Felhők és sertéskaraj

Bár másképp írta a nevét a magyar származású, békebíró honfitársunk, Haraszthy Ágoston (1812-1869), aki egyébiránt meghonosította Kalifornia borkultúráját; ezerszámra hozatott Európából szőlővesszőket, s nem keveset telepített ő maga is. Lehet csűrni-csavarni a dolgot, de a nevét kiejteni - természetesen - csak így lehet helyesen: haraszti . Még annyit tegyünk hozzá: Ágoston bátyánk egy idő után hátat fordított a seriffségnek, visszavonult szőlőbirtokaira, nemes nedűket varázsolt pincéiben. S egyáltalán nem érezte magát bukott embernek.

De mit is ír Márai Sándor (Kassa, 1900 - San Diego, 1989) a bukásról? A nagy, az igazi bukásban van valami fölemelő és megnyugtató. Az ember felébred reggel és megtudja, hogy könyve, színdarabja, szellemi vagy világi vállalkozása megbukott... Az ember megy az utcán, s a fák elfordulnak előle, az ablakokban kialszik a fény... Hiába gondolsz az utókorra; nincs vigasz. Család, szerető és barátok gyengéd célzásait, enyhe és bátortalan vigaszait legokosabb kézmozdulattal elutasítani... Nem rossz dolog megbukni; az ember érzi, hogy csinált valamit és történt valami a világban. Csak az tud igazán bukni, aki akart valamit: de ez sem vigasz. Nincs félreértés többé. Állj nyugodtan, nézz szembe a sötéttel. Megbuktál. (Ég és föld - Révai, 1944)

Néhány méterrel a San Diegóban lévő Magyar Ház mellett, a szabad ég alatt emléktábla hirdeti Ágoston Haraszthy tevékenységét. Le-ülünk melléje, fényképezkedünk, és (nehéz lenne tagadni) büszkék vagyunk rá. Ha ezt majd a (haraszti) klubban (kocsmában) elmeséljük...

A takaros Magyar Házban vasárnaponként többtucatnyi honfitársunk megfordul. Az épület valójában szerves egységet alkot más nemzetek házaival; mellettünk az izraeli, a cseh, a szlovák, az iráni; utóbbi előtt százan-százötvenen demonstrálnak az elnökválasztás eredménye ellen.

Dr. Gidófalvi Zoltán (dr. Zoltán Gidófalvi, a ház vezetője) és Mészáros Lajos (Louis Mesaros pénztárnok) sugárzó kedvességgel fogad bennünket. A konyhában fehérnépek szorgoskodnak. Otthoni illatokat szippantunk be; friss bejgli illata jár át mindent, s egyben képzeletünket is úsztatja - haza. Itt éppen delet harangoznának (mi halljuk belül), otthon már este kilenc óra. Ha annyi egyforintosunk lenne (igaz, kivonták e pénzérmét, de ha mégis...), mint ahányszor Márai Sándor hazagondolt San Diegóból, alighanem milliomosok lennénk, de az sem kizárt: milliárdosok.

A közelmúltban avatták fel emléktábláját, amely ideiglenesen a Magyar Házban kapott helyet. Itt volt az ünnepségen a Los Angeles-i magyar főkonzul, San Diego polgármestere, meghívták Bács Ferenc színművészt is, aki Az emigráns című filmben az író alakját formálta meg. Egyre óvatosabban kell bánni a szavakkal, mégis kimondom: úgy érzem, hogy szinte tökéletesen.

A feleség, Lola - Gyöngyössy Katalin játszotta elképesztő átlényegüléssel a Szalai Györgyi-Dárday István rendezte filmben - 1986 januárjában halt meg. Naplójában így ír Márai Sándor: ... Elhamvasztották... A kis hajó távol a parttól megáll, a kormányos... zsebkéssel felvágja a csomagot, plasztik zsákot emel ki, tartalma mintegy két-három marékra való hamu, beszórja a hamvakat az óceánba. ...Intézkedem, hogy ugyanígy temessenek.

Mielőtt más - nem ilyen komor színű - (de hát ez is, ilyen is az élet) vizekre eveznénk, megjegyzendő: a frissen felavatott Márai-emléktábla végső helyéről még nem született döntés. Tudvalevő: az írónak a nyolcvanas években itt élő honfitársaival semmiféle kapcsolata sem volt. (Az amerikaiakkal - a legminimálisabb kényszer-érintkezési pontokon túl - végképp nem.) Szerette nevelt fiát - miatta költöztek ide New Yorkból -, akit fiatalon ragadott el a halál.

