatain kívül semmi mással nem gyarapodott a családi dosszié. A válasz szinte mindig ugyanaz volt: nem vagyunk illetékesek az ügyben.

Erzsébet gyermekei 2001-ben egy bécsi ügyvédre bízták a pénz felkutatását, ám hiába fizették ki előre az ezer eurót, az ügyvédi munka eredménye mindössze egy a bécsi Kurier-ban 2002-ben megjelent cikk volt. Az újság fél oldalon foglalkozott Máthé Rozália és Erzsébet történetével. A lap felkérte az osztrák nemzeti bank munkatársát, hogy próbálja kiszámolni, mennyit érhetett 2002-ben Máthé Erzsébet 1926-ban 623 magyar aranykoronás jussa. A szakember osztott-szorzott, a magyar aranykoronát osztrák aranyschillingre váltotta, majd azt papírschillingre, végül pedig euróra. Az ő számításai szerint - a kamatokkal együtt - öt évvel ezelőtt 3 ezer 153 eurót ért az örökség. Mihályék viszont - egy magyar bankszakember segítségével - másképp számoltak: szerintük hétszámjegyű összegről kell beszélni, méghozzá euróban. Ám az igazság az, hogy lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy sose látják viszont édesanyjuk jussát. Az évek során belefáradtak a levelezésbe. Nem úgy 1997-ben meghalt fivérük lánya, Katalin, aki most kezdi bogozgatni a lassan egy évszázados ügy kusza szálait. Ő még bízik abban, hogy akad egy ügyvéd, aki elvállalja az ügyet. A 37 esztendős nő egy multicégnél dolgozik, szalag mellett, három műszakban, és bizony néha eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha hirtelen a nyakába szakadna az örökség. Lakás, autó, nyaralás, és talán egy kis ház a horvát tengerparton... És igen, néha az is megfordul a fejében, hogy meglehet, ő egy igazi gróf dédunokája.

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Talán épp november tizenhatodikán történt. Ki tudja, talán nem is először. De az is meglehet, hogy csak az őszi éjszakát bevilágító telihold bolondította meg a férfit, aki ropogósra keményített fehér ingének ujját feltűrve szorította magához a törékeny Máthé Rozáliát. A szép és fiatal szombathelyi lányt, aki szakácsnőként szolgált a kastélyban. Nem tudni, hol történt: a cselédszárny egyik levendulaszappan-szagú, sötét szobájában-e, vagy a tágas könyvtárszoba csendes hűvösében, mint ahogy azt se tudhatjuk, hogy egy hosszú ideig titkolt szerelem mozzanata volt-e az ölelkezés, vagy csak az akkoriban gyakori úri megszokás szülte. De nagy valószínűséggel örök titok marad a férfi személye is. Hogy a gróf ölelte-e Rozáliát, vagy K. Jakab, a gróf főintézője. Ami viszont biztos: Máthé Rozália 1911 augusztusának hatodik napján egészséges leánygyermeket hozott a világra. Az Erzsébet névre keresztelt, osztrák állampolgárságú leány születési anyakönyvi kivonatában az apa neve mellé egy x került. Egy megsárgult, a hajtásnál összeragasztott okirat pedig arról tanúskodik, hogy K. Jakab 1911 decemberében a Vasvármegyei Árvaszéknél a kiskorú Máthé Erzsébet tartásigényeinek végleges kielégítése czímén befizetett 240 magyar aranykoronát, melyet a leánygyermek nagykorúként, 24 esztendős korában vehetett volna kézhez. Máthé Rozália közben - nem tudni, pontosan mikor - gyermekével együtt visszatért Szombathelyre, ám erről az árvaszéknek nem volt tudomása. Az első világháborút követő trianoni békeszerződés után Gyepüfüzest Ausztriához csatolták, egy régi jegyzőkönyv szerint pedig 1926 márciusában a Vasvármegyei Árvaszék a Magyarországtól elrabolt területeken élő árvák és gondozottak ügyiratait - szám szerint kilencezret - átadta a felsőőri, a németújvári, a jennersdorfi és az oberpullendorfi járásbíróság képviselőinek. Az ügyiratokon kívül az aranykoronák is Ausztriába kerültek: az osztrák nemzeti banknak átadott 5 millió 825 ezer 164 aranykorona összegben Máthé Erzsébet évek során 623 aranykoronára gyarapodott jussa is benne foglaltatott. Máthé Erzsébet 1935-ben töltötte be 24. életévét, állítólag kereste is a pénzt, ám nem sok eredménnyel. Kénytelen volt beérni a válasszal: az árvák és a gondozottak pénzét kötszerre és gyógyszerre költötték. Erzsébet 1985-ben, 74 éves korában halt meg, leukémiában. Nem tudni, mit vitt magával. A titkot, amit anyja elárult neki, vagy a sóhajt: bárcsak tudnám, ki volt az apám...

