Interjú Fekete Ernő színésszel

Ő Ivanov - és most már mindörökre az ő szemével mosolyog a messziről jött Miskin, ha A félkegyelműt olvasom. Ő Jágó. És Mátyás király. Vagy a méla Tempefői. Meg föltétlenül Scapin. És még mennyi minden. Ez utóbbi szerepekben az elmúlt évek nyári előadásaiban láthattuk, Kőszegen és Szombathelyen. A hazajárás remélhetőleg ezután sem marad abba. De mindenekelőtt a gratuláció: Fekete Ernő március 15-én megkapta az Érdemes Művész címet.

- Annak örültem a legjobban, hogy örülnek, akik szeretnek és sokra tartják a munkámat. Az ő büszkeségük jelentette a legtöbbet, azon túl persze, hogy az elismerés - meg ami vele jár - maga is jólesett. Azt egyáltalán nem érzem, hogy más lennék azóta - több vagy kevesebb -, a díjak munka közben nem számítanak.

- Egy neves operaénekes nemrég azt mondta egy interjúban, hogy nem az újabb és újabb szerepeket megtanulni a legnagyobb feladat - hanem hosszan együtt élni egy-egy régi szereppel. Az Ivanov hat éve van veled.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Egy neves operaénekes nemrég azt mondta egy interjúban, hogy nem az újabb és újabb szerepeket megtanulni a legnagyobb feladat - hanem hosszan együtt élni egy-egy régi szereppel. Az Ivanov hat éve van veled.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Egy neves operaénekes nemrég azt mondta egy interjúban, hogy nem az újabb és újabb szerepeket megtanulni a legnagyobb feladat - hanem hosszan együtt élni egy-egy régi szereppel. Az Ivanov hat éve van veled.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Egy neves operaénekes nemrég azt mondta egy interjúban, hogy nem az újabb és újabb szerepeket megtanulni a legnagyobb feladat - hanem hosszan együtt élni egy-egy régi szereppel. Az Ivanov hat éve van veled.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Egy neves operaénekes nemrég azt mondta egy interjúban, hogy nem az újabb és újabb szerepeket megtanulni a legnagyobb feladat - hanem hosszan együtt élni egy-egy régi szereppel. Az Ivanov hat éve van veled.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Bizonyos szerepekkel lehet hosszan együtt élni, sőt: kifejezetten jó is, ha megadatik a hosszú együttlét - az Ivanov az én pályámon biztosan ilyen. De azt hiszem, minden Csehov-szereppel így van ez. Harminchárom éves voltam, amikor bemutattuk, Ivanov a darabban magáról azt mondja, hogy harmincöt éves. Most harmincnyolc vagyok - hozzáöregedtem. Az elmúlt öt évben én is sokat változtam, a szerepformálás is - talán mélyült -, de maga az előadás is sok változáson ment át, például szereplők cserélődtek. Minde-nestül, azt hiszem, sokkal érettebb lett. De a ma esti Ivanovra különösen kíváncsi vagyok - régen találkoztunk. Talán másfél hónapja játszottuk utoljára az előadást, Nyíregyházán; most éppen országos túrán veszünk részt, egyelőre három helyszínnel, Szombathely után Szeged következik. Úgyhogy most szükségem is van a próbára, hogy felidézzem, ki is ez az alak, mi a baja - miket is mond és csinál.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Különben ebben a pillanatban remélhetőleg nem nagyon találsz vele közös pontokat.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres Sándort; megbeszéltük, hogy én is. De akkor miért nem csinálsz valamit? Még mindig teltek az évek, aztán tavaly évad végén leültem az asztalhoz és összeállítottam egy első változatot, odaadtam az igazgatónak - Zsámbéki Gábor elolvasta, és azt mondta, örülne, ha létrejönne. De az idei évad még mindig úgy indult, hogy nem tudtam, mi lesz. Lemenni a Sufniba, nekiállni próbálni - félelmetes dolog egyedül csinálni ilyesmit. Ter- mészetesen volt egy-két technikai segítőm a munkafolyamatban. Aztán egyszer csak bemutattuk. Tegnap volt a negyedik elő-adás, nagyon nagy sikere van.

- Olvasom róla a szuperlatívuszokat. Ezek szerint az a legkevesebb, hogy szakítasz azzal a borzasztó pózolós versmondó hagyománnyal - átszűröd magadon, megmutatod, színházzá teszed Weöres Sándort. Ez is egy rendes szerep?

- Igen, olyan szerep, mint a többi - azzal a különbséggel, hogy ez az előadás teljesen önhatalmúlag, saját akaratból és szorgalomból jött létre - tehát egy kicsit jobban én vagyok, mint bármelyik másik szerep. Már maga a válogatás belőlem fakad: hogy épp ezeket a ver-seket választottam, hogy éppen ebben a sorrendben mondom, hogy így mondom és ilyen térben mondom - az mind én vagyok. És akkor talán az állítólagos titokságomból is föltárok valamit. Weöres Sándor által, de magamról szeretnék beszélni: arról, ami meghat, elgondolkodtat, megnevettet.

- Eljön a Mennyekbe vágtató prolibusz a Weöres Sándor Színházba?

- Tamás - Jordán Tamás - azt mondta, nagyon szeretné, ha elhoznám: az új épületbe, a következő évadban.

- És Lucifer Az ember tragédiájában, Szombathelyen, Jordán-rendezésben?

- Beszéltünk róla, de biztosat még nem lehet tudni. Az elsőbbség mindig az anyaszínházé, minden attól függ, hogyan alakul a következő évad.

- A Vígszínházban milyen volt próbálni, milyen vendégnek lenni? Eszenyi Enikő hívott meg az Othellóba Jágónak.

- Egyfelől nem bántam meg, hogy elvállaltam: egészen fantasztikus szerepet kaptam, jó volt más emberekkel dolgozni, más térben kipróbálni magam; kicsit kiszabadulni abból az eléggé bezárt világból, ami a Katona. De azért nekem ez az otthonom.

- Azon kívül, hogy anyagi gondjai vannak, Ivanov sikeres és sokra tartott ember - a problémái inkább belülről fakadnak. Bárkire, a legsikeresebb emberre is rászakadhat egyszer csak az ég; amikor azt érzi, hogy nincs tovább.

- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezzel jövök elő, de van benned - a lényedben, a mosolyodban - valami titok, valami titokzatos, amit az ember megpróbál megfejteni. Persze nem sikerül.

- Én nem látom magam titokzatosnak, a látszatára se törekszem. De mihelyt már nem leszek az, valószínűleg nem leszek olyan érdekes sem.

- Akkor beszéljünk egy másik nagy titokról, Weöres Sándorról - és a verseiből készült, alig egy hónapja a színház Sufnijában bemutatott önálló előadásodról. Direkt nem mondok estet. Miért pont ő, miért pont így, miért pont most?

- Lustaságból most. Az ötlet már évek óta megvan - és a megszületése Szombathelyhez is kötődik. Éppen a napokban jutott eszembe, hogy annak idején még a Művészetek Háza munkatársaival - akkor még nem volt meg a Weöres Sándor Színház -, de főleg Kaszap Sárával sokat beszélgettünk arról, hogy szívesen vennének tőlem bármilyen műsort. Amikor Sára először fölvetette a gondolatot, azonnal rávágtam, hogy nagyon szívesen: Weöres Sándort. Ebben már akkor is biztos voltam. Aztán amikor Szombathelyen találkoztunk, mindig szóba került - de mentek az évek, és nem lett belőle semmi. Aztán egy fiatalember, aki angolul tanított engem, elmondta, hogy imádja Weöres