A költészet napján mutatták be a szombathelyi Fehér Renátó verseskötetét

Szombathelyen nőttél fel, abban a városban egyébként is érzékenyebben hallgatják a verseket. Hogyan derült ki, hogy különleges viszonyt ápolsz a szavakkal?

- Elég korán, de igazán akkor fordult komolyra a dolog, amikor a Magyar Író Akadémiára jártam. Tóth Krisztinától a verstani alapozás mellett a kortárs költészetről, folyóiratokról is hallhattam. Akkor tudatosult bennem, mit is jelent a jelenkori irodalom. Nem igazán tanultunk a gimnáziumban arról, hogy mi van József Attila után hetven évvel itt és most. Nagyon közel kerültem például az 1943-as születésű Petri György verseihez. Szóval belekóstoltam abba, hogy milyen a magyar folyóirat-kultúra, és ha én verseket írok, akkor melyek azok a lapok, ahová a szövegeimet küldenem kell. Ez egy szorzótáblaszerű felismerés volt a világról. Nyilván fontos, hogy elolvastam a József Attila-összest, csak ez bizony még édeskevés. Hetven évet kihagyni és megállni valahol, az nem túl inspiratív. Az új versek olvasása lelkesített, és igyekeztem megtanulni ezt a nyelvet, majd a fővárosba kerülve megismertem az irodalmi élet intézményrendszerét is.

Az ELTE-re jártál, ott végezted a doktori iskolát is. Az oktatóid tudták, hogy publikálsz? Ismerték a verseid?

- Az egyetemre a tudomány, a magyar szak miatt jártam. Ott hallgatóként, jövőbeli Petri-kutatóként határoztam meg magam, ez volt az önképem, hogy úgy mondjam. De egyáltalán nem gondoltam, hogy elég, ha szorgalmasan bejárok, és hogy pusztán az egyetemre kéne „bízni” a lehetőségeim alakulását. Felkerültem Pestre, és ott éltek azok az emberek, akiknek a szövegei sokat jelentettek nekem. Ezért minden délutánomat különböző irodalmi rendezvényeken töltöttem. Volt egy „mindentudó” jegyzetfüzetem; ha elhangzottak okosságok, azokat szépen felírtam, hogy ez egyszer majd valamire csak jó lesz. Hónapokon át üldögéltem a hátsó sorban, és figyeltem, anélkül hogy valaki észrevett volna. Aztán egyszer Szegő János – aki a Garázsmenet szerkesztője lett – odajött, és azt kérdezte, melyik újságnak tudósítok. Elmondtam, hogy magamnak írogatok. Így kezdődött. A Körhinta révén személyesen is megismerkedhettem Szálinger Balázzsal, Péczely Dórával, Kemény Istvánnal, Szőcs Petrával – azokkal, akik a legnagyobb hatással voltak rám. A József Attila Kör tagja lettem: felolvastam, rendezvényeket szerveztem, lépésről lépésre kerültem az irodalmi életbe.

A Garázsmenet után most jelentkezel új kötettel. Akkor a könyvedet a közéleti lírához sorolta a kritika, ezt az irányelvet követed a Magvető által kiadott Holtidényben is?

- Inkább nevezném közérzetinek a mostani fejleményeket. Ami a Holtidényben érdekelt, az a mókuskerék működése: a mindennapi várakozások, a vesztegléseink lélektana, az illúziók számbavétele, a folytonos holnap igézete, hogy miként szembesülünk az idő feltartóztathatatlan múlásával. Emellett sok helyszínű könyv lett a Holtidény: Moszkvától Szombathelyig, Párizstól Kőszegig, Pompejitől New Yorkig, Prágától Tijuanáig „játszódik”. Sokan talán egyfajta költői útikönyvként fogják majd olvasni. Ezúttal meglehetősen sok képzőművészeti alkotás szolgált inspirációs forrásként a versek írásakor: klasszikus és jelenkori festmények, szobrok, filmfelvételek. Szöveges albumként is tekinthetnek majd a Holtidényre.

A könyved az idő és az emlékezet motívumai köré szerveződik. Inspirált-e a régió, ahonnan származol?