Erről már Máthé Erzsébet gyermekeivel beszélgetünk. Erzsébet négy fiúnak és két lánynak adott életet, közülük ma már csak hárman élnek, mindhárman Vas megyében. Egyikük se örülne, ha leírnám a nevét, maradjunk hát annyiban, hogy Julianna és Mihály segít feleleveníteni a családi legendárium homályos fejezeteit. Ők mesélik, hogy idősebb lánytestvérüknek gyakran mondogatta édesanyjuk: leányom, a te feladatod lesz, hogy visszaszerezd a pénzemet . Azt pedig, hogy anyjuk esetleg a gróftól fogant, abból sejtették, hogy apró gyerekként gyakran hallották, amint kisebb családi viták közben az apjuk megjegyezte: Meglátszik, hogy grófi vér folyik az ereidben, azért vagy ilyen konok . Erzsébet hat gyermekét azonban soha nem érdekelte a grófi vér, ők csak édesanyjuk kívánságát akarták teljesíteni. A szocializmus idején nem volt lehetőségük az ausztriai nyomozásra , ám a rendszerváltás után egyik, akkor még Győrben élő, azóta már meghalt fivérük nagy levelezésbe kezdett. Írt ő mindenhova: a szombathelyi és az eisenstadti levéltárban kutakodott, ausztriai református lelkészekkel, bíróságokkal le- velezett, a nagykövetség és a Külügyminisztérium segítségét kérte. A Nemzetközi Vöröskereszttel, az osztrák nemzeti bankkal is felvette a kapcsolatot, sőt, még egy eltűnt pénzek felkutatásával foglalkozó céget is megbízott, de hiába: a levéltárakból kikért dokumentumok másolatain kívül semmi mással nem gyarapodott a családi dosszié. A válasz szinte mindig ugyanaz volt: nem vagyunk illetékesek az ügyben.

Erzsébet gyermekei 2001-ben egy bécsi ügyvédre bízták a pénz felkutatását, ám hiába fizették ki előre az ezer eurót, az ügyvédi munka eredménye mindössze egy a bécsi Kurier-ban 2002-ben megjelent cikk volt. Az újság fél oldalon foglalkozott Máthé Rozália és Erzsébet történetével. A lap felkérte az osztrák nemzeti bank munkatársát, hogy próbálja kiszámolni, mennyit érhetett 2002-ben Máthé Erzsébet 1926-ban 623 magyar aranykoronás jussa. A szakember osztott-szorzott, a magyar aranykoronát osztrák aranyschillingre váltotta, majd azt papírschillingre, végül pedig euróra. Az ő számításai szerint - a kamatokkal együtt - öt évvel ezelőtt 3 ezer 153 eurót ért az örökség. Mihályék viszont - egy magyar bankszakember segítségével - másképp számoltak: szerintük hétszámjegyű összegről kell beszélni, méghozzá euróban. Ám az igazság az, hogy lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy sose látják viszont édesanyjuk jussát. Az évek során belefáradtak a levelezésbe. Nem úgy 1997-ben meghalt fivérük lánya, Katalin, aki most kezdi bogozgatni a lassan egy évszázados ügy kusza szálait. Ő még bízik abban, hogy akad egy ügyvéd, aki elvállalja az ügyet. A 37 esztendős nő egy multicégnél dolgozik, szalag mellett, három műszakban, és bizony néha eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha hirtelen a nyakába szakadna az örökség. Lakás, autó, nyaralás, és talán egy kis ház a horvát tengerparton... És igen, néha az is megfordul a fejében, hogy meglehet, ő egy igazi gróf dédunokája.

