Gera Zoltán: fölragyoghat a krisztusi törvény

Korábban a gondolkodás együtt járt a szakralitással, a mostani hazugsághalmaz lényege, hogy elodázza, elfedje a dolgok igazi megnevezését, márpedig az igazság legyőzése ott kezdődik, hogy meg tudjuk-e nevezni - megnevezzük-e egyáltalán - a gonoszságot. Nem tudjuk megnevezni, fogalmaz az érdemes és kiváló művész, aki mindig is filozófiai szemlélettel tekintett a világra. Haich Erzsébet egyik könyvéből idéz: A világban kísértéseknek vagy kitéve. Ott sok a test által uralt ember. Az el-esés veszedelme nagyobb. A Föld most egy hosszú periódust fut meg, melyben fokozatosan a testtől megszállott, erőszakos emberek veszik át az uralmat. De tudnunk kell, hogy ott, ahol a negatív erők jelentkeznek, ott pozitív erőknek is jelen kell lenniük, ha kijelentetlenül is. 



Gera Zoltán: A lelki jelenségekben való eligazodásnak, a kozmoszban elfoglalt helyünk felismerésének jött el az ideje 
Fotó: Benkô Sándor

Müller Péter kapcsán megjegyzi: Azt írja valahol, hogy két örvénylő sorserő tartja pörgésben a világot, az egyik a negatív, a másik a pozitív. Az egyik az isteni centrumból kiszakít és kifelé sodor; centrifugális erő. A másik összevonz és az egység felé terel; centripetális erő. Aszerint, hogy a szabad akarattal rendelkező ember melyik sodrásirányban áll, lesz élete - a szentírás szavai szerint - áldott vagy átkozott. Hamvas Béla úgy vélte: a tömegember a nyakán hordja a bélrendszerét, bélgondolatokkal él; viszont a hasüregében hordozza a fejét. A káosz és a szenny démoniája lesz úrrá. És most itt tartunk a visszaszámlálásnál... , sóhajt nagyot Gera Zoltán, miközben föl-alá sétál a szobában. Így mereng: Az úgynevezett hatalmi kullancsok világát éljük... A szent dolgokat megérintik a profánok, az alsóbbrendű ítélkezik a felsőbbrendű fölött. A hazugság az, ami legyőzi az igazságot. A téboly helyettesíti az isteni harmóniát. A föld játssza azt a szerepet, amit az égnek kellene... Privát kapcsolataimban is megdöbbentő élményeknek vagyok részese. Van, aki az orvosát szidja, van, aki azt a templomi rendet, hogy csak mise ideje alatt lehet gyónni. Ez persze mind a hatalom sikere...

Egy nép addig nép, amíg szíve van. Ha elveszíti azt, csordává válik, melyet irá- nyítani kell. A falka csupán két dologra képes: vagy gyűlöl, vagy rajong. A mindenkori hatalom gondolkodik a rajongás tárgyáról, vagy a gyűlölet célpontjáról.

Fontosnak tartom, hogy mi az én valóságom. Minden, ami mennyiség, ami számolható, idegen számomra. Minden, ami minőség, mágnesesen, magnetikusan vonz. (Természetesen nem tartom megtámadhatatlanoknak a gondolataimat.) Nem zabálom az ingereket, a locsogást, a divatot, a tömeget, a sietséget, a rekordot, a sebességet, a versenyt, a hírnevet, a tekintélyt, a múltkultuszt; a mai színházat. (Ugyanis már nem templom, hanem üvöltő kocsma.) Müller Péterrel értek egyet: A finomlelkű ember zajérzékeny. Tudja, hogy a nagy dolgok csendben születnek és ott is érlelődnek. Csendben, nyugalomban, ahol nincs lárma és zűrzavar. Isten-közelben csend van. A zajt, a káprázatot kereső süket és vak a létezésre. Lármát azért csinál az ember, hogy Istent ne hallja. Az isteni ugyanis halkan szól, s az üvöltés és a zaj ezt elnyomja. Még a börtönben is van séta és csendespihenő. Csakhogy ezt az egó nem akarja megélni... Ha már a börtönnél tartunk: ugyebár államellenes izgatás bűntettében találtattam bűnösnek a hatvanas években, tíz hónapot kaptam. Hárman voltunk egy cellában. Úgymond leselkedtem a koponyám körül: kikkel kerülhettem össze? Az egyik társam - civilben könyvtáros - ugyanolyan hallgatag volt, mint én. Hanem a harmadik! Veszettül szidta a rendszert, a Kádárt, a kosztot, az egész szocializmust, mint egy végtelenített hangszalag. Mikor egy pillanatra elfordult, tekintetünk összeakadt a könyvtárossal. Később, az udvari sétán elhatároztuk, hogy meg fogom tanítani angolul, s csak úgy fogunk beszélni, hogy a spiclit, azaz a téglát elszigeteljük. Rabruhánkban lassacskán átváltoztunk két angol felsőházi képviselővé, a harmadikat válaszra sem méltatva, elkezdtük az angol rendhagyó igék alakjainak gondos, parlamenti tárgyalását. A kilazult tégla türelmét vesztve, ordítva követelte, hogy hagyjuk abba! Minél jobban ordított, annál higgadtabban sorjáztuk az igék titkait és vonzatait. Estére depresszióba esett, másnap idegrohamot kapott, harmadnapra kihallgatásra jelentkezett. Negyedik nap már nem volt közöttünk. Tanulság: egy tégla, ha az emberre ejtik - életveszély. De ha felkészülünk rá és időben elkapjuk, építésre is használhatjuk. Mondjuk önépítésre. Mi meg, becsületes állam elleni izgatók, fellélegeztünk. Aztán átváltottunk egy intenzív angol tanulásra. Könyvtáros barátom szabadulása után egy évre rá mint műszaki angol fordító keresett és kapott állást... De visszakanyarodva a csendhez; a tombolás, a szüntelen fecsegés, a háttérzaj, a háttér- rádiózás, tévézés arra való, hogy az ember önmagát sohase hallja meg. A csendtől való irtózás az egoista világ biztos jele. Életünk hatalmas démoniája ma a hajsza, a nagy lihegő. Nyelve lóg, úgy lohol éjjel-nappal. A szünet, a hallgatás, a csend a hangok maximális teltsége. Ez a kínai tusrajzban az üres tér - a semmi. Erről aztán fogalmuk sincs a manapság kocsmahangon ordítozó fiatal színészek többségének. Minél hangosabb, veszekedőbb, beolvadóbb, ingerbővebb, bőbeszédűbb, szószátyárabb egy alakítás a színpadon, annál inkább a gazdagságot akarja ábrázolni. De éppen ezért annál inkább az ínségről árulkodik... A leggazdagabb művek szűkszavúak, sok szünettel, térrel, távlattal. A legszegényebbek meg azok, melyek kivétel nélkül fecsegnek. Ideges, hajszolt, s ennélfogva kimerült emberek ritkán érnek el kimagasló eredményeket, mert nem hatnak mágnesként. Míg ellenben akik nyugodtan dolgoznak, azok minden tettük által nemhogy gyengülnek, hanem erősödnek.

