Generációk agyagmeséje - Gizi néni története a gyors költözésről, a gyárról, és az édesapja után maradt egyetlen korsóról

- Ez a kis korsó, ez maradt édesapámtól - mutatta a szekrényből leemelt edényt Gizi néni. A korsó alján ez olvasható: "Zsohár János népi iparművész Magyarszombatfa 1955".

Gizi néni mesélt a gyors költözésről, a gyárról, és az édesapja után maradt egyetlen korsót mutatta

A másik szekrényből két kis tányért vett ki Gizi néni, az egyik színes, a másik zöld.

- Erre rá van írva, hogy Cseke Vivien, hétéves. Ezt teljesen ő festette. Ha érdekelné, nagyon könnyen megtanulná - mutatta büszkén az unokája munkáit.

- Ezt megismerem, ezt én festettem - már a Fazekasházban, Magyarszombatfa szívében mutatott egy edényre Gizi néni (úgy vizsgálta, mintha ellenőriznie kellene a minőségét!). Szintén a Fazekasházban őriznek egy fűszertartó edényt: annak az alján a Zsohár János 1904 feliratot olvashatjuk. Gizi néni nagyapjának munkája. Óriási volt az öröm, amikor meglett, hiszen nem sok minden maradt Zsoháréktól. Ezért is hívta fel a figyelmet a családra Albert Attila fazekas, Magyarszombatfa polgármestere. Gizi néni azt mesélte, hogy az édesapja rendkívül tehetséges volt a figurális kerámiában.

A nagypapától fennmaradt munka véletlenül került csak elő

- Törpéket készített, szarvast ide a kertbe, mindent meg tudott csinálni - sorolta. A nagypapa pedig az igazi archaikus korongozás tudója volt: pillevékony falú edényeket készített, igazi esszenciáit a szakmájának. Gizi néni is ebben a szakmában dolgozott, ő festett. És most is kikerül a keze alól egy-egy váza, és hívják fazekastáborokba. Van miről mesélnie. - Inasok, segédek mindig voltak nálunk. Nagypapa mindig tartott tanulókat. Gépesített volt az agyagkészítés, a máz- és a festékőrlés. Vitték Budapestre, Somogyra is terményért, meg adtak is el itten is kereskedni. Oda a népművészeti termékeket, itt meg használati edényeket - sorolta Gizi néni. Az őrségi fazekasok a mezőgazdaság mellett, jórészt telente egészítették ki a család jövedelmét. Amikor megalakult a téesz, otthon már nem volt senkinek saját földje. Maradt a fazekasság és a közös munka. - Megbeszélték édes-apámék, milyen jó lenne, ha valami néven tudnának dolgozni, hát nálunk volt hely. Aztán megalakultak - emlékezett Gizi néni. Egyre nagyobban ment a termelés, addig nőtt a gyár, hogy átvette az állam. Az addigi épületeket el kellett bontani, ami azért nem volt egyszerű, mert az volt a családi otthon is. Nem szívesen, csak hosszas húzódozás után állt rá az eladásra Zsohár János.

Gizi néni a Fazekasháznál, Magyarszombatfán Fotók: Szendi Péter

- 1963-ban április 4-én kezdtük, november 7-én el kellett hagyni - emlékezett a gyors költözésre Gizi néni. Nem csoda, hogy nem maradt sok tárgyi emlék a felmenőitől. Egyrészt a költözéssel veszett el a java: - Rengeteg áru volt, el kellett pakolni, sok mindent leszórtunk a padlásról, aztán összetörtük - mondta. Másrészt, nem úgy értékelik ők a kerámiamunkáikat, mint az, aki nem élt ebben a szakmában - márpedig Gizi néni negyven évet dolgozott benne, miután 1974-ben az iskola után elvégezte a festőtanfolyamot.

- Jaj, de gyönyörű, jaj, de különleges, mindig mondták. Hát nekem olyan csodálatos egyik se volt - fogalmazott.

- Nálunk otthon minden abból volt, a tepsi, a lábas, a fazék, a tányér. Nekem úgy tetszett, hogy minden másból van. Nagypapa meg azt mondta, ha meg tudjuk csinálni, minek vegyük meg - ismételte a sokszor hallott érveket Gizi néni. Ez a mindennapi személyes emlék persze messzire mutat. Gizi néninek természetes volt az agyagedény, és a tárgyakon felül a tudás is. Mára már minden régi edény féltve őrzött kincs, az őrségi fazekasság tudása pedig nem él már minden háztartásban. Sőt. De talán nem csak emlékként marad meg a következő századokban.