Ha lesz emberi arcunk

Kósa Csaba író, újságíró, a Magyar Újságírók Közössége elnöke fáradhatatlan. Intézi a köz ügyeit, utazik,  élményanyagot gyűjt, ír, szerkeszt és hozzá méltóan markáns véleményt formál a világ dolgairól. Sokan tudják róla, hogy mindig is ápolta vasi kötődéseit. Büszke Andrásfára, a csöppnyi vasi falucskára, ahol a világra eszmélt, s ahol ma is töltekezik a tovatűnő hársak alatt, s ahol beszélgettünk.

Értelmiségi szülei szellemi szigetecskét, holdudvart alakítottak ki, bízva e minta kiteljesedésében. Nem így lett, a polgári világ zárvánnyá merevedett. Tehát milyen ez a mai karácsony, annyi reményteli után? – tettük fel az első kérdést Kósa Csabának. 

– Hópaplan a háztetőkön, hófalak az út mentén, jégcsapszakállas ablakok. És csend. A nagy, fehér, hóillatú csend jelenti nekem a karácsonyt gyermekkorom óta. Erre a végtelenséget idéző, mély csendre gondolok mindig Szenteste délutánján. Amikor még csak egy jégcsap sem pendül meg, még csak egy zúzmarás ág sem roppan halkan. Amikor egyszerre minden hang, minden zaj varázsütésre megszűnik a faluban. Honnan tudták az élőlények, hogy a csendnek ideje jött el?

Elültek a tyúkok, óljában nem röffentett a koca, és a szomszédban is elhallgatott a mindig ugató, szőrcsimbókos kutya, az öreg Vitéz. Ebbe a csendbe csak akkor érkeztek az első hangok, amikor a kis utcákból, közökből elindultunk az éjféli misére. A kincstár összedől című könyv mérföldkőként jegyezhető Kósa Csaba munkásságában. Minden egyes sora nagy hatású, sejtig hatoló. Az elment barátokról, rokonokról, ismerősökről szól. Akik magukkal vittek odaátra egy-egy darabka világot. Hogyan született ez a fontos mű?  

– Az eszmélő gyermek gyűjtögette az emberi jóféleségeket. Szeretet, barátság, segítőkészség, együttérzés a bajban Gyermekkoromban, a második világháború után még sokáig élt a faluban a közösségi erkölcs, a hazaszeretet, a szűkebb szülőföld szeretete az emberekben. Aki lopásra vetemedett, kiközösítették. A hazugot megbélyegezték. Könyveimben, írásaimban megrajzoltam sok falubeli asszonyt, férfit, szívvel, lélekkel teli embereket, akikre nagy szeretettel emlékezem mindmáig. Szinte mindnyájan a temetőben alusznak. A régi falu – sajnos – a föld alatt van. És a régi Magyarország is.

Uralkodik az önzés, a gátlástalanság, a másokra taposó kíméletlenség, a bűnözés. Gyakran mormolom magamban Ady nagy versét, az Eltévedt lovast: „Alusznak némán a faluk,/ Multat álmodván dideregve,/ S a köd-bozótból kirohan/ Ordas, bölény s nagymérgü medve ” Ha ebből a depressziós, önfeladó, önromboló érzületből nem tudunk kikelni, akkor igaza lesz Herdernek, és igazuk azoknak a szociológusoknak, akik szerint a 21. század végére négymillióra csökken a magyarság létszáma. Mindig azt tartottam, hogy a közösségi erkölcs utolsó végvárai a falvak. De most a falvak fogynak és alusznak. Az író közéleti szerepet is visz, mint a második legnagyobb újságírói szervezet elnöke.

Kósa Csaba író ma is töltekezik a szűkebb haza, Vas megye és Andrásfa révén (Fotó: Mészáros József)

Milyen ma az újságírói szakma helyzete? 

– Ha ez a digitálisnak nevezett forradalom forradalom lenne, akkor mi volt Petőfi Sándoréké, a márciusi ifjaké, akik a magyar sajtót is megújították? A szép, hibátlan, kifejező magyar nyelvvel, a szabadság, a függetlenség, az emberiség és a magyarság sorsának akár haláluk árán is való vállalásával. A minőség, az érték lerontása nem forradalom, csupán antiforradalom. Az újságíró a szellem embere, azaz annak kellene lennie. Képzettnek, bátornak, igazságkeresőnek, igazságmondónak, szuverénnek. A mikrofonállvány, a nyalonc, a cukormázas baba nem újságíró. Ez a pálya, ez a mesterség leromlott, felhígult, előtoluló képviselői – tisztelet a kivételnek – alapvető szakmai-, műveltségbeli hiányokkal lépnek a színre. „Ee”-znek, „öő”-znek, nyökögnek, hadarnak, énekelnek – és még sztároknak is neveztetnek. Én már csak konzervatív maradok. A publicisztikában Petőfi, Ady a példaképem, a tárcaírásban Mikszáth, a jegyzetírásban Kosztolányi, a riportban Móricz Zsigmond.

Sajnálatos, hogy a magyar sajtónak éppen az írott, nyomtatott sajtó része haldoklik, amelyben az emlegetett nagyok alkottak. A nyomtatott sajtó keserves állapota idézi elő ma a klasszikus újságírói műfajok – mindenekelőtt a riport – kihalását. Jóvátehetetlen bűnként. Ami a könyveket illeti: tessenek leolvasni az új könyvek gerincéről a neveket. A sztárokét, a celebekét. Mára ők lettek az írók. Nagy László a vele készített utolsó televíziós interjúban, 1975-ben Kormos István kérdésére – mit üzenne a száz vagy ötszáz év múlva élőknek? – ezt válaszolta: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.”

- Emberi arcunk lesz? 

– A kérdés az, hogy az interjú születése után negyven évvel van-e még emberi arcunk? Az ember felszáll egy távolsági buszra. Az, hogy a sofőr nem köszön vissza az utasnak, már fel sem tűnik. De az utasok sem köszönnek egymásnak. Észre sem veszik az emberek, hogy milyen méltatlan, megalázó szerepbe viszik magukat, s kényszerítenek ebbe másokat is. Amikor négy évtizede az interjút láttam a televízióban, hirtelen nem is fogtam fel, mi az, hogy: „Ha egyáltalán lesz még emberi arcuk.” Most kétségbeesve keresem az arcokat.

- Várhatók újabb, művek? 

– Most jelent meg Apáim című regényem. Az 1944-45 telét és az 50-es évek elejét felidéző fejezetek Andrásfán játszódnak. Készülő elbeszéléskötetemben is több hegyháti, andrásfai helyszínű írás szerepel majd.