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Talán épp november tizenhatodikán történt. Ki tudja, talán nem is először. De az is meglehet, hogy csak az őszi éjszakát bevilágító telihold bolondította meg a férfit, aki ropogósra keményített fehér ingének ujját feltűrve szorította magához a törékeny Máthé Rozáliát. A szép és fiatal szombathelyi lányt, aki szakácsnőként szolgált a kastélyban. Nem tudni, hol történt: a cselédszárny egyik levendulaszappan-szagú, sötét szobájában-e, vagy a tágas könyvtárszoba csendes hűvösében, mint ahogy azt se tudhatjuk, hogy egy hosszú ideig titkolt szerelem mozzanata volt-e az ölelkezés, vagy csak az akkoriban gyakori úri megszokás szülte. De nagy valószínűséggel örök titok marad a férfi személye is. Hogy a gróf ölelte-e Rozáliát, vagy K. Jakab, a gróf főintézője. Ami viszont biztos: Máthé Rozália 1911 augusztusának hatodik napján egészséges leánygyermeket hozott a világra. Az Erzsébet névre keresztelt, osztrák állampolgárságú leány születési anyakönyvi kivonatában az apa neve mellé egy x került. Egy megsárgult, a hajtásnál összeragasztott okirat pedig arról tanúskodik, hogy K. Jakab 1911 decemberében a Vasvármegyei Árvaszéknél a kiskorú Máthé Erzsébet tartásigényeinek végleges kielégítése czímén befizetett 240 magyar aranykoronát, melyet a leánygyermek nagykorúként, 24 esztendős korában vehetett volna kézhez. Máthé Rozália közben - nem tudni, pontosan mikor - gyermekével együtt visszatért Szombathelyre, ám erről az árvaszéknek nem volt tudomása. Az első világháborút követő trianoni békeszerződés után Gyepüfüzest Ausztriához csatolták, egy régi jegyzőkönyv szerint pedig 1926 márciusában a Vasvármegyei Árvaszék a Magyarországtól elrabolt területeken élő árvák és gondozottak ügyiratait - szám szerint kilencezret - átadta a felsőőri, a németújvári, a jennersdorfi és az oberpullendorfi járásbíróság képviselőinek. Az ügyiratokon kívül az aranykoronák is Ausztriába kerültek: az osztrák nemzeti banknak átadott 5 millió 825 ezer 164 aranykorona összegben Máthé Erzsébet évek során 623 aranykoronára gyarapodott jussa is benne foglaltatott. Máthé Erzsébet 1935-ben töltötte be 24. életévét, állítólag kereste is a pénzt, ám nem sok eredménnyel. Kénytelen volt beérni a válasszal: az árvák és a gondozottak pénzét kötszerre és gyógyszerre költötték. Erzsébet 1985-ben, 74 éves korában halt meg, leukémiában. Nem tudni, mit vitt magával. A titkot, amit anyja elárult neki, vagy a sóhajt: bárcsak tudnám, ki volt az apám...