Az akkor még Csehszlovákiával közös Magyar Házzal szemben levő padra - állítólag - leült egyszer, megivott egy korsó sört, aztán visszaballagott a lakásukba (akarattal nem írom: hazament). Le-ülünk mi is ugyanarra a padra. Aztán elautózunk a 6. sugárútra, a 2820-as számú házhoz, ahol a magyar írófejedelem lakott az egyik földszinti lakásban. A bejárati lépcsőre kuporodok. Utóbb a parányi előkertből fölszedek egy-két kavicsot s díszbokor-termést. Nejem két szál rozmaringot fehér papírba csomagol. Majd tipródom, tanácstalanul. A szemközti parkban röplabdázók, baseballosok. Nagyon szeretnék meghatódni; valahogy nem megy. Egyszerűen nem érzek semmit. Olyan üres vagyok, mint egy sörösdoboz, amin átment az úthenger.

Keveset bolyongunk abban a parkban (nem túlságosan messze a Magyar Háztól), amelyikben Márai oly sokszor merengett. Most is alacsonyan szállnak a gépmadarak, szinte percenként, mint egykor. Mintha csak arra biztatták volna Márait: ülj fel az egyikre, és irány haza! Most! Csak hát a fogadalom, a gerinc, meg a tartás, legfőképpen meg a szabadságvágy: szó sincs róla hazamenni addig, amíg az oroszok ott(hon) vannak. Amíg bárki is cenzúrázhat. 1989, 1989, 1989... Most már mit számít, hogy ma mi tudjuk: kevéske időt kellett volna várnia. De mi az, hogy idő? Illetve: mi a kevés, mi a sok? A napok is jelenthetnek akár évtizedeket.

No, tényleg váltsunk hang(ulat)ot, s ehhez is - és még mi mindenhez! - micsoda kifinomult érzéke volt a zseniális Márainak. A felhők című kis karcolatában így ír: Igen, költő voltál és a felhőket szeretted. De ne tagadd le, hogy a sertéskarajt is szeretted, babbal és kisült burgonyával. A bánatot szeretted, de szívesen röhögtél a moziban Walt Disney trükkfilmjein is... Merthogy emberből faragták; igaz, őt nagy E-vel.

Akkor hát irány Disneyland, a Los Angeles déli részén fekvő meseváros! Túl sok mindent nem kell átállítania magán az embernek (valakiknek nyilván igen, illetve mindhiába is próbálkoznának; de az más lapra tartozik), hogy újra gyerek legyen. Száguldjon, zuhanjon, csobbanjon, kacagjon szupermodern masinákon, teli torokból üvöltsön, berezelve sikítson, parádézó show-műsorokon engedje el magát, mint a véletlenül elszabadult, gázzal töltött lufi. S aztán lebegni annyira, de annyira fergetegesen jó! Egyszer csak azt vesszük észre, hogy éjfél van (itthon persze már reggel kilenc), és záróra.

San Diego állatkertjét világhírűként tartják számon. Ha akarnám, sem cáfolhatnám. Medvemacskát - s még ki a csuda tudná megmondani, mi mindent - most látunk életünkben először. Engem mégis, itt is az elefántok vonzanak. Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy számomra ezek az ormányosok a világ legkedvesebb állatai. De utánuk mindjárt ott vannak a delfinek a dobogó második fokán. A SeaWorldben (vízivilágban) látható delfines, bálnás, fókás, kutyás, macskás, malacos, kacsás(!) attrakciók látványa közben igyekszem regisztrálni: boldog vagyok!

A Csendes-óceán partján pedig... Az első nagyobb hullám úgy odavág a fiunkkal együtt a homokos parthoz, hogy karunkon, csípőnkön lejön a glazúr. Ijedelem és életmentés után megfogadjuk, hogy csak azért sem fog velünk kitolni ez a hatalmas víztömeg. Igaz, több sebből is vérzünk (no, túl nagyokra azért nem kell gondolni), de újra belerohanunk a hullámokba. Immár - amúgy minden mozdulatunkra (mindenütt) szeretetteljesen figyelő ifjú házigazdáink tanácsára - szakszerűbben ugrálunk a tarajok alá és fölé. Hja, kérem, gyerekkorunkban nem (sem) kergettek bennünket az asztal körül, ha nem pancsikáltunk egyet-kettőt óceánban, tengerben, vagy éppen a Balatonban...

De miként is írja Márai (igaz, a Földközi-tenger kapcsán, az egyik Naplójában), amit én itt is ugyanígy érzek? Egy óra hosszat a teljes, testi és lelki boldogság. Nincs külön a víz és nincs külön a testem. Mint a magzat a magzatvízben, tökéletes biztonságban és rejtettségben élek egy óra hosszat.