Huszár Amerikában

- Jött az őrmester, lehordott, mindennek elmondott, majd megnézte a lovat, nincs-e valami baja. Nem volt. Jött a főhadnagy, ő kérdezte csak meg tőlem, hogy nekem nem lett-e bajom. Ha nem, akkor csak lóra!, mondta, így lettem huszár - meséli Murányi Lajos, aki megjárta a Don-kanyart is, nem fagyott le a lába, épségben hazaért. A kilőtt orosz tankok, az átlőtt sisakok, roncsok látványa ma is elé idéződik. Pedig élete második (nagyobbik) felét Amerikában töltötte. Sikeresen megvetette a lábát az új világban: szabóként dolgozott, jól keresett, szép nagy családja van, négy unokával, öt dédunokával. Az egyik háromszintes házában alul ő maga lakik, a középső emeleten a lánya a férjével, legfelül az egyik unoka a családjával. Másik házában az egyik szinten a veje rendezett be magának irodát, a másik szinten bérbe adott lakás. Lajos bácsi ma 89 éves. Emlékiratokat készít, próbálja feldolgozni az élményeit: számítógépen ír, külön fájlokba menti az egyes részeket. Mind a háborúról szól.

Ahogy a beszélgetéseink is. Ülünk a nappalijában. Mint nálunk egy régi polgári lakás, lehetnénk akár Budapesten is. Vitrin, csipketerítők, porcelánok, szépen keretezett képek sokasága a falon. Minduntalan háborús emlékek törnek elő. Közülük sejlik ki egy szál, az életét végigkísérő szerelem. Azt mondja, bár úgy mentek a frontra, hogy győznek vagy meghalnak, mégsem gondolt a halálra. Hanem arra, hogy majd csak megsegíti az Isten. És azokra a lányokra is gondolt, akikkel korábban megismerkedett. De akiknek nem ígért semmit, mert Putnokon várta élete jövőbeli párja, Ilona. Mindhárman fülig szerelmesek voltak belé. Levelek is jöttek, ő azonban hagyta, hogy ketten elfelejtsék. Csak Ilona érdekelte, akit hazatérte után feleségül vett.

- Mikor 1944 végén a debreceni csata elveszett, és az oroszok közeledtek, nekiindultunk a határnak. Ausztriában éltünk menekülttáborokban. Először Ausztráliába akartak minket küldeni nádvágásra, de visszautasítottuk. Tudtuk: ahol nád, ott kígyó is van. Jelentkeztünk Chilébe. Megnézték a kezünket, és mondták: alkalmatlan. Oda mezőgazdasági munkásokat kerestek. Jelentkeztem Kanadába mint szabó. Ausztriában megtanultam ezt a mesterséget, sőt más magyarokat (szerelőket) is tanítottam szabóságra. Őket elfogadták, engem nem, mert akkor már nős voltam, két gyerekkel. Ágnes 1945-ben született, Julianna 1947-ben Innsbruckban. Innen vándoroltunk ki Amerikába az 50-es években. Egy kárpátaljai magyar tanító 1920 után menekült Chicagóba, ő küldött nekünk bevándorlási papírt.

Murányi Lajos még Innsbruckban belépett az 1948-ban megalakuló Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe, aminek később Chicagóban a helyi csoport vezetőhelyettese, 2004-től az USA főcsoportvezetője lett.

Az M. H. B. K. az egyetlen kör, ahol az egykori frontharcosok katonaként kezelik egymást, tiszteletben tartják egymás rangját. A már lassacskán vagy bottal járó dédpapakorú férfiúk ma is így ugratják egymást az utcán: A huszárok lassabban, a páncélosok gyorsabban mozognak. A páncélos ebben az esetben Tokay László volna, a négy nyelven beszélő egykori ludovikás tiszt, aki export-menedzserként kilencven országot járt be harminc év alatt; a 90-es években pedig szívügyének tette meg a ludovikások körmendi emléktáblájának létrehozását, amit anyagilag is támogatott. Neki volt köszönhető az az összetartozást erősítő emléklap és jelvény is, amit USA főcsoportvezetőként (1991-2001) csináltatott, és az M. H. B. K. megalakulásának 50. évfordulójára minden egykori magyar harcos megkapott a világban. A harmadik jóbarát, aki nem volt a fronton, mert irodista volt, és térképeket rajzolt, az a Bősze János, aki Szombathelynek ajándékozta 56-os szobrát. Ők hárman együtt olvassák az amerikai magyar újságokat, megvitatják az eseményeket. Az egyik lapban a Trianon 86. évfordulójára megjelentetett cikkhez a Murányi Lajos tulajdonában lévő kép volt az illusztráció. Az 56-os jubileumon nagy örömük volt, hogy hivatalos holiday lett Chicagóban október 23. Az ünneppé nyilvánító iratot megkapták a várostól, Illinois államtól is.

- Sokat jelent nekünk 1956. Sokat vártunk tőle. A szabad Magyarországra hazamentünk volna. Most már nekem késő, mert három családtagom itt van a temetőben - mondja Lajos bácsi, aki 1979-ben elhatározta: hazalátogat. - Kértünk beutazási engedélyt. Nem kaptunk. Erre vettünk a feleségemmel repülőjegyet, és berepültünk Magyarországra. Nem volt nagy zűr, a vámos főleg azt kérdezgette, van-e elég pénzünk. Mondtuk: van, nem leszünk senki terhére. Ózdon jelentkeztünk be, Budapesten ki. Három hetet töltöttünk Magyarországon.

Számítógépen ír, külön fájlokba menti a részeket; mind a háborúról szól