Gyermekvonattal Európában – Sikerült megszólaltatnunk két visszaemlékezőt

A témát kutató Bodó Judittal a Vas megyei vonatkozásokról is beszélgettünk, és megszólaltatunk két visszaemlékezőt, egyiküknek az édesapja, másikuknak a férje utazott a gyermekvonattal.

A gyermekvonatok első hullámával, 1920 és 1930 között, több mint hatvanezer magyar gyereket vittek Hollandiába, Svájcba, Svédországba, Angliába, később Belgiumba. Hadiárvák, vagonlakó, éhező, kolduló gyerekek százezrei éltek akkor Magyarországon, testileg-lelkileg elgyötörten, gyakran a szüleikkel együtt élőknek is nehéz sorsuk volt. A Hollandiából kezdeményezett mentőakciót itthon az Országos Gyermekvédő Liga szervezte a rászorultságot figyelembe véve. 1920. február 8-án gördült ki az első gyermekvonat a Keleti pályaudvarról. Vas vármegye 1923-ban kapcsolódott be az utaztatásba.

– A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban láttam egy kiállítást a gyermekvonatokról 2008-ban, elsőként ez hívta fel a figyelmet arra, hogy ez a nemzetközi gyermekmentés ismertté váljon. Két éve jelent meg a Gyermekvonat Angliába – Egy budai kislány levelei, 1920–21 című könyv, amelyet megvettem. Úgy érintett meg, mint egy hívószó, hogy elmélyedjek benne. Úgy vélem, egy adott időszakot gyerekek számára legjobb gyermeksorsokon keresztül bemutatni, és erre a diákjaim is vevők – mondta Bodó Judit, aki a VMSC Puskás Tivadar Szakképző Iskola 9–12. osztályában tanít történelmet. Helytörténettel gimnazista kora óta foglalkozik, pedagógusi pályáján pedig folyamatosan kísérletezik azzal, hogy bevigye az oktatásba.

– Van együttműködésem a Berzsenyi Dániel Könyvtárral – a Szombathelyi elsők sorozatban interaktív foglalkozásokat tartunk Szalainé Bodor Edittel – és a Vasi Múzeumbarát Egylettel, rendszeresen viszem múzeumpedagógiai foglalkozásokra a tanítványaimat. A gyermekvonatokról szóló részt közösen tartjuk Tóth Kálmánnal. Bodó Judit tanulmányozta az 1920-as évek helyi sajtóját: az Országos Gyermekvédő Liga az újságokon keresztül hirdette meg a hollandiai utat. Amint megtudjuk: kezdetben a szülők bizalmatlanok voltak, nehezen engedték el a gyerekeiket meszsze földre, kit néhány hónapra, kit egy évre, aztán később meg azért reklamáltak, hogy Vas megyéből túl ritkán indítanak ilyen vonatot. A propagandának úgymond irodalmi vonulata is volt, a Tányértalpú koma utazásai Hollandiában című könyv egy mackócsaládon keresztül mutatta be, mi vár a gyerekekre a tulipánok és a facipők országában.

– A cél az volt, hogy a legyengült szervezetű gyerekeket regenerálják, itthon nélkülözés volt a háború után, és a higiénés körülmények sem voltak éppenséggel megfelelők. A gyerekeket felekezeti megfeleléssel irányították kinti katolikus vagy evangélikus családokhoz. Még arra is figyeltek, hogy a társadalmi helyzetük is hasonló legyen, hogy kevesebb probléma adódjon a visszailleszkedésnél, amikor hazatérnek. Kommunikációs gondok is voltak kiutazáskor, de a gyerekek hamar megtanulták a célország nyelvét, sőt egy kicsit magyarul felejtettek el, amikor visszajöttek – meséli Bodó Judit. Vas vármegyéből először 1923. február 25-én kelt útra 26 szombathelyi gyerek, 7–12 évesek, többségükben katolikusok, és voltak köztük a középosztályból is. A tanfelügyelő lánya is kiutazott, ezzel is bizalmat akartak ébreszteni a szülőkben. Az is probléma volt az utaztatásnál, hogy a gyerekeknek nem volt ruhájuk, ezért „ínségakciót”, gyűjtést indítottak, hogy a gyermekvonatosok megfelelő öltözékben indulhassanak útnak. Bodó Judit hozzáteszi: a felhívásban egyébként az is benne volt, hogy kopottas ruhában küldjék ki őket, hogy minél nagyobb részvétet váltsanak ki.