Erről már Máthé Erzsébet gyermekeivel beszélgetünk. Erzsébet négy fiúnak és két lánynak adott életet, közülük ma már csak hárman élnek, mindhárman Vas megyében. Egyikük se örülne, ha leírnám a nevét, maradjunk hát annyiban, hogy Julianna és Mihály segít feleleveníteni a családi legendárium homályos fejezeteit. Ők mesélik, hogy idősebb lánytestvérüknek gyakran mondogatta édesanyjuk: leányom, a te feladatod lesz, hogy visszaszerezd a pénzemet . Azt pedig, hogy anyjuk esetleg a gróftól fogant, abból sejtették, hogy apró gyerekként gyakran hallották, amint kisebb családi viták közben az apjuk megjegyezte: Meglátszik, hogy grófi vér folyik az ereidben, azért vagy ilyen konok . Erzsébet hat gyermekét azonban soha nem érdekelte a grófi vér, ők csak édesanyjuk kívánságát akarták teljesíteni. A szocializmus idején nem volt lehetőségük az ausztriai nyomozásra , ám a rendszerváltás után egyik, akkor még Győrben élő, azóta már meghalt fivérük nagy levelezésbe kezdett. Írt ő mindenhova: a szombathelyi és az eisenstadti levéltárban kutakodott, ausztriai református lelkészekkel, bíróságokkal le- velezett, a nagykövetség és a Külügyminisztérium segítségét kérte. A Nemzetközi Vöröskereszttel, az osztrák nemzeti bankkal is felvette a kapcsolatot, sőt, még egy eltűnt pénzek felkutatásával foglalkozó céget is megbízott, de hiába: a levéltárakból kikért dokumentumok másolatain kívül semmi mással nem gyarapodott a családi dosszié. A válasz szinte mindig ugyanaz volt: nem vagyunk illetékesek az ügyben.

Erzsébet gyermekei 2001-ben egy bécsi ügyvédre bízták a pénz felkutatását, ám hiába fizették ki előre az ezer eurót, az ügyvédi munka eredménye mindössze egy a bécsi Kurier-ban 2002-ben megjelent cikk volt. Az újság fél oldalon foglalkozott Máthé Rozália és Erzsébet történetével. A lap felkérte az osztrák nemzeti bank munkatársát, hogy próbálja kiszámolni, mennyit érhetett 2002-ben Máthé Erzsébet 1926-ban 623 magyar aranykoronás jussa. A szakember osztott-szorzott, a magyar aranykoronát osztrák aranyschillingre váltotta, majd azt papírschillingre, végül pedig euróra. Az ő számításai szerint - a kamatokkal együtt - öt évvel ezelőtt 3 ezer 153 eurót ért az örökség. Mihályék viszont - egy magyar bankszakember segítségével - másképp számoltak: szerintük hétszámjegyű összegről kell beszélni, méghozzá euróban. Ám az igazság az, hogy lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy sose látják viszont édesanyjuk jussát. Az évek során belefáradtak a levelezésbe. Nem úgy 1997-ben meghalt fivérük lánya, Katalin, aki most kezdi bogozgatni a lassan egy évszázados ügy kusza szálait. Ő még bízik abban, hogy akad egy ügyvéd, aki elvállalja az ügyet. A 37 esztendős nő egy multicégnél dolgozik, szalag mellett, három műszakban, és bizony néha eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha hirtelen a nyakába szakadna az örökség. Lakás, autó, nyaralás, és talán egy kis ház a horvát tengerparton... És igen, néha az is megfordul a fejében, hogy meglehet, ő egy igazi gróf dédunokája.

