Für Anikó: A jó dolgoknak az a természetük, hogy megtörténjenek velünk

Ragyog. Süt belőle, hogy egyensúlyban van önmagával. Nem is csoda, hiszen a helyén van: színházban, szinkronstúdióban, koncerten, az élet valamennyi színterén. Kislányos mosolya, őszinte, nyílt lénye megmelengeti a körülötte lévők szívét.

Életünkben először találkozunk - a szombathelyi Magyar Tenger Vendéglőben, melynek hossszú évtizedek óta híres a konyhája, családias a hangulata, a kifinomult ízlésű személyzet profizmusa közismert -, de mintha ezer éve ismernénk egymást, s egy legutóbbi beszélgetés fonalát gombolyítanánk tovább.

Mind a mai napig úgy érzem, hogy igazán szerencsés vagyok, amiért Szombathelyen tölthettem életem fontos tíz esztendejét. Ugyanakkor mindig is éreztem (s ez most is így van) a városban egy bizonyos távolságtartást, egyfajta hűvösséget. Nem csak az alpokaljai szél miatt, amit nagyon-nagyon szerettem - az állandóan mozgásban lévő levegőt -, hanem egyáltalán, az itteni emberek kicsit zárkózottabbak, távolságtartóbbak. Mindennek dacára, hála istennek, a középiskolás időszakból - a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam - kedves barátságokat őrzök, olyannyira, hogy évente az a néhány ember talákozik nyaranta (ezt elhatároztuk már régebben), ilyenkor örülünk egymásnak , mosolyodik el a Jászai Mari-díjas művésznő, majd a lelki szemei előtt megjelenő képeket vázolja föl: Nagyon szerettem Oladot és környékét, sokat kirándultunk arrafelé. Még nem volt beépítve, gyönyörű volt! A Bagolyvár és környezete is bennem él, azt a csodálatos gesztenyefasort kiirtották... Főtér, Pelikán park és környéke, a Bolyai János Gyakorló Általános Iskolát körülölelő kertes utcácskák, mind-mind kedvenc visszagondolási helyek.


Azon a fölvetésen, hogy miről is álmodott akkoriban, mi lesz, ha majd nagy lesz? - így mereng: Iparművész, textiltervező, vagy divattervező. Ezekre gondoltam. Aztán mégis... Így alakult. Furcsa véletlen, hogy színésznő lettem . Sokat sejtető a hangja, de most mégis úgy adódik, hogy e szálat - itt legalábbis - elvarrjuk, merthogy lássuk a medvét, azaz a Magyar Tenger Vendéglő étlapját, melyben a magyaros étkek mellett számtalan reformkonyha-alapkő neve is szerepel.

Böngészés közben Für Anikó elárulja, hogy a kedvenc étele az erdélyi rakott - kolozsvári - káposzta. Egyébként anno három évig nem evett húst. Hogy miért nem? Kacagón, kedvesen felel: Mert hülye vagyok, azért. Egyszerűen kitaláltam, hogy az nekem milyen marha jó lesz. Most, innenről mondom mindenkinek, ország-világ, halló-halló! Ez a figyelmeztetés jele: nullás vércsoportú ne legyen vegeteriánus kicsit sem, mert az nekünk nem való! A többi vércsoportú lehet, a nullásnak tilos. Én majdnem belehaltam. Ezt így minden túlzás nélkül mondom. De aztán, hála isten, észhez tértem. Dögevő vagyok azóta is.

Hogy mit szoktam választani? Ez nálam teljesen hangulatfüggő. Múlik az étlapon, de a hőmérsékleten is. Kicsit a holdnaptár is belejátszik. Se fanatikus, se bigott nem vagyok, de nekem nagyon sokat segít ebben a civilizált világban az, hogy kicsit karban tudjam tartani az egészségemet a holdnaptárat figyelembe véve. Ez nem hókusz-pókusz. Ha az apály-dagály jelenséget vesszük: tizenegy kilométer mély víztömeget mozgat a Hold. Akkor miből gondoljuk, hogy ránk nem hat? Pedig valóban hat, csak elfelejtettük...

Fokhagymakrémlevest és sertéscsülköt Pékné módra választ, e sorok írója a csontlevessel szemez, s a vadassal, amit a Magyar Tengerben a vendéglőt alapító - sajnos már csak néhai - Molnár Pista szájíze szerint készítenek. (Menüsorunkon egész adagokat tüntetünk föl, de Für Anikó csak zóna porciót fogyaszt. Meg is jegyzi: Mint mindig. ) Jöhet majd kevéske nass is, de az is csak módjával.


S aztán hatalmas ugrással - életfonal-tekercseléssel - máris 1989-nél tartunk, amikor Anikó negyedéves színművészeti főiskolásként a Madách Színházba került gyakrolatra Ádám Ottó (egykori legendás direktor) és Szirtes Tamás (amúgy a mai igazgató) keze alá. Végzősként le is szerződtették. A nagy Madáchtól 2000-ben kezdett leválni a Madách Kamara Mácsai Pállal az élen, s mint ismeretes: másokkal együtt Für Anikó is vele tartott. E teátrum 2004-től viseli Örkény István nevét, ám a hivatalos leválás - önállósodás - tavaly októberben történt.

Egy helyütt arról beszélt a színművésznő, hogy társulatban lenni egyfajta kályha. Nyilván, jegyzem meg, a kiindulási pont és a melegség miatt is.