Vasi gyerekektől beszámolók 1923-tól vannak. Tilda alsó tagozatos kislány volt, leírta, hogy földművelőknél lakott, akik szorgalmas életmódot éltek. Írt a színpompás tulipánokról, a házak érdekes beosztásáról. Megjegyezte, hogy „künn facipőben járnak, a házba csak harisnyában lehet bemenni”. Szabad idejükben a gyerekek bicikliztek, és bevonták őket a gyülekezet karitatív tevékenységébe, például jótékonysági gyűjtésekbe. Egy Vas megyei tanítónő beszámolója arról szól, hogy Belgiumban Gent mellett lakott nyolc hónapig, széles feladatköre volt, 150 magyar gyerek felügyeletét látta el. Mindennap máshol tanított. Sorra járta a befogadó szülőket, segített, ha egy gyerek beteg volt. Leírta az egyházi-közösségi ünnepeket, ahol a belga és magyar gyerekek bemutatták egymásnak a kultúrájukat. A magyarok palotást táncoltak, elénekelték a Boldogasszony anyánkat és a Csínom Palkót. Diaképekkel illusztrálva ismertették meg Budapestet és az ott élő gyerekek nyomorát, és hogy Trianon nekünk mit jelentett.

Bodó Judit dr. Knébel Miklós pápai kamarás szerepéről is beszél, aki a gyermekvonatos utaztatásban országosan fő szervező volt. Ő a neves szombathelyi fotográfus unokája. Katolikus papként a Hollandiában nyaraló gyerekek lelki gondozója is volt. A tanárnő és dr. Melega Miklós, az MNL Vas Megyei Levéltárának igazgatója együtt szorgalmazzák, hogy dr. Knébel Miklós is méltó helyet kapjon a szombathelyiek emlékezetében. Veres Gábor szobrászművész és Bonyhádi Károly grafikus tervezésében emléktábla készül, amely segíti ezt a nemes ügyet. A táblát a család egykori lakóházán, a mai Szily János utca 40. számú épületen fogják elhelyezni.

A gyermekvonatok szervezése, a nemzetközi mentőakció második hulláma a második világháború után indult, a harmadik 1956 után. Visszaemlékezőket szerettünk volna megszólítani, de már meghaltak, csak hozzátartozókat találtunk.

Dr. Bán Erzsébetnek az édesapja, Bán József Mezőkövesden született 1917-ben, 1947-ben jött Szombathelyre tanítani. Az ügyvédnő azt meséli: az édesapjáék öten voltak testvérek, a nagymama megözvegyült, mert a nagypapa tífuszban meghalt. Az öt gyerek közül épp az édesapját támogatták abban, hogy részt vehessen a mentőprogramban; élénk, fürge eszű fiúcska volt. Belgiumba került ki 1927- ben az egyik gyermekvonattal, a katolikus egyház szervezésében. Mezőkövesdről több gyereket is vittek, kint egy plébános karolta fel őket. Iskolába jártak, franciául tanultak. Fennmaradt Bán József későbbi levelezése azzal a plébánossal, Jakobs atyával, ebből kiderül, hogy jól érezte magát, kint lett elsőáldozó. A pap azt írta neki, amikor már hazajött: „sokat emlegetünk, maradj ilyen készséges és szorgalmas”.

– Az édesapám a Nagy Lajos Gimnáziumban tanított történelem– földrajz szakon, dr. Katona Attilát is tanította. Mesélt nekünk gyerekkorunkban a vonatozásról, hogy milyen élmény volt átvágni egész Európán, több napon át utazott, mígnem meglátta a tengert. Szellemi-lelki fejlődése Belgiumban indult. Részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy tudtuk, neki ez nagyon fontos volt – mesélte dr. Bán Erzsébet. – Édesapám negyven év múltán, 1967 körül visszament Belgiumba, elment ugyanabba a városba, akkor a pap már valószínűleg nem élt. Sokáig tervezte az utazást, mindig vonzotta, egyszer csak sikerült.

Az ügyvédnő testvére, Bán Emőke elhunyt férje, dr. Kiss Endre Károly gyermekvonatozását idézte fel. Ő Kiskunhalasról indult, 1946-ban töltött Dániában fél évet, ötéves korában. Az unokájának készített egy emlékkönyvet, abban mesélt a nagy kalandról, például arról, hogy ott, Dániában evett először zabkását. Utána is tartotta a kapcsolatot a családdal, amelynél lakott. Volt egy lányuk, aki akkor 10-12 éves volt, felnőttként ő is eljött egyszer Magyarországra.

Kiemelt képünkön: Dr. Bán Erzsébet és Bodó Judit. Az ügyvédnő édesapjáról keresett régi képet, a gyermekvonatos időszakból