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Erről már Máthé Erzsébet gyermekeivel beszélgetünk. Erzsébet négy fiúnak és két lánynak adott életet, közülük ma már csak hárman élnek, mindhárman Vas megyében. Egyikük se örülne, ha leírnám a nevét, maradjunk hát annyiban, hogy Julianna és Mihály segít feleleveníteni a családi legendárium homályos fejezeteit. Ők mesélik, hogy idősebb lánytestvérüknek gyakran mondogatta édesanyjuk: leányom, a te feladatod lesz, hogy visszaszerezd a pénzemet . Azt pedig, hogy anyjuk esetleg a gróftól fogant, abból sejtették, hogy apró gyerekként gyakran hallották, amint kisebb családi viták közben az apjuk megjegyezte: Meglátszik, hogy grófi vér folyik az ereidben, azért vagy ilyen konok . Erzsébet hat gyermekét azonban soha nem érdekelte a grófi vér, ők csak édesanyjuk kívánságát akarták teljesíteni. A szocializmus idején nem volt lehetőségük az ausztriai nyomozásra , ám a rendszerváltás után egyik, akkor még Győrben élő, azóta már meghalt fivérük nagy levelezésbe kezdett. Írt ő mindenhova: a szombathelyi és az eisenstadti levéltárban kutakodott, ausztriai református lelkészekkel, bíróságokkal le- velezett, a nagykövetség és a Külügyminisztérium segítségét kérte. A Nemzetközi Vöröskereszttel, az osztrák nemzeti bankkal is felvette a kapcsolatot, sőt, még egy eltűnt pénzek felkutatásával foglalkozó céget is megbízott, de hiába: a levéltárakból kikért dokumentumok másolatain kívül semmi mással nem gyarapodott a családi dosszié. A válasz szinte mindig ugyanaz volt: nem vagyunk illetékesek az ügyben.

Erzsébet gyermekei 2001-ben egy bécsi ügyvédre bízták a pénz felkutatását, ám hiába fizették ki előre az ezer eurót, az ügyvédi munka eredménye mindössze egy a bécsi Kurier-ban 2002-ben megjelent cikk volt. Az újság fél oldalon foglalkozott Máthé Rozália és Erzsébet történetével. A lap felkérte az osztrák nemzeti bank munkatársát, hogy próbálja kiszámolni, mennyit érhetett 2002-ben Máthé Erzsébet 1926-ban 623 magyar aranykoronás jussa. A szakember osztott-szorzott, a magyar aranykoronát osztrák aranyschillingre váltotta, majd azt papírschillingre, végül pedig euróra. Az ő számításai szerint - a kamatokkal együtt - öt évvel ezelőtt 3 ezer 153 eurót ért az örökség. Mihályék viszont - egy magyar bankszakember segítségével - másképp számoltak: szerintük hétszámjegyű összegről kell beszélni, méghozzá euróban. Ám az igazság az, hogy lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy sose látják viszont édesanyjuk jussát. Az évek során belefáradtak a levelezésbe. Nem úgy 1997-ben meghalt fivérük lánya, Katalin, aki most kezdi bogozgatni a lassan egy évszázados ügy kusza szálait. Ő még bízik abban, hogy akad egy ügyvéd, aki elvállalja az ügyet. A 37 esztendős nő egy multicégnél dolgozik, szalag mellett, három műszakban, és bizony néha eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha hirtelen a nyakába szakadna az örökség. Lakás, autó, nyaralás, és talán egy kis ház a horvát tengerparton... És igen, néha az is megfordul a fejében, hogy meglehet, ő egy igazi gróf dédunokája.

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Erről már Máthé Erzsébet gyermekeivel beszélgetünk. Erzsébet négy fiúnak és két lánynak adott életet, közülük ma már csak hárman élnek, mindhárman Vas megyében. Egyikük se örülne, ha leírnám a nevét, maradjunk hát annyiban, hogy Julianna és Mihály segít feleleveníteni a családi legendárium homályos fejezeteit. Ők mesélik, hogy idősebb lánytestvérüknek gyakran mondogatta édesanyjuk: leányom, a te feladatod lesz, hogy visszaszerezd a pénzemet . Azt pedig, hogy anyjuk esetleg a gróftól fogant, abból sejtették, hogy apró gyerekként gyakran hallották, amint kisebb családi viták közben az apjuk megjegyezte: Meglátszik, hogy grófi vér folyik az ereidben, azért vagy ilyen konok . Erzsébet hat gyermekét azonban soha nem érdekelte a grófi vér, ők csak édesanyjuk kívánságát akarták teljesíteni. A szocializmus idején nem volt lehetőségük az ausztriai nyomozásra , ám a rendszerváltás után egyik, akkor még Győrben élő, azóta már meghalt fivérük nagy levelezésbe kezdett. Írt ő mindenhova: a szombathelyi és az eisenstadti levéltárban kutakodott, ausztriai református lelkészekkel, bíróságokkal le- velezett, a nagykövetség és a Külügyminisztérium segítségét kérte. A Nemzetközi Vöröskereszttel, az osztrák nemzeti bankkal is felvette a kapcsolatot, sőt, még egy eltűnt pénzek felkutatásával foglalkozó céget is megbízott, de hiába: a levéltárakból kikért dokumentumok másolatain kívül semmi mással nem gyarapodott a családi dosszié. A válasz szinte mindig ugyanaz volt: nem vagyunk illetékesek az ügyben.

