Idea és valóság

Kiindulásként meg kell említenünk, hogy a minőségi munkát a korábbiakban jószerével lehetetlenné tette az a provincializmus, amelyet a többmegyés fenntartás jelentett. Az ez alól történő kiszabadulás, az, hogy Vas megye egyedüli gazdává vált, lehetővé tette a lap országos szerepvállalását, egyúttal megnyitotta a lehetőséget egy minőségelvű regionális szerep kialakításához is. Az Életünk számára realitássá vált az a lehetőség, hogy a tágabban értelmezett észak- és nyugat-magyarországi régió meghatározó jelentőségű műhelye legyen, hogy Vas megye és Szombathely legyen e térség irodalmi, művészeti centruma, az itt születő irodalmi értékek közvetítője, beemelője az ország irodalmi köztudatába. Tehát a pécsi Jelenkor mellett szülessen egy új, regionális kötődésű, de országos horizontú irodalmi műhely, centrum a Dunántúlon.

Úgy tűnt, ennek megvalósításához partnerek az itt élő alkotók, a kisebb, nem országos jelentőségű műhelyek vezetői is, valamint az érintett szomszédos megyék vezetői. Mindannyian elfogadták és támogatták ezt a koncepciót. A régió költői, írói, főleg a fiatalok, kezdettől fogva folyóiratunk szerzői közé számláltattak. A műhelymunkát erősítette, hogy 1979-től a Zala megyei származású költő, Péntek Imre bekapcsolódott a lap szerkesztésébe.

Ennek érdekében hoztunk létre közösen egy éves rendszerességű műhelytalálkozót a győri Műhely és a tatabányai Új Forrás szerkesztőivel.

Ez a törekvés jutott kifejezésre abban is, hogy a térségben először közös antológiák szülessenek, s hogy például 1985-ben a négy nyugat-magyarországi megye közös irodalmi pályázatot írt ki, melynek keretében egy-egy megye egy-egy irodalmi műfaj gazdájaként a teljes régió anyagát minősítette, díjazta, miáltal lényegesen szélesebb lett a merítés lehetősége a hagyományos, külön-külön kiírt megyei pályázati szisztémához képest. Ezek az újszerű törekvések az Életünk szerkesztőségéből indultak ki, egyetértésben a társmegyék kulturális vezetőivel. Különösen szoros volt az együttműködés Zala megyével, az ottani kulturális vezetők, mindenekelőtt Baranyai György széles látókörű, egyetemes magyar irodalomban gondolkodó vezetői hozzáállásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy az Életünk közreműködött a Zala megyei írók antológiájának megszerkesztésében, a beküldött anyagok elbírálásában.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Úgy tűnt, ennek megvalósításához partnerek az itt élő alkotók, a kisebb, nem országos jelentőségű műhelyek vezetői is, valamint az érintett szomszédos megyék vezetői. Mindannyian elfogadták és támogatták ezt a koncepciót. A régió költői, írói, főleg a fiatalok, kezdettől fogva folyóiratunk szerzői közé számláltattak. A műhelymunkát erősítette, hogy 1979-től a Zala megyei származású költő, Péntek Imre bekapcsolódott a lap szerkesztésébe.

Ennek érdekében hoztunk létre közösen egy éves rendszerességű műhelytalálkozót a győri Műhely és a tatabányai Új Forrás szerkesztőivel.

