Ferrari felszabadítójára vár

Nyolcvanhat éves bátyámat, a Jancsit elvitte a fia Olaszországba. Betette egy otthonba. Pedig jól megvoltunk..., meséli Vilcsike, miközben egy kiskutyus fölmászik az asztalra, leharapja a vázában lévő ajándék virág zöldjét... Föl szoktam hívni Jancsimat, de most kórházba került. Ki kell nyomoznom, hová. A másik testvérem, Dante, az unokahúgomnál halt meg. Volt egy gyönyörű cicám. Elkapta egy autó... Németországban élnek a fiaim. Péterkémnek három gyönyörű kislánya, Mihálynak két fia van. Augusztusban láttam őket legutóbb; Péter születésnapját ünnepeltük nálam.

Közbevetésemre: Hiányzik-e a színház?, így felel: Néha igen, néha meg nem. Nagyon sokat dolgoztam én életemben... Odakint sokáig álmodtam az itthoni kollégákról. Nagyon szerettem a Kállai Ferit, a Bessenyeit, a Sinkovitsot, azaz a Sikit; a Zenthe Ferkót imádtam. Mindenem volt a színház. S, hogy miért nem szerepeltem már később, mondjuk itthon? Ha valaki valamit letett, az maradjon ott... A régi barátnők? A Lorán Lenkével (Dudikával) olykor-olykor telefonálunk, a Gordon Zsuzsival is... De az Öreg Tyúkok Egyesületébe nem járok el. Mindenki az otthoni dolgait hozza elő... Van két macskám és ez a korcs, de aranyos, egyéves kiskutyám, akit ajándékba kaptam valakitől, de akinek a rabszolgája vagyok... Szeretem a kerti munkát, de ez már sok nekem. Hogy mikor vezettem a kocsimat? Amikor két évvel ezelőtt újonnan hazahoztam... Az orvos szerint skizofréniás vagyok. Három napig szedtem is gyógyszert, aztán abbahagytam...

Nem ismerem ki magamat ebben az országban. Örökké csak levenni mindenkiről minden pénzt. Ezt a Gyurcsányt nem szeretem. Az Orbánt sem. De hová mennék? Ha sikerülne eladni a házat, akkor a gyerekeimhez, Németországba. Talán többet tudnék lenni az unokáimmal, feltéve, ha hagynák. Már ez se a hazám, az se... Hogy mi okoz még örömöt? Ha valaki benyit hozzám. Ám ilyesmi még nem esett meg velem: ott voltam a konyhában és pontosan rád gondoltam. És itt vagy. Hát, nem érdekes?

A közeli nagyáruházban vásárolok. Olykor felismernek: Jaj, de szép tetszik még mindig lenni! A városban nem hiszem, hogy megismernének; úgy szaladnak az emberek... Olvasni olvasnék, de baj van a szemeimmel. Szürkehályog. Megyek a Rókusba. De én úgy félek ettől...

Budaörs díszpolgárává fogadott. Mindig küldenek meghívókat, de soha nem megyek sehová. Szeretek estefelé már itthon lenni. Olyan kis mamuska leszek (kacag)... Mennyi ideje van még az embernek? Ezzel szembe kell nézni... Hogy miket tervezgetek reggelente? Ugyan már! Hiszen nem találom a zoknimat, a bugyimat. De azért még megvagyok; szegény testvéreim... Tudod, én mindig őszinte voltam, azt lehet mondani. Nem rejtettem véka alá a véleményemet akkor sem, amikor jobb lett volna hallgatni. Mondjuk 56-ban... Be kellett volna fogni a számat. S maradtam volna a fenekemen: itthon. Dolgoztam volna a színházban. Ezt kellett volna csinálni.

Közbevetem: Nem lenne-e jó olykor-olykor vendéglőbe járni? Úgy fogadnának a pincérek: Művésznő, ma a kedvencét főzettük meg! Ez hogy esne?

Kuncogva válaszol: Az tényleg jó lenne; de egyedül menjek? Meg aztán lusta is vagyok. Mindig is az voltam. Borzasztóan szerettem aludni. Most is mindjárt ledőlök egyet... Hát, igen, édesem. Szépen, csendesen megyünk. És beszippant minket utána egy ilyen... A halál. Nem tudok ebbe belenyugodni. Én félek tőle. De mit tudok ellene tenni?

Megjegyzem: Mondjuk az itteni élet pillanatait kihasználni... Vagy utazgatni a szeretett Itáliádba, s rálelni egy korodbéli társra...

Csend.

Ha nekem szimpatikus lenne, én nagyon boldog lennék. Hidd el! Az utazásról még gondolkodni fogok. De egyedül mégse mennék. Egy barátnővel, azzal igen. De idáig még nem jutottam el. Azt hiszem, adok enni ennek a kutyának...

Nem kertelek: Szerinted mi az élet értelme?

Semmi, summázza.

Nem hagyható szó nélkül: Ferrari Violetta életének igenis nagyon sok értelme volt és van! A fiai, az unokái, a színház, a film itt, odakint...

Nézd! Én itt teljesen rabszolga vagyok, tárja szét a karját.

Nem lehetne elképzelni mondjuk egy rabszolga-felszabadítást? - firtatom.

A legfőbb problémám nem a ház, nem a két cicus, hanem a kutya. Mert ez a kicsi Susu a lábam mellől el nem megy egyetlen pillanatra sem. Istenem, ha valaki befogadná... Mert lehet imádni, annyira édes. De teljesen kisajátít. Nekem is fájna, ha odaajándékoznám; persze csak akkor adnám, ha tudnám, hogy bizonyosan jó helyre kerül...

Akkor kicsit fölszabadulnál? - kérdem.

Határozottabb választ még sohasem kaptam tőle: Akkor igen. Úgy gondolom, igen.

Segítsünk ebben?

Igen. Ezt most komolyan mondom. Bármennyire szeretem, bármenyire édes is... Zsemlyeszínű, ragaszkodó...

Akkor hát kimondható ország-világ előtt: a Ferrari Violettát kisajátító, kis rabszolgatartó eb új gazdit keres?

Igen, igen, helyesel a művésznő.

Szóval tényleg indulhat az akció?

Vilcsike boldogan nevet, akárcsak egykor, a 2x2 néha 5-ben: Igen! Igen! Igen!

Sok puszival köszönünk el egymástól, miközben figyelmeztet:Gyorsan csukd be az utcaajtót magad után, nehogy kiszaladjon Susuka!

Egy aranyos, korcs kiskutya tartja rabszolgasorsban az ország egykori üdvöskéjét