Erzsébet gyermekei 2001-ben egy bécsi ügyvédre bízták a pénz felkutatását, ám hiába fizették ki előre az ezer eurót, az ügyvédi munka eredménye mindössze egy a bécsi Kurier-ban 2002-ben megjelent cikk volt. Az újság fél oldalon foglalkozott Máthé Rozália és Erzsébet történetével. A lap felkérte az osztrák nemzeti bank munkatársát, hogy próbálja kiszámolni, mennyit érhetett 2002-ben Máthé Erzsébet 1926-ban 623 magyar aranykoronás jussa. A szakember osztott-szorzott, a magyar aranykoronát osztrák aranyschillingre váltotta, majd azt papírschillingre, végül pedig euróra. Az ő számításai szerint - a kamatokkal együtt - öt évvel ezelőtt 3 ezer 153 eurót ért az örökség. Mihályék viszont - egy magyar bankszakember segítségével - másképp számoltak: szerintük hétszámjegyű összegről kell beszélni, méghozzá euróban. Ám az igazság az, hogy lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy sose látják viszont édesanyjuk jussát. Az évek során belefáradtak a levelezésbe. Nem úgy 1997-ben meghalt fivérük lánya, Katalin, aki most kezdi bogozgatni a lassan egy évszázados ügy kusza szálait. Ő még bízik abban, hogy akad egy ügyvéd, aki elvállalja az ügyet. A 37 esztendős nő egy multicégnél dolgozik, szalag mellett, három műszakban, és bizony néha eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha hirtelen a nyakába szakadna az örökség. Lakás, autó, nyaralás, és talán egy kis ház a horvát tengerparton... És igen, néha az is megfordul a fejében, hogy meglehet, ő egy igazi gróf dédunokája.

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Erzsébet gyermekei 2001-ben egy bécsi ügyvédre bízták a pénz felkutatását, ám hiába fizették ki előre az ezer eurót, az ügyvédi munka eredménye mindössze egy a bécsi Kurier-ban 2002-ben megjelent cikk volt. Az újság fél oldalon foglalkozott Máthé Rozália és Erzsébet történetével. A lap felkérte az osztrák nemzeti bank munkatársát, hogy próbálja kiszámolni, mennyit érhetett 2002-ben Máthé Erzsébet 1926-ban 623 magyar aranykoronás jussa. A szakember osztott-szorzott, a magyar aranykoronát osztrák aranyschillingre váltotta, majd azt papírschillingre, végül pedig euróra. Az ő számításai szerint - a kamatokkal együtt - öt évvel ezelőtt 3 ezer 153 eurót ért az örökség. Mihályék viszont - egy magyar bankszakember segítségével - másképp számoltak: szerintük hétszámjegyű összegről kell beszélni, méghozzá euróban. Ám az igazság az, hogy lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy sose látják viszont édesanyjuk jussát. Az évek során belefáradtak a levelezésbe. Nem úgy 1997-ben meghalt fivérük lánya, Katalin, aki most kezdi bogozgatni a lassan egy évszázados ügy kusza szálait. Ő még bízik abban, hogy akad egy ügyvéd, aki elvállalja az ügyet. A 37 esztendős nő egy multicégnél dolgozik, szalag mellett, három műszakban, és bizony néha eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha hirtelen a nyakába szakadna az örökség. Lakás, autó, nyaralás, és talán egy kis ház a horvát tengerparton... És igen, néha az is megfordul a fejében, hogy meglehet, ő egy igazi gróf dédunokája.