Ez így van. Az, hogy én nagyon szívesen vendégeskedem - bárhová, fővárosi vagy vidéki színházba, ahová hívnak engem jó feladatokra, elmegyek -, ez csak egy tény. Viszont nekem nagyon jó társulathoz tartozni. Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy az Örkény István Színháznak lehetek az alapító tagja, mert ez egy csodálatos társaság. Hogy mondjam: kicsit rezervátum, ha lehet mondani ebben a mai, kicsit érték után, meg igazi mély dolgok után sóvárgó, azokból keveset kapó világban.

Vajon mennyire tör be a színházi létezésbe a külvilág, illetve mennyire nyitott a teátrum kifelé? - firtatom.

Egyrészt nagyon is be kell, hogy törjön. Nem csak amikor a mesterségünket gyakoroljuk, hanem úgymond civilként is. Nem titok, hogy a mi szakmánk - sok-sok mással együtt - nagyon nehéz anyagi helyzetben van. Ez az egyik. Másrészt pedig nekünk kutya kötelességünk a jelennel foglalkozni, s egyáltalán bizonyos kérdéseket föltenni, problémákkal foglalkozni - mindenféle erőszakoltság nélkül -, amik velünk esnek meg, amiket a bőrünkön érzünk. Egyszerűen hozzányúlni emberi dolgokhoz. Akár Molnár Ferenc segítségével, de nyugodtan fordulhatunk az ókori görögökhöz is. Ők is úgy foglalkoztak az emberi dolgokkal, hogy az mind a mai napig érvényes. És azt gondolom, hogy a színháznak főként ez a feladata. Nem elsősorban az úgymond szórakoztatás , fejti ki, de hozzá is teszi: Persze ezzel most rögtön vitatkoznék is, mert igenis ez is a feladata, de azért ezt sokféleképpen lehet csinálni. A szórakozásnak vannak dimenziói. Az a lényeg: a néző kapjon valami gondolatot, valami pluszt, ne úgy menjen haza, mint ahogyan eljött. És ne az az egyetlen érzése maradjon, hogy kicsit sajog a térde, mert csapkodta a röhögéstől, hanem, hogy fejben és szívben is vigyen magával valami pluszt.

Nyilván mindez érvényes az éneklésre - akár CD-re, akár koncertre - is, igyekszem tágítani a kört a Magyar Tengerben, kissé fennköltebben szólva: az óceán végtelenje felé , s idézem egy mondatát, melyet 2006-ban, a Nőstény álom című CD-jének mondanivalója, hatása kapcsán fogalmazott meg: Ha húsz év múlva rám lesz szükséged, akkor is érvényes legyek! . Persze azt sem hallgatható el: a CD-je, akárcsak sokszínű tevékenysége teátrumokban, a mosónőtől a hercegnőig mindent el tud játszani - vallja: minden benne van az emberben -, szinkronstúdiókban (Sandra Bullock is az ő hangján szólal meg magyarul), azaz művészetének minden vetülete minőséget, színvonalat, értéket teremteni akarást sugároz. Jó, hogy megadatik: végre szemtől-szembe közölhetem vele.

Nagyon szépen köszönöm! És akkor hadd ragadjam meg az alkalmat, ez itt a reklám helye... , kacag tüneményesen, füranikósan . Folytatja máris: Itt a második CD-m, a Kitalált világ című. Becses dolog számomra az éneklés és nagyszerű kaland. Hrutka Róbert barátom írta a zenéket most is, a szövegek Bereményi Géza barátomnak köszönhetők. Az éneklés élményét Bagó Gizella énekmesternek köszönhetem, akihez immár huszonöt éves munkakapcsolat és barátság fűz. Az ő tudása, embersége nagy ajándék. Az új CD lemezbemutatója november 13-án volt az Örkény Színházban.

Anikó csak úgy ragyog! Sikerült ismét megélni a pillanatot? - kérdem.

Ennek az egész hivatásnak, amit csinálok, szerintem ez a leggyönyörűbb része, amikor az ember tényleg egy ilyen megfoghatatlan dologra bizza magát, mint az a pillanat, amiről előre nem tudja, hogyan is lesz, csak gondolatokat tud a fejében raktározni. Viszont az, hogy miként történik meg az ott és akkor, az egyedi és visszahozhatatlan. Az ott, az egyszer, az úgy történik meg. És például hiába sokadszorra, akár kétszázadszor játszunk valamit, akkor is, az az este, az a pillanat, az a perc visszahozhatatlan. Tehát a kötött szöveg, a próbafolyamatban meghatározott dolgok, akár helyzetben, mozgásban, gesztusokban, az mind-mind valami olyan különleges egyszeriséget és egyediséget tud kapni. Az egésznek a spontaneitása és varázsa... Igazi ajándék volt az az este számomra. Nem csak a csodálatos szerzőgárda és a zenekar volt mellettem, melynek tagjai fantasztikus zenészek, ők is velem együtt röpültek és röpítettek engem a zene szárnyain. S amikor a pillanat varázsán túl az ember azt érzi, hogy szinte valami túlnő rajta, tehát, hogy valaminek - magasabb erőnek - a médiumává válik, az nagyszerű! A jó dolgoknak az a természetük, hogy megtörténhetnek velünk. Művészetnek az nevezhető, ami több önmagánál. Amikor valami még több lesz, mint a mindnyájunk munkájának, tehetségének, odaadásának az összege.