Ez a törekvés jutott kifejezésre abban is, hogy a térségben először közös antológiák szülessenek, s hogy például 1985-ben a négy nyugat-magyarországi megye közös irodalmi pályázatot írt ki, melynek keretében egy-egy megye egy-egy irodalmi műfaj gazdájaként a teljes régió anyagát minősítette, díjazta, miáltal lényegesen szélesebb lett a merítés lehetősége a hagyományos, külön-külön kiírt megyei pályázati szisztémához képest. Ezek az újszerű törekvések az Életünk szerkesztőségéből indultak ki, egyetértésben a társmegyék kulturális vezetőivel. Különösen szoros volt az együttműködés Zala megyével, az ottani kulturális vezetők, mindenekelőtt Baranyai György széles látókörű, egyetemes magyar irodalomban gondolkodó vezetői hozzáállásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy az Életünk közreműködött a Zala megyei írók antológiájának megszerkesztésében, a beküldött anyagok elbírálásában.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Úgy tűnt, ennek megvalósításához partnerek az itt élő alkotók, a kisebb, nem országos jelentőségű műhelyek vezetői is, valamint az érintett szomszédos megyék vezetői. Mindannyian elfogadták és támogatták ezt a koncepciót. A régió költői, írói, főleg a fiatalok, kezdettől fogva folyóiratunk szerzői közé számláltattak. A műhelymunkát erősítette, hogy 1979-től a Zala megyei származású költő, Péntek Imre bekapcsolódott a lap szerkesztésébe.

Ennek érdekében hoztunk létre közösen egy éves rendszerességű műhelytalálkozót a győri Műhely és a tatabányai Új Forrás szerkesztőivel.

Ez a törekvés jutott kifejezésre abban is, hogy a térségben először közös antológiák szülessenek, s hogy például 1985-ben a négy nyugat-magyarországi megye közös irodalmi pályázatot írt ki, melynek keretében egy-egy megye egy-egy irodalmi műfaj gazdájaként a teljes régió anyagát minősítette, díjazta, miáltal lényegesen szélesebb lett a merítés lehetősége a hagyományos, külön-külön kiírt megyei pályázati szisztémához képest. Ezek az újszerű törekvések az Életünk szerkesztőségéből indultak ki, egyetértésben a társmegyék kulturális vezetőivel. Különösen szoros volt az együttműködés Zala megyével, az ottani kulturális vezetők, mindenekelőtt Baranyai György széles látókörű, egyetemes magyar irodalomban gondolkodó vezetői hozzáállásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy az Életünk közreműködött a Zala megyei írók antológiájának megszerkesztésében, a beküldött anyagok elbírálásában.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Ennek érdekében hoztunk létre közösen egy éves rendszerességű műhelytalálkozót a győri Műhely és a tatabányai Új Forrás szerkesztőivel.

Ez a törekvés jutott kifejezésre abban is, hogy a térségben először közös antológiák szülessenek, s hogy például 1985-ben a négy nyugat-magyarországi megye közös irodalmi pályázatot írt ki, melynek keretében egy-egy megye egy-egy irodalmi műfaj gazdájaként a teljes régió anyagát minősítette, díjazta, miáltal lényegesen szélesebb lett a merítés lehetősége a hagyományos, külön-külön kiírt megyei pályázati szisztémához képest. Ezek az újszerű törekvések az Életünk szerkesztőségéből indultak ki, egyetértésben a társmegyék kulturális vezetőivel. Különösen szoros volt az együttműködés Zala megyével, az ottani kulturális vezetők, mindenekelőtt Baranyai György széles látókörű, egyetemes magyar irodalomban gondolkodó vezetői hozzáállásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy az Életünk közreműködött a Zala megyei írók antológiájának megszerkesztésében, a beküldött anyagok elbírálásában.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Ennek érdekében hoztunk létre közösen egy éves rendszerességű műhelytalálkozót a győri Műhely és a tatabányai Új Forrás szerkesztőivel.

