Így készül a csipkebogyólekvár gyorsított eljárásban, Nemescsóban

A csipkebogyót közösen szedték az asszonyok, közösen is főzik, ez is egy hagyományőrző program, bár ők csak a katlan tüzét őrzik, a hagyományt meg élik, pont úgy, ahogy anyjuktól megtanulták. Igaz, nem teljesen. Egy kis módosítás, modernitás, trükköcske mégiscsak kiderül, ahogy Szalmer Istvánné Lívivel beszélgetünk, kitaláltak ugyanis valamit a „babramunkás” csipkebogyóval, hogyan lesz belőle lekvár „gyorsított eljárásban”.

– Azelőtt napokig főztük. Most meg, mikor megszedtük, a bogyók két végét levágjuk, és másfél órára tesszük a 25 literes üstbe sok vízzel, aztán kimerjük fazekakba, botmixerrel megturmixoljuk, aztán átnyomjuk a paradicsompasszírozón, a passzírozott anyagot meg a szőrszitán. Ezzel sokszorosan lerövidítettük az elkészítési időt. Utána még egyszer megfőzzük, amikor forr, akkor tesszük bele a cukrot. Végül kivesszük üvegekbe, egy késhegynyi vagy csipetnyi szalicil kell mindnek a tetejére, épp csak mintha sóznánk – tudjuk meg a híres nemescsói csipkebogyólekvár titkait.

A csicskenyét – vagy csitkenyét, ahogy tájszóval mondják, és rá is írják így a lekvárosüveg címkéjére – a falu szélén, a temető körül, az út mellett szedik, az az egyik legjobb lelőhely. Két hete ruccantak ki négyen-öten barátnők, kicsit köd volt, kicsit hideg, de a cél szent, a közös lekvárfőzés íze már mindenkinek ismerős volt.

Nem megy hamar: egy ötliteres vödröt másfél óra alatt szed tele egy ember, és ők húsz kilogrammot akartak hozni mára. Ebből mindössze hat-hét liter lekvár lesz, el szokták adni a kőszegi Orsolya-napi vásáron, de most mindenki vihet haza egy-egy üveggel a közösségi munkáért.

Gyerekek is ólálkodnak, ábrándoznak itt a Tézsula Hagyományőrző Egyesület által szervezett nagy lekvárfőző szombaton, addig-addig, míg kerül nekik is egy kis piros finomság a karéj kenyérre. Horváth Máté 13 éves, kalapot visel, kifejezetten szereti kavarni nagy fakanállal a lekvárt az üstben. Segít a testvére, Kira is, hurcolkodnak, hordozgatják a holmikat oda, ahova az asszonyok kérik.

Az édesanyja, Horváthné Nagy Viktória dolgozik az egyesületben, most a „terülj, asztalkám” mögül szolgálja ki, aki kér valamit. Mindenki hozott otthonról süteményt: hájas kráflit és gyűrűt, darálós kekszet, piskótatekercset, darafelfújtat, palacsintát, de van díjnyertes kerék-répafőzelék húsgombóccal, füstölt sonkával, oldalassal és mindenféle lekvár, szörp, tea, asztal alól csipkebogyó-pálinka is. Jelenleg tizennégyen vannak a faluházban, van, aki már elment, van, aki majd csak ezután jön, de előbb-utóbb mindenki megéhezik, megszomjazik.

– Hát, énekelni tudnak-e? – kérdezem bátortalanul kint a katlannál, ahol időnként meg kell keverni a rotyogó lekvárt, több se kell, mint akik tanítva vannak a kóruséneklésre, már rá is zendítenek az asszonyok egy anyóst kifigurázó, humoros nótára. Hatalmas a hangulat, nem lehet nem szeretni. Bárki falubeli és vendég szerencsésnek érezheti magát, aki ide betéved.

Az udvari kavarintás után visszatérünk a benti turmixolókhoz, passzírozókhoz. A szőrszitánál bemutatják az új polgármestert, Szerdahelyi-Bánó Irént, aki természetesen tagja a Tézsula egyesületnek. Korábban képviselő volt a polgármester édesapja mellett, tőle kitanulta azt a „szakmát”, az idősebb asszonyoktól meg ezt. Délelőtt adventi koszorúkat készített, ugyancsak egyesületi, közösségi munkaként.

Az asszonyok mesélik: ez a kéményes katlan még ma is minden háznál használatos, mert a disznóöléseknél is kell, ezért legalább három méret van: külön a káposztának, pörköltnek, nagyobb a zsírnak és még nagyobb az abáláshoz, hurkasütéshez. A lekvároknak külön üstjük van, nemcsak a csipkebogyót főzik abban, hanem a szilvát és a birs­almát is. Úgyhogy máskor is eljövünk.