Beszélgetésünk témája utóbb - az osztrákok által Szentgotthárdra tervezett gigantikus égetőmű kapcsán - a környezetvédelem.

Eléggé furcsa, a megszokottól idegen nézeteket vallok. Tudnillik úgy tartom, hogy a környezetszennyeződés belülről indul el. Az ember belsejéből indul el. Az emberiségnek egy közös szokása, hogy mindarra, aminek nem volna szabad lennie, a külvilágban keresi a vétkest. Nem vagyok jogász, sem erdőmérnök, sem politikus, sem orvos. Csak egy csekély értelmű színész, aki igyekszik a szívével gondolkodni és az agyával érezni... Környezetszennyeződés kapcsán - innen a rivalda mögüli szempontból - én úgy látom, hogy a közönség, pardon: a környezet bennünk van. Mi magunk vagyunk a környezet. Hogy a környezet és mi emberek egy és ugyanazok vagyunk. A környezetet mi magunk okozzuk és szenvedjük, és ha úgy tetszik, mi magunk okozzuk és élvezzük. Mi, emberek öklendjük a káoszt és a koszt, és mi hozzuk létre a harmóniát is. Nem szabad a szennyeződésre fognunk azt, ami eleve és priméren bennünk van. Ami fölött szabad akarattal rendelkezünk, ami tőlünk függ. Igenis, mi vagyunk a létrehozói úgy a fénynek, mint a szennynek, mely végül is mint külsővé vált áradat önt el, betegít meg és temet el. Én úgy vélem, hogy elérkezett az idő, hogy ráébredjünk: külső világunk, magunk teremtette környezetünk csak puszta tükörképe, materializációja gondolataink és érzelmeink belső világának. A szennyeződés például a mi szelle-münkben, a mi tudatunkban, az erkölcsi magatartásunkban fogamzik, fejlődik, válik a szokott külső pimasszá, külső mocsokká. Az erkölcsi, etikai színvonal pedig az anyagnál felsőrendűbb valami. Mondjuk ki: maga a lélek. A lelki jelenségekben való eligazodásnak, a kozmoszban elfoglalt helyünk felismerésének jött el már végre az ideje.

S hogy vajon mi vár az emberiségre? E felvetés után hosszan tartó csend ül a szobára. Gera Zoltán ekként töri meg: Ha erre gátlás nélkül felelnék, akkor nagyképű lennék. Mélyről, igen mélyről veszi a levegőt.

Gátlásos feleletem viszont annyi: iszonyú megpróbáltatások sorozata. Még hozzátenném: meggyőződésem, hogy több, többféle lehetséges jövő létezik. Hogy melyik jövőbe lépünk, azt az emberiség tudatklímája határozza meg. A cinikus tudattartalmaktól nem sok jót várhatunk. A szakrális törvényekhez való visszatéréstől várhatunk jót; kis közösségek létrejöttét, közösségekben megélt kreativitás-élményt, szolidaritást, ennek terjedését, de csak akkor, ha egyre szélesebb körben terjed az a felismerés, hogy én te vagyok. (Ez egy keleti gondolat.) Ez azt jelenti, amit a krisztusi tanítás: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. De a szeretet nehéz feladat. Ha nem várom, hogy kapjak, hanem inkább én adok (akár egy mosolyt is), akkor fölragyog bennem a krisztusi törvény.