Ez a törekvés jutott kifejezésre abban is, hogy a térségben először közös antológiák szülessenek, s hogy például 1985-ben a négy nyugat-magyarországi megye közös irodalmi pályázatot írt ki, melynek keretében egy-egy megye egy-egy irodalmi műfaj gazdájaként a teljes régió anyagát minősítette, díjazta, miáltal lényegesen szélesebb lett a merítés lehetősége a hagyományos, külön-külön kiírt megyei pályázati szisztémához képest. Ezek az újszerű törekvések az Életünk szerkesztőségéből indultak ki, egyetértésben a társmegyék kulturális vezetőivel. Különösen szoros volt az együttműködés Zala megyével, az ottani kulturális vezetők, mindenekelőtt Baranyai György széles látókörű, egyetemes magyar irodalomban gondolkodó vezetői hozzáállásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy az Életünk közreműködött a Zala megyei írók antológiájának megszerkesztésében, a beküldött anyagok elbírálásában.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Ez a törekvés jutott kifejezésre abban is, hogy a térségben először közös antológiák szülessenek, s hogy például 1985-ben a négy nyugat-magyarországi megye közös irodalmi pályázatot írt ki, melynek keretében egy-egy megye egy-egy irodalmi műfaj gazdájaként a teljes régió anyagát minősítette, díjazta, miáltal lényegesen szélesebb lett a merítés lehetősége a hagyományos, külön-külön kiírt megyei pályázati szisztémához képest. Ezek az újszerű törekvések az Életünk szerkesztőségéből indultak ki, egyetértésben a társmegyék kulturális vezetőivel. Különösen szoros volt az együttműködés Zala megyével, az ottani kulturális vezetők, mindenekelőtt Baranyai György széles látókörű, egyetemes magyar irodalomban gondolkodó vezetői hozzáállásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy az Életünk közreműködött a Zala megyei írók antológiájának megszerkesztésében, a beküldött anyagok elbírálásában.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Ez a törekvés jutott kifejezésre abban is, hogy a térségben először közös antológiák szülessenek, s hogy például 1985-ben a négy nyugat-magyarországi megye közös irodalmi pályázatot írt ki, melynek keretében egy-egy megye egy-egy irodalmi műfaj gazdájaként a teljes régió anyagát minősítette, díjazta, miáltal lényegesen szélesebb lett a merítés lehetősége a hagyományos, külön-külön kiírt megyei pályázati szisztémához képest. Ezek az újszerű törekvések az Életünk szerkesztőségéből indultak ki, egyetértésben a társmegyék kulturális vezetőivel. Különösen szoros volt az együttműködés Zala megyével, az ottani kulturális vezetők, mindenekelőtt Baranyai György széles látókörű, egyetemes magyar irodalomban gondolkodó vezetői hozzáállásának köszönhetően. Nem véletlen, hogy az Életünk közreműködött a Zala megyei írók antológiájának megszerkesztésében, a beküldött anyagok elbírálásában.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

1985 után ez a fajta együttműködés a megyék között - leszámítva a muravidéki magyarság ügyében való felelős együttműködést - akadozni kezdett, majd befulladt, s azok az erőfeszítések, melyek egy regionális díjrendszer kialakítását célozták, kudarcba fulladtak. Ennek fő okai a féltékenység, az erősödő megyei ambíciók lehettek. Megerősödött a győri Műhely, Székesfehérváron Péntek Imre erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött az Árgus, saját folyóiratot akart Veszprém és Zala megye is. Később Nagykanizsa, Keszthely és Sopron is saját irodalmi műhelyben kezdett gondolkodni. Nem kerülhetett sajtó alá a Vas és Zala megyei KISZ Bizottságok által tervezett és általunk szerkesztett, a két megye fiataljait bemutató antológia sem. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak (főként Csengey Dénes és Molnár Miklós írásait akarták kivetetni az anyagból a politikai cenzorok).