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Erzsébet gyermekei 2001-ben egy bécsi ügyvédre bízták a pénz felkutatását, ám hiába fizették ki előre az ezer eurót, az ügyvédi munka eredménye mindössze egy a bécsi Kurier-ban 2002-ben megjelent cikk volt. Az újság fél oldalon foglalkozott Máthé Rozália és Erzsébet történetével. A lap felkérte az osztrák nemzeti bank munkatársát, hogy próbálja kiszámolni, mennyit érhetett 2002-ben Máthé Erzsébet 1926-ban 623 magyar aranykoronás jussa. A szakember osztott-szorzott, a magyar aranykoronát osztrák aranyschillingre váltotta, majd azt papírschillingre, végül pedig euróra. Az ő számításai szerint - a kamatokkal együtt - öt évvel ezelőtt 3 ezer 153 eurót ért az örökség. Mihályék viszont - egy magyar bankszakember segítségével - másképp számoltak: szerintük hétszámjegyű összegről kell beszélni, méghozzá euróban. Ám az igazság az, hogy lassan kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy sose látják viszont édesanyjuk jussát. Az évek során belefáradtak a levelezésbe. Nem úgy 1997-ben meghalt fivérük lánya, Katalin, aki most kezdi bogozgatni a lassan egy évszázados ügy kusza szálait. Ő még bízik abban, hogy akad egy ügyvéd, aki elvállalja az ügyet. A 37 esztendős nő egy multicégnél dolgozik, szalag mellett, három műszakban, és bizony néha eljátszik a gondolattal, mit tenne, ha hirtelen a nyakába szakadna az örökség. Lakás, autó, nyaralás, és talán egy kis ház a horvát tengerparton... És igen, néha az is megfordul a fejében, hogy meglehet, ő egy igazi gróf dédunokája.

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

A grófi származással kapcsolatban Juliannának is van egy története. A hivatalban, ahol dolgozott, néhány éve találkozott egy asszonnyal, aki az Erdődyeknél takarított Ausztriában, és állítólag ismerte az öreg grófot. Ő mesélte, hogy a grófnak két leánygyermeke született a házasságából, de apjuk nagy bánatára egyik se ment férjhez. A gróf állítólag gyakran mondogatta, hogy Magyarországon van egy lánya, akitől unokái is születtek.

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

Juliannáék azonban egyszer se kerekedtek fel, hogy kiderítsék az igazságot.

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

- Ha a gróf tudott anyánkról, akkor miért nem kereste meg? - kérdezik, és részükről az ügynek ez a része el is van intézve. Mihály még elmeséli, hogy győri fivérével egyszer - merő kíváncsiságból - elautóztak a kohfidischi kastélyhoz, amiben most egy borkombinát üzemel. Az egykori cselédszárnyba is bekukkantottak, ahol nagyanyjuk lakhatott annak idején. Körbejárták, lefényképezték a kastélyt, aztán hazajöttek. Nem beszéltek senkivel, nem kérdezősködtek a faluban, nem bolygatták a múltat. Így tartották jónak.

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...

A sors különös játéka, hogy Mihály, aki érméket gyűjt, a minap egy levelet kapott a Magyar Érmeforgalmazó Társaságtól. A levélben örömmel tudatják vele, hogy kiadták az 1892 és 1915 között forgalomban lévő húsz aranykoronás érmét. Azt írják, ha postafordultával válaszol, 39 ezer forintért ő is rendelhet egyet. Nem olcsó mulatság, az biztos, de mégis nagy a csábítás. Hisz annyi éven keresztül kutattak az elveszett aranykoronák után. Legalább egy legyen belőle, ha már Máthé Erzsébet aranykoronái olyan messzire gurultak...