- A Holtidény több verse visszhangozza ezt a régiót. Szerephez jut a szombathelyi nagyszálló, ez a kísértetkastély, amit én a megállt idő „emlékművének” látok, és Pompeji Szállónak nevezek az egyik versben. A Laktanya című versben a Söptei úti laktanya és a huszárlaktanya idéződik meg: a mozdulatlanságuk, magukra hagyottságuk. Olyanok ezek, mintha májfoltok lennének a város testén. De úgyis mondhatnám, hogy a múltban hagyott, temetetlen, bomló tetemek. Elszalasztott lehetőségek. Szerepel a Holtidényben a kőszegi katonai alreál is, ami ma gyógypedagógiai intézmény. Határsáv (2) a címe a versnek. A múlt fejezetei feszülnek egymásnak ott: hogy a katonai erényeket választjuk-e, vagy a gyengédséget, a gyakorlóteret vagy a játszóteret, a rendet-tekintélyt-fegyelmet, vagy az empátiát és a szabadságot. Én a kétféle hagyomány közül az utóbbit választom: parancsos szigor helyett Ottlikot, az Iskola a határon-t. És József Attilával tartok a sorrendet illetően: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet...”

Aki figyelemmel kíséri a pályádat, tudhatja, hogy doktorálsz, Prágában voltál ösztöndíjjal, dolgozol a Literának, és a Hévíz folyóirat szerkesztője vagy. Az alkotás folyamatával kapcsolatban sokan azt gondolják, egy költő csendesen ül a szobájában, és alkot. Milyen egy mai fiatal költő élete?

- Az utóbbi egy évben valóban a szokásosnál is kicsit sűrűbb az élet: augusztusban a Litera vezető irodalmi portál szerkesztője lettem, idén januártól pedig a Hévíz folyó-iratnál is nagyobb a felelősségem, több a feladatom. Mindez szépirodalmi, kritikai és sajtószövegek szinte folyamatos olvasásával, szerkesztésével jár. Közben kutatok, és írom a disszertációt, amely a nyolcvanas évek magyar és kelet-közép-európai ellenzéki mozgalmaival foglalkozik. Emellett szabadúszóként is dolgozom, írok különböző helyekre, esszét, publicisztikát, kritikát. A 2016 kora tavaszán megalakult Független Mentorhálózatban tehetséggondozással foglalkozom. A mentorhálózatban mindenki önkéntes munkát végez, hiszen az irodalmi kultúrára és intézményrendszerre fordított összegek radikálisan csökkennek. A sok évtizedes múltra visszatekintő irodalomszakmai és érdekvédelmi szervezet, a József Attila Kör, amelyben irodalom- és kultúrpolitikával foglalkozom, szintén a szakadék szélén áll. Sok szempontból nehezített a pálya a fiatal költészetnek. Éppen ezért sokat gondolkozunk nemzetközi projektekben, főleg szlovák, cseh és lengyel együttműködő partnerekkel: műfordításműhelyek és kultúrpolitikai konferenciák a legjellemzőbbek, hogy egyfelől megismerjük egymás írásait, másfelől egymás szervezeti stratégiáiról cseréljünk tapasztalatokat. Egy épp most induló kiadó szerkesztőjeként is dolgozom, amely ugyan-ezeknek a közép-európai országoknak az irodalmára koncentrál, és magyar nyelven jelentet meg fontos kortárs szlovák, cseh és lengyel műveket.

Milyen terveid, megbízásaid vannak a közeljövőben?

- A fentebb emlegetett főbb szakmai pillérek, mint a Litera, a Hévíz, a doktori képzés vagy a József Attila Kör állandóak, ezeknek a réseiben született meg a Holtidény is. A kötet versein ugyanakkor az elmúlt néhány évben szerzett külföldi élettapasztalatok is nyomot hagytak, akár konkrétan is: közvetlenül a Garázsmenet 2014-es megjelenése után Párizsban töltöttem fél évet – van például vers a Notre-Dame-ról -, Prágában pedig egy évet, ahova idén ősszel megint visszatérek a visegrádi alap alkotói ösztöndíjának köszönhetően. Prózát fogok írni, és persze továbbra is verseket.