Ha nem bárány, akkor vajon mi?

Nádasdy Boldizsár és Darabos Gáspár 1651-ben Őrimagyarósdon állították össze Domonkosfa falutörvényét. A dokumentum bevezetője szerint a rendszabály meghozatalára azért volt szükség, hogy megakadályozzák a településen a viszálykodást. A XVII. században az Őrséggel szomszédos Domonkosfa nagyobbik része a Nádasdy és a Darabos család tulajdona volt (a két családot rokoni szálak fűzték össze). A falu élén bíró állt, az elöljáróságot pedig a tekintélyesebb családfők közül kinevezett tizenkét esküdt alkotta. A jobbágyokból álló faluközösség jól körülhatárolt autonómiával rendelkezett. A szabályok ellen vétőket a bíró megbírságolhatta, pellengérre állíthatta vagy kalodába zárhatta. Csak a súlyos ügyek – például a gyilkosságok – kerültek az úriszék elé, Őrimagyarósdra. A rendelkezés Szabó András bíró mellett felsorolja az esküdtek nevét is. Az 1651-es névsorban szereplő esküdtek – a Póczak, Sáncza, Sebők, Kóczán, Gál stb. család tagjai – leszármazottai ma is Domonkosfán élnek.

A rendszabályok között találunk olyanokat is, amelyek ma már különösnek tűnnek. Az egyik passzus például így szól: „Lélekmondás nélkül ellegyenek.” Ez a korabeli kontextusban azt jelentette, hogy tilos volt a másik szidalmazása, lelkének emlegetése. A leggyakrabban használt káromkodás akkortájt így kezdődött: „Te beste lélek, kurafi …” Az ilyenfajta trágárság terjedését négy forint büntetéssel próbálták akadályozni. A pletykát terjesztő „asszonyembert” először csak figyelmeztették, de ha másodszor is rajtakapták, fél napra pellengérbe állították. A rendszabályt összeállító két földesúr tisztséget töltött be az evangélikus egyházban, talán ezért kerültek bele a falutörvénybe az erkölcsi normák betartását megkövetelő passzusok.

Nem a falutörvény az egyetlen fontos kultúrtörténeti emlék Domonkosfán. Amikor a törvényt papírra vetették, az evangélikusok még a régi templomot használták. Ők alkották és alkotják ma is a falu többségét. Az épületet 1732-ben Rosty István alispán erőszakkal elfoglalta és átadta a katolikusoknak. A jelenlegi evangélikus templom csak az 1900-as évek elején épült fel. A régi templom azonban mindenképpen a környék egyik legrégebbi, ma is álló temploma. (Legalább százhúsz évvel korábbi, mint a sokak által ismert veleméri templom.) Patrónusa – nem számítva a protestáns időket – a kezdetektől egészen máig Szűz Mária. A templom a XIX. század végén Márton személyében második védőszentet is kapott. Bélletes kapuzata XIII. századi, az viszont máig nyitott kérdés, hogy mit ábrázol a kapu fölött látható dombormű. Az ikonográfiai hagyományok szerint az „Isten bárányának” kellene ott lennie. A keresztet azonban Domonkosfán nem a bárány tartja, hanem egy másik négylábú állat, valószínűleg oroszlán. (Van, aki párducnak, esetleg farkasnak látja.) A hagyománytól való eltérés valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy a templom nemzetségi alapon épült. Az oroszlán itt a nemzetségi tekintélyt jelképezi, egyben utal a nemzetségnek a hit őrzésében (terjesztésében) vállalt szerepére is. A templom építtetője a Wolfer nemzetség valamelyik tagja lehetett. A Domonkosfával délről, délkeletről határos egyik települést 1350-ben Farkasiként, később Farkasfalvaként említik. (Wolf annyit tesz, hogy farkas.) Az egykori falu, amelyre ma már csak a Farkasi területnév emlékeztet, valószínűleg a XVI. század második felében pusztult el.

Domonkosfa évszázadok óta határtelepülés, most Szlovéniához tartozik. A nyelvhatár akkor is itt volt, amikor az igazi államhatár még jóval nyugatabbra húzódott. Domonkosfán még magyarul beszéltek, de a szomszédos Tótkeresztúron már szlovénül. A keletről szomszédos Őrség a Batthyányaké volt, de itt a Nádasdyak és a Darabosok voltak a birtokosok. Az Őrségben nagyobbrészt reformátusok éltek, itt evangélikusok.