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

Megváltoztak az idők. A rendszerváltás előtti években megszigorodott és agresszívebbé vált az irodalmi ellenzék elleni fellépés. Ez egyaránt érintette az írókat, valamint az irodalmi műhelyeket. Érintette az Írószövetséget és a Fiatal Írók József Attila Körét. Napirenden voltak a retorziók, egyes renitens főszerkesztőket leváltottak, egyes írókat ellehetetlenítettek. Az ellenzék elleni harc jegyében. Tiltólisták készültek. Minden szerkesztő hónapról hónapra a fejével játszott. E III/III-as munkát országos szinten intézményesítették.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

1990 után az események más irányt vettek. Az irodalom és a művészetek ellehetetlenítését egy nem kellően átgondolt politika - részben a decentralizáció jelszavával - a támogatások megkurtításával, megvonásával lehetővé tette. Kiéleződtek az addig lappangó ellentétek, meginogtak a stabilnak gondolt intézmények, az ország szellemi élete dezorganizálódott, atomizálódott. Belépett és a műhelyeket egyre jobban maga alá gyűrte változatos formákban a Pénz és a Pártpolitika. Miután a támogatások ennek függvényében voltak megszerezhetők.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapotok alakultak ki ezáltal, ráadásul a korszerű informatika bázisán? A túlzott központosítás elől miért ne menekült volna az író vidékre? Nem fontosabb-e, hogy a minőségi értelmiség a kis települések öntudatát erősítse? Vagy nem jó példa-e erre a hagyományos kétlakiság? Rossz-e, ha Nádas Péter a Zala megyei Gellénházán él és alkot, vagy Ambrus Lajos Budapesten és Egyházashetyén? A sor folytatható. Gyurácz Ferenc kiadója, a Magyar Nyugat Vasszilvágyon működik, az Életünk pedig újabban Kőszegen. Hiszen van számítógép, e-mail, fax, szkenner, s ha az író vagy a szerkesztő konzervatív beidegződésű, a posta - ma még - a kis falvakból is elviszi a levelet.

Úgy gondolom, ezek figyelemre méltó szempontok, de csak ezek a szempontok a fontosak? Nem vagyok biztos benne, hogy az eszmék csiszolódását nem szolgálja-e jobban, hogy a szellem pénz-uralom elleni szabadságharcát, mely most talán ugyanolyan fontos, mint korábban a diktatúra elleni, nem jobb eséllyel vívhatnák-e az irodalom, a művészetek érdekeinek koncentráltabb eszmecseréi a különböző fórumokon? A centralizáció - decentralizáció ellentmondása megtévesztő, látszólagos. Mindkettőre szükség van és egyszerre. A kérdés a mérték. Ha egy kocsit két ló húz, rossz az a kocsis, aki csak az egyiket eteti. Még rosszabb, ha a másik ló részét eteti fel vele.

Kinek jó az, hogy Szombathelyen nincs a 20-25 évvel ezelőttihez hasonlítható szellemi pezsgés, hogy a nagyobb lehetőségek dacára minden szakma, művészeti ág fásult és közömbös, vagy saját szűkebb körébe zárkózik be?

A Életünk mint szellemi műhely, a hetvenes-nyolcvanas években nehéz körülmények között, bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között, de integráló erő, tényező tudott lenni a térségben is, szűkebb értelemben Szombathelyen is. Számon tartották, figyeltek rá (a kelleténél jobban is!). Közéleti szerepet is vállalva, a maga súlyával a politikai fordulatban is szerepet játszott.

Hogy ez érdem-é és mennyiben? - elnézést kérve Kristóf Attilától a kölcsönzött szólásért - én nem tudom.

A lényeg, hogy az Életünk nem vált, nem válhatott az észak- és nyugat-magyarországi régió irodalmi központjává, mint ahogy Szombathely sem lehetett regionális művészeti-oktatási centrummá, bár kétségtelen, volt volna erre esélye. De nem volt erre irányuló komoly politikai akarat és anyagi áldozatvállalás. (Emlékezzünk csak a Szombathelyi Képtár, majd a leendő színház körüli egykori huzavonákra.) Ettől függetlenül az Életünk a szűkebb, tágabb régió domináns folyóirata volt, úgy is működött.

(Kitérő.) Feltehető a kérdés: baj volt ez vagy üdvözlendő? A korábbinál természetesebb állapoto